Önvallomással szeretnék előállni: Tersánszky Józsi Jenőt zenei ősömnek, későn felfedezett példaképemnek tekintem. Ő ugyanis mindazt kitalálta – és méghozzá jóval előbb –, amit én valaha is kigondoltam és megvalósítottam. Hogy ezt bebizonyítsam, hadd hivatkozzak egy felvételre, mely a Magyar Televízió Röpülj páva versenyén készült 1969-ben – Tersánszky halálának évében. Halmos Bélával román, cigány, német, szlovák és szerb népdalokat adtunk elő, gitárkísérettel.
Ebben az időben nem volt megszokott dolog Magyarországon népdalokat gitárral kísérni, ezért meglehetősen nagy feltűnést keltettünk. Még mi is elhittük, hogy úttörők vagyunk ezen a téren, nem is sejtve, hogy milyen komoly történeti előzmények csorbítják dicsőségünket. Mert lehet, hogy a korabeli emberek számára a gitár az akkor „beat”-zenének nevezett popmuzsika hangszereként vált népszerűvé, de tudnivaló, hogy már Arany János is használta népdalok és a saját dalai kíséretéül, igaz, hogy csak baráti társaságban. De Tersánszky Józsi Jenő már öntudatosan kiállt vele a pódiumra is.
A róla keringő legendákból ma már igen kevesen tudják kihámozni a valóságot, mert a tanúskodó kortársak majd mind eltávoztak már. Én sem ismertem személyesen, csak Nagy László, majd Csukás István jókedvű anekdotáiból alkottam róla valamilyen homályos képet. Ezekben a történetekben egy életvidám, de megalkuvást nem ismerő, játékos figura jelent meg előttem, aki nyugodtan kölcsönkérhetett egy kávéra a sarki koldustól, mert olyan jó viszonyt ápolt vele is. A fiatal Nagy Lászlóék a Hungária kávéház nagy ablakain keresztül figyelték az utcáról, hogyan ír. Irigységtől elsápadva látták, hogy minden leírt mondat után a térdét csapkodja örömében, úgy élvezi. „Nem hittem a szememnek – mondta Nagy László –, nekem minden mondat egy gyötrelem volt, amíg létrejött.” A Békéstarhoson tanuló Kodály-növendék, Csukás Pista meg arról mesélt egyszer a Sebő-klub vendégeként, hogy fiatal korában Tersánszky itt-ott, újságokban elszórt írásainak összegyűjtésével próbált egy kis pénzt keresni. E munka során került vele személyes kapcsolatba.
Mikor megpillantotta a lakásán Jenő bácsi hangszereit, kitüntető figyelemmel fordult a furulyája felé. Elkezdte kérdezgetni őt, hogy: – Ez mi? Ez egy hangszer? És melyik végén kell megfújni? stb. Erre Tersánszky fellelkesülve megmutatta neki, hogy kell rajta játszani. Csukás Pista nagy félénken a kezébe vette, majd hirtelen levágott rajta egy virtuóz részletet Vivaldi Négy évszakjából.
– No eredj, te tekergő! – legyintett erre bosszús nevetéssel a megtréfált mókamester.
Aztán a legkülönfélébb történeteket hallottam arról is, hogy amikor az író kollégák az éhkoppot nyelték, ő a belvárosi házak udvarán muzsikált, besöpörve az elismerésként lehulló pénzdarabokat. Különösen az a történet ragadt meg az emlékezetemben, amikor az ötvenes években, a Rajk-per idején felszállt arra a buszra, amelyen Cseres Tibor is utazott. Lelkesen üdvözölte barátját a busz végéből, az utazóközönség feje fölött, hogy: „Hallottad, Tiborkám? Hát ezek még a Lenint is fölakasztanák!” Szegény Cseres Tibor alig tudta, hogy szálljon le, még mielőtt beleköt valaki. Ki tudja, hogy ezek a történetek hányféle variánssá folklorizálódtak már addigra, mindenesetre amikor a Tersánszkyra vonatkozó dokumentumokat gyűjtöttem, ráakadtam egy visszaemlékezésre, melyben Kolozsvári Grandpierre Emil az előbbi történettel szinte azonos szerkezetű anekdotát mesélt el, kicsit más tartalommal:
„Ez az ötvenes években történt, amikor minket, írókat nagyon gyakran felhívtak a Pártközpont Agit. Propjára, s ott megbíztak különböző olyan feladatokkal, amelyeket egyáltalán nem tudtunk megoldani. Például szegény Szabó Pált, aki parasztíró volt, elküldték Perecesre, hogy írjon egy bányászregényt. Na, és mindig őrá hivatkoztak, mert Szabó Pál elment és vállalta ezt, és ott volt nem tudom hány évig, persze a bányászregényből az égvilágon semmi sem lett. Egy alkalommal felhívtak bennünket másokkal együtt, Tersánszky is ott volt, én is ott voltam s mind a ketten kaptunk egy-egy eléggé abszurd feladatot. Úgy értem az abszurditást, hogy nem az írói egyéniségünkre szabott feladat volt. Na, ez az előzmény.
Ezek után utazom a 12-es busszal. Én felszállok, a Jenő ott van a leszállónál. Kérdem: (a tömeg fölött) – Hogy vagy? – Jól! – Hát te? – Én is! S akkor már közeledik a megállóhoz a busz. Kérdem tőle: – És mit csinálsz? Tele torokból kiáltja: – Szabotálok! (Erre a föladatra gondolt, de hát egy ilyen kiáltás akkor ötvenben-ötvenegyben elég volt ahhoz, hogy valakit elvigyenek.)
A közönség… mindenki maga elé dermedt, senki nem szólt, ő meg vidáman leszállt s integetett az ablakból.”
