Út a belső csendig

A Kertész Imre Intézet Pilinszky 100 programsorozatához kapcsolódik Bogányi Gergely zongoraművész négy alkalommal jelentkező zenés irodalmi estje, a Közelről. A nyitóesten elhangzott Schumann C-dúr fantáziája, Orbán Jolán irodalomtörténész megidézett filozófusokat, és az emberi szív ritmusára lüktetett egy piros zongora. Folytatás következik október 28-án.

Bogányi Gergely a piros zongoránál. „Szeretném, ha minden találkozás a lélekről is szólna, és a léleknek” Fotó: Fejes Bence Fotó: Fejes Bence

A Városliget felől érkezem a Kertész Imre Intézetbe, már a sétányon átvágva megtapasztalom, hogy a park, melyben kulturális terek kapcsolódnak a zöld környezethez, hátteréül szolgál a Benczúr utcai villaépületnek. Történelmi keretet ad. A kerítésen belül nyomon követhető a századforduló iparművészetének új funkcióba helyezése, XXI. századi továbbgondolása: a Nobel-díjas magyar író, valamint Arthur Koestler, Petri György, Pilinszky János és Sziveri János hagyatékát, hagyatékrészeit gondozó intézet kultúrtér és korszerű archívum is egyben. A lépcsőfordulótól hang után megyek, meglepetésem egyre fokozódik, amikor meglátom a hullámzó, stukkódíszes boltozat alatt az élénkpiros Bogányi-­zongorát. Mellette a Kossuth-­ és Liszt Ferenc-díjas névadó, ­Bogányi Gergely, aki négy alkalommal jelentkező zenés irodalmi sorozatot indít Közelről címmel. Az estek mottója: Gondolatok zongorával. A pirosba játszó térrel egybenyitható nappaliban ülünk le beszélgetni még az előadás előtt, de minduntalan visszatéved a tekintetem az új fejlesztésű hangszerre. 2015-ben kezdte meg pályafutását, milyen utat járt be azóta a Bogányi-zongora?

– Van már hangszerünk az Egyesült Államok nyugati partján, Hollywoodban és Afrikában, Oroszországban, Európában jó néhány helyen – sorolja a zongoraművész –, és jachton is himbálózik egy a tengeren. Ez a pirosban pompázó elementáris hatású. Ha antik tárgyat vonnánk be ilyen extravagáns színnel, abból jó eséllyel születne giccs, ám ennek az új formának inkább növeli az intenzitását a tiszta és erős szín.

A Bogányi-zongora hangzása szintén tiszta, erőteljes, mert az űrtechnológiában is használatos karbonkompozit ellenállóvá teszi a hangszert a környezet hatásaival szemben, és extrém körülmények között is egyenletes hangminőséget biztosít. Az itteni környezet persze kiegyensúlyozott, annyiban mégis különleges, hogy az egykori nagypolgári otthon a maga bensőséges atmoszférájával fogadja a látogatót, amit meg is hálál a közönség. Figyelemmel: az előadóművészre hangolódva nem töri meg tapssal a varázst Schumann C-dúr fantáziájának harmadik tétele után, így magával viheti a mély és tartalmas csöndet. A Közelről cím nem üres frázis, a lényegét ragadja meg az alkalomnak, melyen a zene megnyitja lelki szemeinket, utat nyithat belső képeink felé.

Tétje is van a sorozatnak: a zene elvezet a belső csendig, egy figyelő tekintetig, amelyről annyit tudhatunk Pilinszkytől, hogy „Látja Isten, hogy állok a napon”. Hogyan rögzítené a kamera ezt a képet? Milyen magatartás, amelyből ez a mondat elhangzik? Ki kire néz, és kit követ a tekintetével, kinek szól az üzenet morális tartalma?

Mit mondana a költő? – ezzel a kérdéssel ült le egy asztalhoz Bogányi Gergely és Orbán Jolán irodalomtörténész a sorozat nyitóestjén. A Közelről következő alkalmain szintén a zene, az irodalom és a filozófia kapcsolódási pontjait járja körül a zongoraművész beszélgetőtársaival, az ősz folyamán sor kerül a CD élőben című alkalomra és Chopin-, Schubert-, Liszt-, Bach-muzsikára. De mit gondol a zongoraművész a versek zenéjéről, hogyan hat a vájt fülre Pilinszky János költészete?

– A mai napig tisztán emlékszem: nem a szavakra, hanem a benyomásra, amelyet első alkalommal tett rám, pedig akkor még csak tizenöt éves voltam. Pilinszkyt olvasni vagy hallgatni olyan, mintha zenét hallanék – mondja Bogányi Gergely –, mert azt a mélységet adja, amelyet a zene. Ezért olyan ismerős, otthonos nekem a költő lelkivilága. Hogy megragadhassam Pilinszky lelkét, megvizsgáltam, hogyan hallgatott zenét. Mit tudunk erről? Johann Sebastian Bachot szerette, Beethovenről meglehetősen sarkalatos véleménye volt – egészen megdöbbentett, amikor erről olvastam, mert én is hasonlóan érzek.

A költő halálának évében elhangzott egy rádióbeszélgetés Eljuthatunk a derűig címmel, amelyben Pilinszky említi, hogy néha a legzeneibb költők (mint például Babits Mihály) is botfülűek voltak, majd így fogalmaz: „én a költészetben sokkal jobban szeretem a fedett zenét, a bőr alatti zenét.” Felelevenít egy korábbi esetet:

1963-ban vagy 62-ben nyitva felejtettem a rádiót, egyedül laktam akkor egy kis lakásban, nagyon boldogan, és takarítottam. És egyszerre valami egészen fantasztikus zene szólt a rádióban, úgyhogy megváltozott a fajsúlya, és szaladtam megnézi a rádióújságot, hogy mi volt ez. Bach H-moll szvitje volt. Még délután felkerestem Pernye Andrist, és megkérdeztem tőle, hogy sokat írt? Azt mondta Andris, rengeteget. Ezután, amint tudtam, rögtön vásároltam egy magnetofont, egy lemezjátszót, és körülbelül napi tíz-tizenkét, sőt tizenhat óra zenét hallgattam.

Bach zenéjéhez azt a gyerekkori tapasztalatát kapcsolja a költő, hogy lázas állapotban csak bizonyos könyveket tudott olvasni. Baudelaire-t például nagyon szerette, de lázasan képtelen volt a verseit olvasni. Betegen csak Tolsztojt, Dickenst, Andersent… – Adyt semmiképpen.

Adyt se a modora élteti – állapítja meg –, ma az ember ezt a pózt igyekszik nem tudomásul venni, mert akkor szenved ettől. Ha ugye a New Yorkban trónol valaki, Auschwitz után például, ez nevetséges. Hála istennek, didergő atomokká váltunk, ami nem kis szó, tudniillik az egész világegyetem atomokból van felépítve és nem pózokból.

Bachhal való kapcsolata Pilinszkynek az évek során egyre csak mélyült, amit Orbán Jolán irodalomtörténész azzal magyaráz, hogy a zeneszerzőt még a filozófus Kantnál is nagyobb gondolkodónak tartotta a költő. A különbséget úgy világítja meg, hogy a gondolkodó nem akarja százszázalékosan bizonyítani azt, amit mond. Pilinszky életszerű példát hoz erre:

Nekem nagyon nagy hajlamom volt a teoretikus gondolkodásra, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én utam, és hasonlóvá válok a féltékeny férjhez, aki egészen bizonyos akar lenni a felesége felől, és szükségszerűen végül semmit se lát belőle, és elveszti. Míg ha megmarad a gondolkodásnak a toleráns szintjén, akkor helyet ad a másiknak, és esetleg megszülethet az a csoda, amit szerelemnek, házasságnak, barátságnak nevezünk. Ez a zene nemcsak zene, szóval Bach nem azzal hat, hogy gyönyörűen harmonizál, ez nyilvánvaló, különben üres játék lenne.

Pilinszky költészete valóban helyet ad a másiknak, helyet ad a csendnek is. A költő idővel Schubertet is felfedezte magának – el volt ragadtatva tőle –, Beethoven viszont mindvégig titáni maradt számára, aki hol döngeti a falakat, hol iszonyú finomsággal próbál kiszállni az ablakon, de nem megy, miközben Schubert az első hangra kiröpül…

– Lenyűgöz, milyen pontosan értette, ráadásul meg is tudta fogalmazni azt, ami alig-alig elmondható – csukja le a szemét Bogányi Gergely, mintha csak zongorán játszana, és befelé figyelve folytatja:

– Schumann C-dúr fantáziáját egészen közel érzem Pilinszky költészetéhez. A két szélső tétel távolságból figyelő, közben hallatlanul intim zene. Nem akar hatásos lenni, sem a virtuozitásával lenyűgözni, ehelyett bensőséges, filozofikus. A harmadik tételt felhőszerű többrétűség jellemzi. Vallomásos zene.

Pilinszkynek jó barátja volt Gabriel Marcel francia filozófus és zeneszerző, aki úgy fogalmazott, hogy Bach zenéje nem a világban létező realitást ragadja meg. A világban tények léteznek, amit mi valóságnak mondunk, és tudod – mondta egyszer barátjának –, a valóság az rettenetes erős és rettenetes gyengéd, szubtilis. Ez az asztal, amit most itt megfogok, ez kemény tény. Egy gondolat már sokkal finomabb. A valóság pedig teljesen anyagtalan. Erre mondta Rilke: rettenetes, hogy a tényektől sohase tudhatjuk meg a valóságot.

Mivel lehetne megközelíteni? A Pilinszkyre jellemző személyes, de távolságtartó figyelemmel, két hang közötti csenddel, önmagunk kiüresítésével, hogy legyen hely – amikor a bárány „Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet” – a kiáradó léleknek. Akkor, ami üres, megtelik valósággal.

Bogányi Gergely igazán megtehetné, hogy elefántcsonttoronyban, fellengzős művészi attitűddel koncertezzék szerte a világban, de neki az is fontos, hogy kapcsolatban maradjon a valósággal. A Szobi Kodály Zoltán Alapfokú Művészeti Iskola vezetését is ezért vállalta el 2008-ban, és talán épp az oktatásban tapasztalható nehézségeken keresztül jutott el a Bogányi-zongora gondolatáig.

– Kodály Zoltán fogalmazta meg, hogy a kultúrát nem lehet örökölni: az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Nekem az újabb zenésznemzedék, az ifjú tehetségek felfedezése miatt is fontos, hogy közelről lássam az alapfokú művészeti oktatás problémáit – szögezi le a zongoraművész. – Évről évre növekvő létszámú intézményünkben jelenleg 280 gyerek tanul, ami örömteli, és a kollégák nélkül ez nem is működne. Annak idején belső indíttatásból döntöttem úgy, hogy nem kizárólag a saját karrieremet fogom építeni. Ha ez csupán intellektuális választás lett volna, valószínűleg már régen nem lennék Szobon, de úgy gondolom, komplex módon látni a folyamatokat többlettudást ad. A Közelről című sorozat házigazdájaként szintén erre törekszem: miközben az irodalom és a zene régtől fogva létező szoros kapcsolatát újra felfedezzük a közönséggel, szeretném, ha minden találkozás a lélekről is szólna, és a léleknek.

(Borítókép: Bogányi Gergely a piros zongoránál. Fotó: Fejes Bence)