Pecsét a vágószobán

Gyöngyössy Imre alkotótársaival – Petényi Katalinnal és Kabay Barnával – számos filmet készített hazátlanokról, üldözöttekről, szenvedőkről, jogaiktól megfosztott emberekről. A filmrendező, író, költő szenvedélyes, szuggesztív ember volt. Itthon hosszú ideig folyamatosan akadályozták a munkáját. Alkotásai a nemzetközi filmfesztiválokon elismerésben részesültek, a Jób lázadása című filmje bekerült az Oscar-díjra jelöltek közé. Idén ősszel három olasz és nyolc magyar városban tisztelegtek vetítésekkel az 1994-ben elhunyt rendező emléke előtt. A művész feleségével, Petényi Katalinnal beszélgettünk.

Petényi Katalin 20211005 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

Miután súlyos betegen szabadult, az édesapja, aki vidéki orvos volt, nem engedte szanatóriumba, ő akarta meggyógyítani a fiát. Imre két évig maradt távol, aztán feljött Pestre. Akkor én már tizenhat éves voltam. Húszéves koromban házasodtunk össze, és 33 évig éltünk együtt. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.

– Az államvédelmi szolgálatok évtizedekig folyamatosan megfigyelték őt, és szekrénnyi jelentést írtak róla. Hogy tudtak így dolgozni?

– A hetvenes-nyolcvanas években betiltották a forgatókönyveit, állandóan lehallgatták a telefonunkat, és a külföldről érkező meghívások sem jutottak el hozzánk. A ZDF megbízásából forgattuk 1976-ban a Két elhatározás című filmet, amelyben egy idős parasztasszony elhatározza, hogy összegyűjt annyi pénzt, hogy Londonba utazhasson látogatóba a fiához, és a kiszáradt szőlőt megműveli. Német produkcióként indult a film, a magyarok utólag koprodukciós partnerként szálltak be. Itthon kiagyalt történetekkel leállították a forgatást, aztán betiltották a filmet, bevonták az útleveleinket, még a vágószobát is lepecsételték. Folyton akadályozták a munkát, ami egy idő után elviselhetetlenné vált. Ekkor kérdezték meg a németek, hogy miért nem megyünk ki és dolgozunk ott.

– Ön is menni akart?

– Én kétségbeestem, mert akkor már kilenc éve művészettörténetet tanítottam a Színművészeti Főiskolán, művészettörténeti könyveket írtam Ámos Imréről, Barcsay Jenőről, Csíkszentmihályi Róbertról, múzeumokat, emlékházakat hoztam létre, fiatal szentendrei művészeknek rendeztem tárlatokat. Akkoriban a Vár oldalában egy szép kertes házban laktunk, ahová rengeteg barátunk járt. Én boldog voltam, de Imre csak az íróasztalfiókjának írta filmterveit, forgatókönyveit. Angolul, franciául és olaszul beszéltem, elkeseredtem, hogy mit fogok Németországban csinálni. Szécsényi Médi, aki a főiskola vágótanára volt, felajánlotta, hogy megtanít a filmvágásra, amiért máig hálás vagyok. Másnak soha nem vágtam, csak a saját filmjeinket. Németországban kezdtem el forgatókönyveket írni. A nagy fordulat az életemben 1986-ban történt, amikor a Dél-kínai-tengeren a Boat People című filmünket forgattuk vietnami menekültekről. Megrázó élmény volt, ahogy a szemünk előtt váltak az emberek a történelem áldozataivá. Ettől kezdve a filmkészítés mint hivatás teljesen kitöltötte életemet. A művészettörténethez sem lettem teljesen hűtlen, 2016-ban újabb könyvet írtam Ámos Imréről, és Rómában kiállítást rendeztem.

– Filmjeikben száműzöttek, jobb sorsra érdemes emberek segélykiáltásait közvetítették. Mi alapján választották ki a témákat?

– Szembejöttek velünk, a híradásokban láttuk őket. Rendszeresen támogatott minket a ZDF és az ARD televízió. Három oldalban leírtuk a szinopszist, elolvasták, és azt mondták, hogy csináljuk. Készítettünk filmet a brazil utcagyerekekről, a Volga menti németekről, akiket Szibériába és Kazahsztánba deportáltak, Erdélyben a falurombolásról, a Romániából elment és ott maradt szászokról. Kétszer bevitt minket a Securitate kihallgatásra, nagy szerencsénk volt, hogy a forgatott anyagot nem találták meg.

– A Jób lázadását 1984-ben beválogatták az öt legjobb külföldi alkotás közé, az Oscar-díjat végül Ingmar Bergman alkotása nyerte el. A filmjük sikere elismerést vagy inkább irigységet szült?

– Elsősorban nemzetközi sikert hozott, a film San Remóban nagydíjat, Cannes-ban az Ökumenikus zsűri díját, Todiban Cinema della Pace-életműdíjat és nagyon sok kritikai elismerést kapott. Itthon nem fogadták kitörő örömmel. A Szikra mozi legkisebb termében vetítették, emiatt sokan sorba álltak, hogy láthassák. Azzal is megvádoltak minket, hogy meghamisítottuk a történelmet. Azért elismerő, szép kritikák is megjelentek, például Maár Gyula tollából.

– A Jób lázadása haszid zsidókról szól. Hogy talált rájuk?

– Ámos Imrén keresztül. Írtam egy nagy monográfiát a zseniális, tragikus sorsú festőről. Elutaztam a szülővárosába, Nagykállóra, ahol a festészetének a gyökereit kerestem. Ilyenkor hová megy el az ember? A paphoz és a kocsmároshoz. Utóbbiról kiderült, hogy csak ő és két társa tért vissza a koncentrációs táborból. Azelőtt egy csodálatos haszid kultúra virágzott a városban, ahol a zsidók békében és egyetértésben éltek a reformátusokkal és a katolikusokkal. Ez volt az egyik forrása a filmnek, a másik Imre egyik gyerekkori élménye. Kisfiúként sokat játszott egy Tisza mentéről származó idős zsidó házaspár boltjában, akiket nagyon szeretett. Őket is deportálták. Már Németországban éltünk, a Jób lázadását német pénzből készítettük. Itthon betiltották a forgatókönyvet. Imre és Barna elmentek Pozsgay Imre kultuszminiszterhez, aki minimális pénzzel hozzájárult a munkához, megszüntetve a film vétóját, így a Társulás Stúdió koprodukciójában forgathattuk le. Mi mindig a vallások és a népek közötti megbékélésért harcoltunk, a Jób lázadásával is ezt szerettük volna bemutatni.

– Nehéz feladat fenntartani Gyöngyössy Imre emlékét?

– Kabay Barnával és Gyöngyössy Bencével, a fiunkkal, aki szintén rendező lett, mindent megteszünk azért, hogy a filmjeit minél többen láthassák, és neve ne merüljön feledésbe. A halála után több évtizedes hallgatás következett. Néha a Jób lázadását vetítik a televíziókban. Imre nemcsak nagy rendező volt, hanem karizmatikus ember is. Az interneten találtam róla egy fotót, amely alá valaki azt írta: Az ismeretlen zseni. Szeretnék tovább dolgozni a hagyatékán, amelyet átvesz a Nemzeti Filmarchívum. Most Barnával közösen készítünk egy dokumentumfilmet az egypártrendszer alatti egyházüldözésről, és ameddig tudjuk, ápoljuk Imre emlékét.

Névjegy

Petényi Katalin érdemes művész, Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, művészettörténész, egyetemi tanár 1941-ben született Budapesten. 1964-ben szerzett diplomát művészettörténet–magyar szakon. Forgatókönyvírással Németországban kezdett el foglalkozni, ahol hosszabb ideig élt családjával. Vágó­ként és társrendezőként is együtt dolgozott férjével, Gyöngyössy Imrével és Kabay­ Barnával.

Borítókép: Petényi Katalin. Fotó: Bach Máté