„Slobodan, Slobodan, küldj nekünk salátát!”

Három évtizede, 1991. november 18-án ért véget Vukovár 87 napig tartó ostroma. A várost, amely a háború előtt Jugoszlávia harmadik leggazdagabb települése volt, a földdel tették egyenlővé. A horvát–szerb összecsapások első vonalában magyar katonák is harcoltak egymás ellen. Horvátországban ma a hősi ellenállás jelképe Vukovár, amely újjáéledt poraiból.

543895012 Forrás: Getty Images

Közöttük nagyon sok magyart is. Mert a horvát–szerb összecsapások első vonalában magyar katonák (is) harcoltak egymás ellen. Egyrészt „jugoszláv” (azaz szerb) oldalon besorozott, erőszakkal elhurcolt, olykor fegyvertelenül a hadműveleti területre küldött, másrészt horvát egyen­ruhában önkéntes elhatározásból a lövészárkot választó, szülőföldjükért harcoló katonaként. ­Néhányat közülük megmentettek a horvát katonák.

– Konkrét esetről is tudok az egységünkből – idézte föl Sándor szomszédunk. – Két bajtársunkat elfogták a horvát katonák. Ki akarták végezni őket, már éppen búcsúzkodtak egymástól. Magyarul. Ez volt a szerencséjük. A horvát katonák – tudva, hogy a fronton harcoló vajdasági magyarok is csak a háború áldozatai – elküldték őket egy kukoricaföldön keresztül Magyarország felé.

A magyar határtól csupán hatvan kilométerre fekvő Vukovár fontos regionális központ Horvátország keleti határánál, a Duna nyugati partján. A területen horvátok, szerbek, németek, magyarok, szlovákok, ruszinok és más népek színes egységet alkotva éltek viszonylagos békében a háború kitörése előtt.

Az 1991. májusi horvát függetlenségi népszavazást követően a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a reguláris haderő fegyverzetével ellátott, főként helyi szerb paramilitáris erők teljes körű offenzívája indult meg a település ellen. A Duna-parti várost 1991 augusztusában fogták körbe a szerb csapatok, de a védők elszántsága miatt csak november 18-án tudták bevenni azt. Az ostrom alatt hétszázezer gránát és rakéta hullt a településre (egyes források szerint ez több, mint amennyit a németek lőttek Sztálingrádra a második világháborúban). Volt olyan nap, amikor mintegy 12 ezer. A város épületeinek kilencven százaléka megsemmisült vagy megrongálódott. Európa a második világháború óta nem látott hasonló mértékű pusztítást. A halottak, eltűntek pontos számát a mai napig rejtély övezi.

A horvát honvédő háború áldozatainak emlékére létrehozott temető fejfái. A halottak, eltűntek pontos számát rejtély övezi. Fotók: Teknős Miklós

Célpont: a sebesültek

Külföldi újságírók és nemzetközi megfigyelők nem sokkal a védők megadása után léphettek be a városba, s rögzítették, amit láttak. Blaine Harden, a The Washington Post újságírója így írt:

„Egész Vukovárban nem látni egy tetőt, ajtót vagy falat, amelyet nem csipkéztek volna lövések, nem lyukasztottak volna át repeszek, bombák, golyók és tüzérségi lövedékek – ez az eredménye a szerb felkelők és a szerb vezetésű jugoszláv hadsereg három hónapos erőfeszítésének, hogy megszerezzék a várost horvát védőitől. Egy épület sem tűnik lakhatónak, de javíthatónak sem. Majdnem minden fát darabokra tépett a tűz.”

Vukovári látogatásunk első útja Jakumetovics Rozáliához, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnök asszonyához vezet, aki a vukovári Magyar Házban lát vendégül bennünket. Rozália elmeséli nekünk, hogy az ostrom előtt külvárosi gyógyszertár vezetője volt. Szeptemberben, amikor a szerb csapatok lebombázták a munkahelyét, munkatársaival a romok között összegyűjtötték a megmaradt kötszereket, gyógyszereket, s a helyi hadikórházba szállították, amely egyúttal új „munkahelye” lett. Az ostrom során a vukovári kórház mindvégig kiemelt célpontnak számított, egy idő után a sebesültek ellátását a föld alatti légópincék szűk területére kellett áthelyezni, ahol egészen a város elestéig százak életét sikerült megmenteni. A ma is aktív kórház alagsorában berendezett múzeumban az archív felvételekről jól ismert hadikórház pillanatai elevenednek meg. A hajdani óvóhelyen egy ápoló vezet körbe bennünket, aki elmondja, az ostrom alatt naponta átlagosan hetven bombatalálat érte az épületet. Rozáliáék ilyen körülmények között látták el a sebesülteket. A kórház­hoz kapcsolódik Vukovár ostromának egyik legszörnyűbb eseménye is, az ovčarai mészárlás, amelynek során a bevonuló szerb paramilitáris erők az itt foglyul ejtett csaknem háromszáz főt a közeli ovčarai mezőgazdasági telepen tömegsírba lőtték.

– A legnehezebb az volt, amikor gyerekeket hoztak be. Pár hónapos csecsemőktől kezdve néhány évesekig. Foszforbombáktól megégett embereket is szállítottak hozzánk, de olyanokat is, akiknek belső szerveik lógtak ki a testükből. Iszonyú volt. Ezt csak az tudhatja, aki átélte – emlékezik Jakumetovics Rozália, majd elhallgat. Szótlanul néz maga elé. – Bocsánat – mondja aztán. – Október–november idején nagyon nehéz beszélnem a történtekről. Az év bármely más időszakában könnyebben, de ilyenkor újra átélem a borzalmakat – egy pillanatra ismét elhallgat. Sóhajt egy nagyot, majd folytatja. – A rengeteg sebesült ellátására eleinte még hoztak kötszert, később ezt már nem tudták megoldani. Ekkor lepedőkkel kötöztük a sebeket. Volt egy pálinkafőzőnk lent, az óvóhelyen, amellyel desztillált vizet, illetve fertőtlenítőszert készítettünk.

A kórházi személyzetnek naponta egy liter víz jutott. Ebből kellett megoldaniuk a tisztálkodást, a vízfogyasztást, a kávét, teát, a táplálkozást. Kevés ételük volt az óvóhelyen. Általában babatápot kevertek fel vízzel, de volt, hogy kemény, kovásztalan kenyeret kaptak, amely gyakran már penészes volt. Ezt ilyenkor vízbe áztatva ették meg. Volt, hogy egy órát sem tudtak aludni naponta. Részben a stressz, részben a bombamorajlások, részben a rengeteg munka miatt.

– Nekem ebben az volt a legborzasztóbb, amikor a hétéves kisfiam odajött hozzám, hogy anya, éhes vagyok, adj enni. De nem tudtam mit adni neki. A többiek sem – mondja Rozália könnybe lábadt szemmel. – Amikor volt egy-két szabad pillanatunk, belegondoltunk abba, miért is történik mindez. Rászántuk az egész életünket, hogy legyen házunk, autónk, gazdaságunk, családunk, a végén pedig minden odaveszik. Kinek van haszna ebből? – ehhez hasonló kérdések merültek fel bennünk. Képzeljen el mindent, amije odahaza van. A háztól a családi képeken át mindenünk odaveszett. Csak ami rajtunk volt ruha, az maradt meg nekünk. Nem tudtam, hol az apósom, nem tudtam, mi van a szüleimmel a szerbiai Gomboson, hiszen a szerbek tisztában voltak azzal, hogy a lányuk a hadikórházban dolgozik Vukováron. Később megtudtam, hogy apósomat és anyósomat kivégezték. Rám is fegyvert fogtak. Férjemet is elvitték kivégzésre, de ő kiszabadult. Ő 12 unokatestvérét veszítette el az ostrom során. Közülük volt, akit halálra kínoztak, kivégeztek, volt, aki bombatámadásban halt meg.

A ma is működő egészségügyi intézmény múzeumában a hadikórház pillanatai elevenednek meg

Gyilkos szomszéd

Amikor a város 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és legalább 31 ezer polgári lakost deportáltak a városból és környékéről. A bevonuló szerbek nem is csináltak titkot abból, mire készülnek, a tévékamerák előtt énekelték: „Slobodan, Slobodan, küldj nekünk salátát! Lesz hús, lesz hús, levágjuk a horvátokat!”

Vukovárt emellett módszeresen kifosztották. Egy ott harcoló JNA-katona a Dnevni Telegraf szerb újságnak elmondta, hogy „a csetnikek [paramilitárisok – T. Á.] professzionális zsákmányszerzők voltak, akik tudták, mit keresnek az éppen kifosztott házakban”. Egyes beszámolók szerint nemcsak ékszereket, hanem háztartási gépeket és egyéb vagyontárgyakat is elvittek.

– Az fáj az embereknek Vukováron, hogy a szomszédok, akikkel kávéztál a mindennapokban, együtt karácsonyoztál, akinek a gyermekével a te gyermeked játszott, azok állították a falhoz és végezték ki rokonaidat, ismerőseidet – magyarázza Jakumetovics Rozália. – Az emberi szeretetért kell harcolnunk, hogy ilyesmi soha többé ne történjen meg. Talán a Jóisten azért hagyott engem életben, hogy el tudjam mondani az utókornak az igazságot.

Az asszony családjával az ostrom után elhagyta a várost, majd 2003-ban költöztek vissza Vukovárra, amikor felépítették új családi házukat.

A háború előtt itt élő közel 1400 magyarból mind­össze háromszáz tért vissza a városba. Rozáliáék 2008-ban megalapították a Vukovári Magyarok Egyesületét. Jelenleg 125 tagjuk van, közülük mintegy nyolcvanan vallják magyarnak magukat. Saját néptánccsoportjuk, asszonykórusuk is van.

– A háború után a magyarság megélése, a hagyományápolás építette fel újra darabokra tört lelkemet – mondja búcsúzóul Jakumetovics Rozália.

Harminc év elteltével senki nem ismerne rá az egykor romokban fekvő városra, amely újjáéledt poraiból. A város centrumában bevásárlóközpontok, csupa üveg épületek létesültek, a korábbi ikonikus építményeket – néhánytól eltekintve – restaurálták.

A jelképpé vált víztorony most is hordozza a tüzérségi tűz nyomait

Bevezető a tisztogatásokhoz

A lakók azonban ma is kitörölhetetlenül őrzik a háború emlékét. A gyász, a fájdalom, a sérelem szinte tapintható Vukovár novemberi levegőjében. A városközpontban csend honol. Az utcán tömegek sétálnak. De a főtértől eltávolodva Vukovár már elénk tárja sajgó sebeit. A központból is látható víztorony – a város szenvedésének szinte már popkulturális jelentőségű szimbóluma – felé vesszük az irányt (helyi szuvenírüzletekben az objektumot ábrázoló hűtőmágneseket, víztorony formájú kelyhet, poharat is lehet vásárolni).

A torony tetején most is ott leng a horvát nemzeti lobogó, mint oly sok ikonikus fényképen. Az 1960-as évek végén elkészült, ötvenméteres torony az ostrom idején az egyik leggyakoribb célpont volt, több mint hatszáz találat érte. Sokáig érintetlenül, a háború vége utáni állapotában mementóként magasodott a város fölé, 2017-ben azonban tartópillérekkel megerősítették, hiszen a rengeteg találat miatt fennállt az omlás veszélye. Ma a torony tetején kávézó működik. Az épületben dolgozó hölgytől megtudjuk, naponta mintegy hetven turista látogatja meg a „múltba tekintő, de a jövőbe néző” emlékhelyet. A település határa felé haladva a szépen helyreállított lakóházak mellett romos épületeket láthatunk. Tetejükön, ablakukon zöldellő fák kandikálnak ki, azt üzenve, hogy az élet elpusztíthatatlan, hiszen még a végtelen rombolás után is újra utat tör magának.­ És emlékeztetve mindazokra, akik már soha nem települhetnek vissza.

Vukováron 1991-ben 44 639 fő élt. A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint 27 683 fő költözött vissza a városba. A helyi lakosok szerint azonban ez a szám nem valós, becslésük szerint körülbelül húszezren élnek itt. A város szélén egy – a háború után a település melletti erdőben talált kilőtt, azóta restaurált – jugoszláv harckocsi állít emléket a borzalmaknak.

Vukovár másik végébe, a bana Josipa Jelačića utcában található emlékhelyhez megyünk. A horvát honvédő háború áldozatainak emlékére létrehozott temetőben (Memorijalno groblje žrtava iz Domovinskog rata u Vukovaru) Durda Ostoja négy méter magas, 2000. augusztus 5-én felavatott bronzszobra és az abban elhelyezett örökmécses tiszteleg az elesettek előtt. Az emlékmű előtt 938 fehér márványkereszt állít emléket a horvátországi tömegsírokból kihantolt névtelen áldozatoknak.

Jakumetovics Rozália: Októberben–novemberben nehéz beszélnem a történtekről. Ilyenkor újra átélem a borzalmakat

Az emlékmű mögött temető található, ahol a fekete és szürke márványból készült egyensírok az értelmetlen bosszú, az emberi kegyetlenség mementójaként sorakoznak. Előbbieken az elesettek neve alatt Hrvatski branitelj (horvát védő) kifejezés jelzi, hogy a sírban nyugvó személy az ország védelméért, a haza oltárán szentelte életét. A szürke sírkövek alatt azon civil mártírok nyugszanak, akik a három hónapos ostrom során hunytak el. Az ostrom során egy pillanatig sem volt fontos a civil infrastruktúra megkímélése, a számtalan polgári áldozat, valamint a szerbek bevonulása után elkövetett tömeggyilkosságok szinte bevezetőnek voltak tekinthetőek a későbbi boszniai genocídiumokhoz, amelyek az itteniekhez hasonlóan szintén a nemzetközi közösség szeme láttára és teljes közönye mellett mentek végbe az etnikai­lag tiszta, megnövelt területű balkáni nemzetállamok tébolyult ideológiájának szellemiségében.

Boris Tadić korábbi szerb köztársasági elnök 2010-ben bocsánatot kért a város ostromának, illetve az azt követő tisztogatásoknak az áldozataitól, és megkoszorúzta az ovčarai tömegsír emlékhelyét. Ennek ellenére a városban három évvel később több százan tüntettek a kétnyelvű (a horvát mellett szerb cirill betűs) feliratok és táblák elhelyezése ellen. Néhány hónap múlva már szerb és horvát fiatalok tömegverekedéséről számoltak be az újságok. Ez volt a városban a legutóbbi konfliktus a két nép között. A sajtóban találtunk olyan megjegyzéseket, miszerint Vukováron ma a két etnikum elkülönülve él egymás mellett. A városban ennek nyomát sem láttuk, emellett a helyi lakosok is megerősítették tapasztalatainkat. Horvátországban ma a hazafiasság fokmérőjeként kezelik a vukovári tragédiához való viszonyulást, ezzel szemben Szerbiában azzal magyarázzák a példátlan rombolást, hogy a függetlenség útjára lépett Horvátország kisebbségi sorsba döntötte és politikai üldöztetésnek tette ki az ott élő szerbeket, amit Belgrád képtelen volt elfogadni, ezért fogott fegyvert az ottani szerbség megmentése érdekében…

Alkonyodik. A temetőből ismét a városközpont felé vesszük az irányt. A napközben tapasztalt atmoszféra az éjszakát is áthatja. A kávézók, kocsmák nyitva, tömve vannak a koronavírus-járvány ellenére. A vendéglátóhelyeken sehol sem szól zene. A város gyászos csendjét gyerekzsivaj töri meg. A fiatalok üvegbúrával bekeretezett, kivilágított bombatölcsér felett játszanak. Átugrálnak rajta.

Borítókép: Szerb katonák pózolnak a rommá lőtt, megszállt belvárosban 1991. november 21-én (Fotó: Getty Images)