A hatvanas évek végén a fiatalság körében újfajta popzene, akkori szóhasználat szerint a beat vette át a vezető szerepet. Nem mondhatnám, hogy a hatalom különösen kedvelte volna a tízezrével gyülekező fiatalok rendezvényeit. Vitányi Iván azonban – a politikusok között szinte egyedül – kiállt e mozgalom mellett. 1973-ban megjelent Zene és ifjúság című cikkében így foglalta össze a jelenséget:
„Ennek az új, ifjúsági zenekultúrának az igénye egyike a legérdekesebb új vonásoknak az utolsó évtized kultúrájában. Világjelenség – szinte mindenütt megfigyelhető. A hatvanas években kezdődött, ekkor alakultak először azok az ifjúsági együttesek, amelyben maguk a fiatalok szolgáltattak zenét maguknak.
Zeneileg ez mindenekelőtt a hagyományos slágerrel való szakítást jelentette. A slágerzene már vagy jó negyven-ötven éve meglehetős változatlansággal ismételte ugyanazokat a szirupos, érzelgős fordulatokat. Az ifjúság most másfajta zenét kívánt: harsányabbat, erőteljesebbet, egyszerűbbet, keményebbet. Ezt adta számára a beat. Ebben az értelemben a beat pozitív jelenség, mindenképpen jobb, mint aminek helyébe állt. […] Az ifjúsági zenei mozgalmak is differenciálódtak. A korábban egységes (legalábbis a mainál egységesebb) beatmozgalom külön-külön irányban haladó törekvéseknek adott helyet.
A sláger-beattel szemben az újabb időben többféle, figyelemre méltó törekvéssel találkozunk. Az egyik irányzat a végsőkig kihasználni igyekszik a beat elektromos zenei apparátusában rejlő lehetőségeket, s ezáltal egy sajátos új stílust kívánnak megteremteni – ilyen nálunk a Lokomotív. A másik beat fővonalán haladva egyfajta modern városi folklórzenét művel, vagy az oratórikus nagyformával kísérletezik, ilyen az Illés-zenekar. A harmadik a dzsessz, vagy a modern műzene eredményeit igyekszik stílusába beolvasztani, mint a Syrius vagy a Mini. Mások hangzásban is eltérnek a beathagyományoktól, s egy olyan sajátos kamaraegyüttes-stílust alakítanak ki, mint a Kaláka-együttes. Megint mások a forradalmi dal és a népdal hagyományait ötvözik, mint az Orfeó. És végül itt vannak azok, akik a népdal és a népművészet modern formában való megújítására törnek, mint a Sebő–Halmos duó – az ő jelentkezésük egyébként véleményem szerint a legizgalmasabb, legpozitívabb jelenség az utolsó évek zenei mozgalmaiban.”
Vitányi Iván akkor figyelt fel ránk a ’70-es években, amikor meghallotta egy felvételünket, amelyen egy moldvai csángó népdalt (Porondos víz martján) énekeltem. Ezt már hangfelvételről tanultam le, nagy figyelemmel lavírozva a temperálatlan skála számomra akkor még szokatlan fokain. Mint kiderült, Vitányi Ivánnak diákkora óta kedvence volt ez a dal, és meglepte, hogy fiatal városi létemre milyen pontosan követtem az eredeti előadásmódot. Ebből az is kiderült, hogy nemcsak a kevesek által ismert Patria-felvételekről volt tudomása, hanem az addigra szépen kikerekedett népzenei gyűjtésekről is. Bartók és Kodály zeneszerzői teljesítményének tisztelete mellett kulturális üzenetük elkötelezett híve is volt. Maga is úgy gondolta, hogy ennek a hagyománynak „még köze van mindnyájunk mai életéhez”.
Nem volt könnyű kitartani e nézetek mellett egy olyan korban, amely Bartókot formalistaként kívánta száműzni a magyar zenei életből, s amelyben a népzenével való foglalkozás egyenesen nacionalista elhajlásnak számított. Sőt egy elavult életmód használhatatlanná vált rekvizitumaként söpörték le a még élő, működő népzenét az asztalról nagyon okos értelmiségiek még a hetvenes évek közepén is.
Erről tanúskodik az a televíziós vita 1977-ben, amely a Mozgó Világ című folyóiratban megjelent Báron György-cikkre reagált:
„A: Ahelyett, hogy a külvilág feszültségeit hoznák be magukkal, néhány órára légmentes üvegbúra alá kerülnek a táncház látogatói, akár egy panoptikumban… A táncház egy olyan kulturális közösség, amely nagyon keveset fejez ki véleményem szerint azoknak az embereknek a mindennapjaiból, akik bekerülnek ebbe a kulturális közösségbe. […]
B: Az a véleményem, hogy lévén, hogy egy halott kultúrát próbál föltámasztani, és ennek a halott kultúrának a mi mindennapi valóságunkhoz már vajmi kevés köze van, ezért egy tulajdonképpen már régen az autonóm művészeti szférába tartozó kulturális terméket úgy próbál fiatalok között terjeszteni, mintha ez az ő szerves kultúrájuk volna, mintha ez az ő életükből nőne ki, minthogyha ez bármilyen problémájukra választ adhatna. Az a véleményem, hogy egy olyan kultúrának a föltámasztása, amely kultúra már tárgyaiban is messze van tőlünk, egy ilyen kultúrának a látszólag szervessé tétele a teljes politikátlanítását jelenti pontosan annak az ifjúsági rétegnek, amely azáltal, hogy a táncházba megy, végül is azt bizonyítja, hogy igénye van valamilyen aktivitásra.”
Annak idején Vitányi Iván védett meg bennünket e szemforgató vádaskodással szemben, mondván, hogy a népzene nincs bezárva a paraszti élet kereteibe, tehát nem szükségszerű, hogy vele együtt kell elmúlnia. Mondhatnánk beszélt nyelvünkre is, hogy mivel hatezer éves szavak vannak benne, akkor most már ez elavult, ne is tanítsuk meg a gyermekeinknek. Micsoda képtelenség!
A nyelv, a zene és a tánc (a kommunikáció szentháromsága) is túlél korszakokat, történelmi fordulókat, de a halandó ember rövid életét mindenképpen. Ennyi erővel azon is aggódhatnánk, hogy egy Mozart-vonósnégyes meghallgatása vagy eljátszása nyakunkra hozza a labanc elnyomást…
Vitányi Iván egyszer azt mondta nekem, hogy fiatal korában ők is megpróbálkoztak a népzene felélesztésével, de nekik nem sikerült. Csodálatos módon ez a sikertelenség belőle nem bosszúvágyat csiholt elő, hanem boldogan támogatta a mi kísérletezésünket azzal, hogy hátha nekünk sikerülni fog.
A Népművelési Intézet válságai után Vásárhelyi László és Simay Zsuzsa idején lassan újra megindult a korábbi tevékenység felfejlesztése, mely aztán az új igazgatónak, Vitányi Ivánnak köszönhetően, a táncházmozgalommal összekapcsolódva a ’70-es évek közepén új irányt szabott a hagyományápolás értelmezésének. A pusztán magamutogató, személyes önmegvalósítás ideája helyett újra kialakult a népzene és néptánc egyszerű és a közérdekre tekintő felhasználása, aminek az igényét a nagy elődök már a ’30-as években megfogalmazták. Ebből aztán kisarjadhatott egy olyan revival mozgalom, amely minden huhogás ellenére be tudott illeszkedni a mai fiatalok életébe, és joggal büszkélkedhet azzal, hogy nem valami idegen kultúrában született popsiker provinciális majmolásaként jött létre, hanem saját hagyományainak követésével, a saját hangján szólalt meg.
Manapság sokszor hallhatjuk, ki mindenki találta ki a táncházat. Hadd szögezzem le újólag: sok kitűnő ember együttes érdeme a létrejött eredmény. A tudósok, koreográfusok és revival zenészek munkáját Vitányi Iván főigazgatói támogatása védte meg és teljesítette ki országos jelentőségűvé. Enélkül nem lett volna táncház. Köszönet érte.
Borítókép: Fiatalok táncolnak a Fonó Budai Zeneházban. Fotó: MTI/Beliczay László
