A magyar nők dicsérete

Hogy milyenek a magyar nők? Nos, erről sokféle vélemény született, de ezek közül csupán egy az irányadó: a magyar férfiaké.

Bár a tervezetet utóbb visszavonták, az mindenképp aggasztó, hogy a két szimbolikus ikertorony: hitünk és hagyományaink körül merénylők által vezetett repülőgép köröz. És harc lesz, sajnos ez sem kérdés. 

A kérdés az: vajon napjaink női, asszonyai ugyanúgy ott lesznek-e mellettünk a vár fokán, mint annak idején az egri nők az egri vitézek oldalán? Az alábbi történetek azt sugallják, a helyzet nem reménytelen.

Ábel a minap a hivatali páternoszterrel (hivatalos, de sohasem használt nevén: körforgó felvonó) igyekezett a negyedik emeletre, amikor a második tájékáról vidám élcelődés szűrődött le a liftaknába. „De miért engedsz előre?” – kérdezte egy évődő női hang. „Mert… mert te vagy a szebb…” – hallatszott egy férfi bizonytalan hangja, s érződött, hogy nagyon zavarban van. 

Ábel kisvártatva felbukkant előttük, de annyira lekötötte őket a vita, hogy észre sem vették. „Á, nem… – nevetett a harmincas éveiben járó nő, s a másik karjára tette a kezét –, hanem azért, mert nő vagyok, igaz?” „Igen…” – sütötte le a szemét a középkorú, bajuszos férfi, és szemmel láthatóan elpirult. 

Ábel önkéntelenül elmosolyodott, s valami különös melegség járta át a szívét. Lám, az egyenlősdit hajszoló bornírt korszellemnek még nem sikerült megrontania a mi asszonyainkat. A mi drága asszonyainkat – tette hozzá magában, s igyekezett nem elérzékenyülni. (Egyébként az, hogy a férfi nem merte nyíltan vállalni, hogy kolléganőjét nőként engedi maga elé a liftajtónál, két aggasztó dolgot jelez: részint hogy a klasszikus férfierények hanyatlóban vannak, részint hogy a válság szele már meglegyintette évszázados hagyományainkat is.)

Ugyancsak Ábellel esett meg, hogy egy alkalommal igen későn, este fél tizenegy körül tért be egy hipermarketbe vásárolni. A pénztárban egy alig huszonéves lány ült, aki unott arccal kezdte pityegtetni a leolvasójával az árucikkeket.

A munka felénél tarthatott, amikor váratlanul felsóhajtott, s Ábelre nézett: „Jaj, olyan álmos vagyok…” – mondta. „Én is – válaszolta Ábel.

– Javasolhatnám, hogy feküdjünk le?” A lány egy pillanatra megdermedt, majd fékezhetetlen kacagásban tört ki, ami az utolsó árucikkig kitartott. Ábel is derűs lélekkel távozott a pénztártól, mert tudta: a műszakból hátralévő egy órát már könnyedén lepörgeti a lány. 

Aki az uralkodni vágyó korszellem szerint elképesztően rosszul „reagálta le” az esetet. A progresszív ideológia ugyanis azt kívánta volna tőle, hogy azonnal segítségért kiáltson, mint akit „szexista” inzultus ért, kikérje magának a viccelődést, és még aznap este jelentkezzen a „metoo”-mozgalomba aktivistának. S lám, nem ez történt.

De kell-e erről egyáltalán beszélni? Ábelnek meggyőződése, hogy igen. Mert a fenti s más esetek azt mutatják, hogy bár a sajtó és a közösségi média vágta csatornákon folyamatosan ömlenek ránk a leginkább nyugati fogantatású lélek- és erkölcspusztító eszmék, a társadalom mélyrétegeibe még nem sikerült lehatolniuk. 

Hogy az anyukák és a nagymamák felemelt mutatóujja még mindig igazodási pont a jó erkölcsök tekintetében. És ismerjük be, hamarosan ezen áll vagy bukik a társadalmunk sorsa. 

Hogy a magyar anya mire neveli a kisfiát vagy kislányát: egy nemtelen és erkölcsi züllésben tobzódó ideológia elfogadására, vagy a teremtés rendje szerinti, harmonikus családi életre, amelyben a férfinak megvan a maga férfias, a nőnek pedig a maga nőies szerep- és feladatköre, amelyek jól kiegészítik egymást. 

Ez utóbbi erősíti a társadalom immunrendszerét, amely így azt is elbírja, ha egy excentrikus és pszichikailag terhelt csoport provokációival minduntalan kikezdi és próbára teszi a nemek közti kapcsolatrendszert.

A férfi erre önmagában nem képes, férfias tulajdonságai itt mit sem érnek. Ilyenkor mutatkozik meg a gyengébbik nem igazi ereje, az, hogy egy társadalomban a férfi jelenti a testet, a nő pedig a vérkeringést, ergo: ha a nő nem működik együtt, garantált a bukás.

De aggodalomra egyelőre nincs ok. Ábel úgy érzi: méltán büszke a magyar nőkre, amiként Dobó István is méltán volt az a vár vitézül küzdő asszonyaira. S a megrontásunkra törő hitehagyottak ezúttal is számíthatnak a fal tetején megjelenő forró leveses kondérra.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)