Mikor megpillantotta a lakásán Jenő bácsi hangszereit, kitüntető figyelemmel fordult a furulyája felé. Elkezdte kérdezgetni őt, hogy: – Ez mi? Ez egy hangszer? És melyik végén kell megfújni? stb. Erre Tersánszky fellelkesülve megmutatta neki, hogy kell rajta játszani. Csukás Pista nagy félénken a kezébe vette, majd hirtelen levágott rajta egy virtuóz részletet Vivaldi Négy évszakjából.
– No eredj, te tekergő! – legyintett erre bosszús nevetéssel a megtréfált mókamester.
Aztán a legkülönfélébb történeteket hallottam arról is, hogy amikor az író kollégák az éhkoppot nyelték, ő a belvárosi házak udvarán muzsikált, besöpörve az elismerésként lehulló pénzdarabokat. Különösen az a történet ragadt meg az emlékezetemben, amikor az ötvenes években, a Rajk-per idején felszállt arra a buszra, amelyen Cseres Tibor is utazott. Lelkesen üdvözölte barátját a busz végéből, az utazóközönség feje fölött, hogy: „Hallottad, Tiborkám? Hát ezek még a Lenint is fölakasztanák!” Szegény Cseres Tibor alig tudta, hogy szálljon le, még mielőtt beleköt valaki. Ki tudja, hogy ezek a történetek hányféle variánssá folklorizálódtak már addigra, mindenesetre amikor a Tersánszkyra vonatkozó dokumentumokat gyűjtöttem, ráakadtam egy visszaemlékezésre, melyben Kolozsvári Grandpierre Emil az előbbi történettel szinte azonos szerkezetű anekdotát mesélt el, kicsit más tartalommal:
„Ez az ötvenes években történt, amikor minket, írókat nagyon gyakran felhívtak a Pártközpont Agit. Propjára, s ott megbíztak különböző olyan feladatokkal, amelyeket egyáltalán nem tudtunk megoldani. Például szegény Szabó Pált, aki parasztíró volt, elküldték Perecesre, hogy írjon egy bányászregényt. Na, és mindig őrá hivatkoztak, mert Szabó Pál elment és vállalta ezt, és ott volt nem tudom hány évig, persze a bányászregényből az égvilágon semmi sem lett. Egy alkalommal felhívtak bennünket másokkal együtt, Tersánszky is ott volt, én is ott voltam s mind a ketten kaptunk egy-egy eléggé abszurd feladatot. Úgy értem az abszurditást, hogy nem az írói egyéniségünkre szabott feladat volt. Na, ez az előzmény.
Ezek után utazom a 12-es busszal. Én felszállok, a Jenő ott van a leszállónál. Kérdem: (a tömeg fölött) – Hogy vagy? – Jól! – Hát te? – Én is! S akkor már közeledik a megállóhoz a busz. Kérdem tőle: – És mit csinálsz? Tele torokból kiáltja: – Szabotálok! (Erre a föladatra gondolt, de hát egy ilyen kiáltás akkor ötvenben-ötvenegyben elég volt ahhoz, hogy valakit elvigyenek.)
A közönség… mindenki maga elé dermedt, senki nem szólt, ő meg vidáman leszállt s integetett az ablakból.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!