A lágytojás afféle arisztokratikus, vagy ami még rosszabb – gondolná egy rendes marxista –, amolyan elkeserítően polgári koszt... – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, s valóban. Mennyivel könnyebb elképzelni, ahogy Madame Récamier avagy Madame Pompadour, netán Marie Antoniette s XVI. Lajos, még inkább De Sade márki lágytojást fogyaszt reggelire, mintsem azt, hogy Kovács Béla vájár hajnali négykor Komlón nekiül egy decens lágytojásnak, majd elindul a Zobák-akna felé…
Na ugye.
A lágytojás azért persze jó. Csak olyan macerás. Óra kell hozzá, pontosság, odafigyelés, a lágytojás ugyanis hárompercesen jó és finom és tökéletes, azután szükségeltetik hozzá finom kiskanál s lágytojástartó, ami nem árt, ha finom ezüstből van, s szükség van még rutinra, amellyel levágja az ember a tartóba elhelyezett tojás tetejét egyetlen mozdulattal és éppen jó helyen, lehetőleg szintúgy ezüstkéssel, majd csepp sót hint a tojás belsejébe, mely só ezüst sótartóból hullik alá, s mindezek után végre neki lehet állni kikanalazni a finom belsejét, elegánsan persze, odafigyelve, lassan és csücsörítve, apró, kicsike zsemlyekockákat harapva melléje. Rezeda Kázmér rengeteg lágytojást fogyasztott gyerekkorában.
Rezeda Kázmér nagymamája, Magdolna, Nagykátán született tót lány volt, szüleit hamar elvitte a morbus hungaricus, így nevelőszülőkhöz került Gádorosra. Míg Rezeda Kázmér nagypapája, idősb Ottmár, mosonszolnoki parasztgyerek, kinek családját az elsők között telepítették ki.
Talán látszik, hogy feszül itt némi ellentmondás.
A kis Rezeda Kázmér ugyanis mindezek ellenére rajongott a lágytojásért, amit nagymama elég pontosan tudott hárompercesre készíteni, bár nem volt a konyhában stoppere, aztán ha készen volt, egy nagy bögrébe kanalazta a három-négy tojást, tört bele kenyeret, sózta, megkeverte, Rezeda Kázmér pedig úgy falta, hogy fülig összekente vele magát. Hja kérem, az arisztokratikus dolgok előbb vagy utóbb leszivárognak a népbe, s ott némiképpen átalakulva, durvásodva, érdesedve és bütykösödve élnek tovább.