– Nemrég érkezett Budapestre. Még mindig Németországban él?
– Nem, nyolc éve hazaköltöztem. A lányom kinn él, ott ment férjhez, az unokáimhoz szoktam látogatóba menni. Kabay Barnával most Olaszországból érkeztünk, ahol A holnap reménye – Tiszteletadás Gyöngyössy Imrének címmel retrospektív sorozatot tartottak. Rómában öt napon át 11 filmjét vetítették, és bemutatták a Nap Kiadónál most megjelent olasz–magyar nyelvű, Stigma című verseskötetét is. Imrét Olaszországban az első játékfilmje, a Virágvasárnap után egy cikkben a magyar Pasoliniként emlegették. Velencében találkozott is az olasz rendezővel, és éppen Rómában volt, amikor Pasolini meghalt. A Másnap reggel, hogy meggyilkoltak című versében búcsúzott tőle. Októberben és november első felében Velencében, Budapesten több helyszínen és számos vidéki városban folytatódik a retrospektív sorozat, melynek filmjeit a Nemzeti Filmintézet és Filmarchívum digitálisan felújította. Gyöngyössy Imréről Kabay Barnával közösen készített Remény és Mítosz és a Stigma című versfilmünk is szerepel a sorozatban. A vetítések utáni közönségtalálkozókon érzem, hogy Imre filmjei ma is mélyen megérintik a nézőket.
– Gyöngyössy Imre és Kabay Barna hogyan rendeztek együtt, mivel egészítették ki a másik munkáját?
– Imre első játékfilmje, a Virágvasárnap alatt ismerkedtek meg, amelyben Barna még műegyetemi hallgatóként dolgozott. A közös gondolkodás és világlátás hozta össze őket. Imre lírai alkat volt hatalmas fantáziával. Mindent költői szemmel látott és láttatott. Barna racionálisabb ember jó humorérzékkel. Remek szervező, ezért később a produceri munkát is magára vállalta. Egyszer azt mondták, hogy azért dolgoznak együtt, hogy ha az egyiküket letartóztatják, a másik tudja folytatni a jelenetet. Ez többször meg is történt.
Fotó: Szóvári Gyula
– Mikor találkozott először Gyöngyössy Imrével?
– A két család ismerte egymást. Nyolcéves koromban ismertem meg, Imre akkor 19 éves volt. Úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Előttem el is hallgatták, hogy 1951-ben egy koncepciós perben letartóztatták és ártatlanul három évre ítélték. Két évig a szülei azt se tudták, él-e, hal-e.
Miután súlyos betegen szabadult, az édesapja, aki vidéki orvos volt, nem engedte szanatóriumba, ő akarta meggyógyítani a fiát. Imre két évig maradt távol, aztán feljött Pestre. Akkor én már tizenhat éves voltam. Húszéves koromban házasodtunk össze, és 33 évig éltünk együtt. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.
– Az államvédelmi szolgálatok évtizedekig folyamatosan megfigyelték őt, és szekrénnyi jelentést írtak róla. Hogy tudtak így dolgozni?
– A hetvenes-nyolcvanas években betiltották a forgatókönyveit, állandóan lehallgatták a telefonunkat, és a külföldről érkező meghívások sem jutottak el hozzánk. A ZDF megbízásából forgattuk 1976-ban a Két elhatározás című filmet, amelyben egy idős parasztasszony elhatározza, hogy összegyűjt annyi pénzt, hogy Londonba utazhasson látogatóba a fiához, és a kiszáradt szőlőt megműveli. Német produkcióként indult a film, a magyarok utólag koprodukciós partnerként szálltak be. Itthon kiagyalt történetekkel leállították a forgatást, aztán betiltották a filmet, bevonták az útleveleinket, még a vágószobát is lepecsételték. Folyton akadályozták a munkát, ami egy idő után elviselhetetlenné vált. Ekkor kérdezték meg a németek, hogy miért nem megyünk ki és dolgozunk ott.
– Ön is menni akart?
– Én kétségbeestem, mert akkor már kilenc éve művészettörténetet tanítottam a Színművészeti Főiskolán, művészettörténeti könyveket írtam Ámos Imréről, Barcsay Jenőről, Csíkszentmihályi Róbertról, múzeumokat, emlékházakat hoztam létre, fiatal szentendrei művészeknek rendeztem tárlatokat. Akkoriban a Vár oldalában egy szép kertes házban laktunk, ahová rengeteg barátunk járt. Én boldog voltam, de Imre csak az íróasztalfiókjának írta filmterveit, forgatókönyveit. Angolul, franciául és olaszul beszéltem, elkeseredtem, hogy mit fogok Németországban csinálni. Szécsényi Médi, aki a főiskola vágótanára volt, felajánlotta, hogy megtanít a filmvágásra, amiért máig hálás vagyok. Másnak soha nem vágtam, csak a saját filmjeinket. Németországban kezdtem el forgatókönyveket írni. A nagy fordulat az életemben 1986-ban történt, amikor a Dél-kínai-tengeren a Boat People című filmünket forgattuk vietnami menekültekről. Megrázó élmény volt, ahogy a szemünk előtt váltak az emberek a történelem áldozataivá. Ettől kezdve a filmkészítés mint hivatás teljesen kitöltötte életemet. A művészettörténethez sem lettem teljesen hűtlen, 2016-ban újabb könyvet írtam Ámos Imréről, és Rómában kiállítást rendeztem.
– Filmjeikben száműzöttek, jobb sorsra érdemes emberek segélykiáltásait közvetítették. Mi alapján választották ki a témákat?
– Szembejöttek velünk, a híradásokban láttuk őket. Rendszeresen támogatott minket a ZDF és az ARD televízió. Három oldalban leírtuk a szinopszist, elolvasták, és azt mondták, hogy csináljuk. Készítettünk filmet a brazil utcagyerekekről, a Volga menti németekről, akiket Szibériába és Kazahsztánba deportáltak, Erdélyben a falurombolásról, a Romániából elment és ott maradt szászokról. Kétszer bevitt minket a Securitate kihallgatásra, nagy szerencsénk volt, hogy a forgatott anyagot nem találták meg.
– A Jób lázadását 1984-ben beválogatták az öt legjobb külföldi alkotás közé, az Oscar-díjat végül Ingmar Bergman alkotása nyerte el. A filmjük sikere elismerést vagy inkább irigységet szült?
– Elsősorban nemzetközi sikert hozott, a film San Remóban nagydíjat, Cannes-ban az Ökumenikus zsűri díját, Todiban Cinema della Pace-életműdíjat és nagyon sok kritikai elismerést kapott. Itthon nem fogadták kitörő örömmel. A Szikra mozi legkisebb termében vetítették, emiatt sokan sorba álltak, hogy láthassák. Azzal is megvádoltak minket, hogy meghamisítottuk a történelmet. Azért elismerő, szép kritikák is megjelentek, például Maár Gyula tollából.
– A Jób lázadása haszid zsidókról szól. Hogy talált rájuk?
– Ámos Imrén keresztül. Írtam egy nagy monográfiát a zseniális, tragikus sorsú festőről. Elutaztam a szülővárosába, Nagykállóra, ahol a festészetének a gyökereit kerestem. Ilyenkor hová megy el az ember? A paphoz és a kocsmároshoz. Utóbbiról kiderült, hogy csak ő és két társa tért vissza a koncentrációs táborból. Azelőtt egy csodálatos haszid kultúra virágzott a városban, ahol a zsidók békében és egyetértésben éltek a reformátusokkal és a katolikusokkal. Ez volt az egyik forrása a filmnek, a másik Imre egyik gyerekkori élménye. Kisfiúként sokat játszott egy Tisza mentéről származó idős zsidó házaspár boltjában, akiket nagyon szeretett. Őket is deportálták. Már Németországban éltünk, a Jób lázadását német pénzből készítettük. Itthon betiltották a forgatókönyvet. Imre és Barna elmentek Pozsgay Imre kultuszminiszterhez, aki minimális pénzzel hozzájárult a munkához, megszüntetve a film vétóját, így a Társulás Stúdió koprodukciójában forgathattuk le. Mi mindig a vallások és a népek közötti megbékélésért harcoltunk, a Jób lázadásával is ezt szerettük volna bemutatni.
– Nehéz feladat fenntartani Gyöngyössy Imre emlékét?
– Kabay Barnával és Gyöngyössy Bencével, a fiunkkal, aki szintén rendező lett, mindent megteszünk azért, hogy a filmjeit minél többen láthassák, és neve ne merüljön feledésbe. A halála után több évtizedes hallgatás következett. Néha a Jób lázadását vetítik a televíziókban. Imre nemcsak nagy rendező volt, hanem karizmatikus ember is. Az interneten találtam róla egy fotót, amely alá valaki azt írta: Az ismeretlen zseni. Szeretnék tovább dolgozni a hagyatékán, amelyet átvesz a Nemzeti Filmarchívum. Most Barnával közösen készítünk egy dokumentumfilmet az egypártrendszer alatti egyházüldözésről, és ameddig tudjuk, ápoljuk Imre emlékét.
Névjegy
Petényi Katalin érdemes művész, Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, művészettörténész, egyetemi tanár 1941-ben született Budapesten. 1964-ben szerzett diplomát művészettörténet–magyar szakon. Forgatókönyvírással Németországban kezdett el foglalkozni, ahol hosszabb ideig élt családjával. Vágóként és társrendezőként is együtt dolgozott férjével, Gyöngyössy Imrével és Kabay Barnával.
Borítókép: Petényi Katalin. Fotó: Bach Máté
