Az ember hajlamos azt gondolni, hogy tisztában van azzal, mit tartalmaz A dzsungel könyve. No nem azért, mert látta a belőle készült filmfeldolgozások valamelyikét, vagy ismeri a musicalváltozatot – hiszen azok eltérnek az irodalmi alapanyagtól –, sokkal inkább azért, mert kiskamasz korában már volt szerencséje a történethez. Ám ha így van is, a legújabb kiadás – a Helikon zsebkönyvek sorozatban két kötetben megjelent A dzsungel (első és második) könyve – kézbe vétele után mindenképpen éri néhány meglepetés.
Elsőként rögtön az, hogy új fordítással találkozik. Eddig a Benedek Marcell készítette magyar szöveg jelent meg legtöbbször, a Weöres Sándor által átültetett versekkel kiegészítve, jelen verziót viszont a Greskovits Endre–Horváth Viktor páros jegyzi. Akik megváltoztatták a szereplők neveit, hogy a keleti – főként indiai – neveket az eredeti kiejtést legjobban megközelítő átírásban adhassák meg. A Maugli így megmaradt Mauglinak, de Sir Kánból Sér Khán lett, Baluból Bhálú, Bagirából Baghíra – az eltérések pusztán szokatlanok, de nem zavaróak, az olvasó az első néhány említés után már meg is szokta őket.
Persze A dzsungel könyve távolról sem kizárólag Maugli és Sir Kán – pardon: Sér Khán – konfliktusáról szól. A tizenhat darabból álló novellafüzér első három eleme foglalkozik kettejük viszályával, és míg a tigris sorsa a harmadik végén beteljesül, Maugli további öt novellában szerepel még. Ezek közül az Eresszétek rájuk a dzsungelt és A veres kutyák legalább annyira izgalmas és mozgalmas – ha nem izgalmasabb, mozgalmasabb –, mint a különféle feldolgozások által már számtalanszor elmesélt nyitó hármasé.
De nemcsak az emberkölyök, „a csupasz béka” és mentorai bukkannak fel a lapokon, hanem – további hét történetben és egy hosszú, önálló versben – egyéb, Maugli világához nem köthető figurák is. Például Riki-tiki-tévi, a mongúz, aki rettenthetetlenül védelmezi a kobráktól otthonának kétlábú lakóit, vagy Kotik, a fehér fóka, aki szeretne végre olyan szigetet találni, amelyre ember még nem tette a lábát, hogy ott biztonságban élhessen a népével. Ami pedig az emberi szereplőket illeti, Tumáj tehetséges elefánthajcsár, Purun Dász egyfajta remete, akit az állatok is szeretnek.
A központi alak azonban mégiscsak a karonülőből kamasszá serdülő emberkölyök. Kipling jó érzékkel teremt távlatokat körülötte: közli az olvasóval, mi minden esett még meg a hősével A dzsungel könyvében elbeszélteken kívül, ugyanakkor bejelenti: azokat már nem meséli el.
Ezt a megoldást Sir Arthur Conan Doyle is alkalmazta, amikor halhatatlan karaktere, Sherlock Holmes eseteit ismertette – rendre előkerül néhány ügy, melyekből csak néhány sejtelmes (ám annál érdekfeszítőbb) részletet ismerhetünk meg, lefolyásukat azonban nem. Doyle talán éppen A dzsungel könyvéből meríthette az ötletet az olvasó felcsigázásához.
És ha már a hatásoknál tartunk: egy csecsemő, aki állatok között cseperedik férfivá az őserdőben, akit eszén túl egy kés tesz annyira félelmetessé, és akiből a dzsungel ura válik – Kipling klasszikusán kívül honnan ismerős mindez? Úgy van, a Tarzan-történetekből: Edgar Rice Burroughs népszerű karakterének közvetlen irodalmi felmenője Maugli, semmi kétség. És hogy egy távolabbi rokont is említsünk: a fantasy kortárs klasszikusa, Neil Gaiman A temető könyve című műve egy kisfiúról mesél, akit halottak találnak meg és nevelnek fel egy sírkertben – ebben sem nehéz ráismerni A dzsungel könyve alaphelyzetére.
Az olvasó tehát helyesen teszi, ha olykor felnőtt fejjel is kézbe veszi ifjúkora könyveit. Tudatosíthat magában ezt-azt, újabb felismerésekre juthat a kapcsán, vagy egyszerűen csak meggyőződhet arról, hogy egyes kötetek negyvenen túl is képesek lebilincselni, magukkal ragadni – A dzsungel (első és második) könyve például pontosan ezt teszi.
(Rudyard Kipling: A dzsungel első könyve, Helikon, 2021, 199 oldal. Ára: 1499 forint; A dzsungel második könyve, Helikon, 2021, 243 oldal. Ára: 1499 forint)
