A lágytojás afféle arisztokratikus, vagy ami még rosszabb – gondolná egy rendes marxista –, amolyan elkeserítően polgári koszt... – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, s valóban. Mennyivel könnyebb elképzelni, ahogy Madame Récamier avagy Madame Pompadour, netán Marie Antoniette s XVI. Lajos, még inkább De Sade márki lágytojást fogyaszt reggelire, mintsem azt, hogy Kovács Béla vájár hajnali négykor Komlón nekiül egy decens lágytojásnak, majd elindul a Zobák-akna felé…
Na ugye.
A lágytojás azért persze jó. Csak olyan macerás. Óra kell hozzá, pontosság, odafigyelés, a lágytojás ugyanis hárompercesen jó és finom és tökéletes, azután szükségeltetik hozzá finom kiskanál s lágytojástartó, ami nem árt, ha finom ezüstből van, s szükség van még rutinra, amellyel levágja az ember a tartóba elhelyezett tojás tetejét egyetlen mozdulattal és éppen jó helyen, lehetőleg szintúgy ezüstkéssel, majd csepp sót hint a tojás belsejébe, mely só ezüst sótartóból hullik alá, s mindezek után végre neki lehet állni kikanalazni a finom belsejét, elegánsan persze, odafigyelve, lassan és csücsörítve, apró, kicsike zsemlyekockákat harapva melléje. Rezeda Kázmér rengeteg lágytojást fogyasztott gyerekkorában.
Rezeda Kázmér nagymamája, Magdolna, Nagykátán született tót lány volt, szüleit hamar elvitte a morbus hungaricus, így nevelőszülőkhöz került Gádorosra. Míg Rezeda Kázmér nagypapája, idősb Ottmár, mosonszolnoki parasztgyerek, kinek családját az elsők között telepítették ki.
Talán látszik, hogy feszül itt némi ellentmondás.
A kis Rezeda Kázmér ugyanis mindezek ellenére rajongott a lágytojásért, amit nagymama elég pontosan tudott hárompercesre készíteni, bár nem volt a konyhában stoppere, aztán ha készen volt, egy nagy bögrébe kanalazta a három-négy tojást, tört bele kenyeret, sózta, megkeverte, Rezeda Kázmér pedig úgy falta, hogy fülig összekente vele magát. Hja kérem, az arisztokratikus dolgok előbb vagy utóbb leszivárognak a népbe, s ott némiképpen átalakulva, durvásodva, érdesedve és bütykösödve élnek tovább.
S persze a lágytojás imádata – kisfiam, semmire nem mondjuk, hogy imádjuk, mert imádni csak a Jóistent szabad és lehet!… rémlett fel Rezeda Kázmérnak nagymama szelíden korholó hangja – semmiképpen sem zárja ki egyéb tojásos étkek feltétel nélküli szeretetét.
Ott van mindjárt a rántotta, amit Komlón, a Zobák-aknánál nyilván gyakrabban ettek, mint lágytojást. A rántotta pedig komoly dolog, és csak a félnótások veszik félvállról. Lehet készíteni sima rántottát, két-három tojásból, vajon, zsíron vagy olajon sütve, a lényeg, hogy a tojás rendesen fel legyen verve, jó habosra, s éppen sercegni kezdő zsiradékba öntsük, és soha, de soha ne kevergessük össze, hanem ahogy sül a széle, mindig finoman toljuk fel egy kicsit, vagy egyszerűen döntsük meg a serpenyőt, s a folyós közepét így kényszerítsük a széle felé. És soha, de soha ne süssük keményre, mert akkor száraz lesz, mint a teveszar, s az íze is oda. A rántotta totyakosan jó, és punktum.
Aztán persze a rántottát fel lehet turbózni nagyjából bármivel. Szalonnával és kolbásszal, zöldpaprikával, hagymával, paradicsommal, tegnapról megmaradt valamiféle húsokkal, sonkával, csülökkel, gombával, kukoricával, zöldborsóval, mindezekkel egyszerre, továbbá „Isten tüzes haragjával, hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával”.
És a rántotta: jó.
Na most van még az, hogy kemény tojás, ami abban különbözik a lágytól, hogy nem lágy, hanem kemény, továbbá külön is kell írni: kemény tojás.
Ez a kemény tojás a hidegtálak elengedhetetlen darabja, szép, egyforma karikákra vágva, pötty Piros Arannyal díszítve (bizonyos pártelnökök erre alapozzák teljes politikai karrierjüket), azután ott a kemény tojás a rakott krumpliban, ami mégiscsak az eledelek egyik csimborasszója, meg Rezeda Kázmér nagymamájának tojáslevesében, bár az a tojás valamiféle átmenetet képezett a lágy- és a kemény tojás között és annyira, de annyira finom volt, hogy Rezeda Kázmér nem is tudott csak könnybe lábadó szemmel visszaemlékezni rá.
A kemény tojás legnagyobb titka amúgy, hogy miképpen lehet megpucolni. Mert ki ne élte volna már át, amikor tíz körömmel kapargatod le a héját, de az nem jön le sehogyan sem, csak úgy, hogy jön vele a fehérje is, és legszívesebben falhoz vagdalnád az egészet. A titok: elegendő ideig kell hideg vízben áztatni puceválás előtt. S akkor szinte magától lejön egyben a héja, s az ember fia sóba csippenti a tetejét, s harap egy nagyot, azután a következő falatot kézzel sózza újra – harmadik falat pedig nincs.
Az ilyetén jellegű és stílusú keménytojás-fogyasztás leginkább másnaposan javallott, mely állapotban amúgy is másodlagossá szokott válni az etikett…
Aztán ott van még a zsidó tojás, a kaszinótojás, a majonézes tojássaláta, a buggyantott tojás, a tükörtojás (sunny side up or not), a ham and eggs (szintúgy arisztokratikus, bár ezt az érzést kizárólag a félhülye angol arisztokraták keltik, leginkább Lord Emsworth, Blandings ura, ki a blandingsi kastély tágas könyvtárában, a nyitott ablak előtt szokott álldogálni, összeesve, akár egy vizes harisnya, bár ennek ismeretéhez mindenképpen szükségeltetik elolvasni a Forduljon Psmithhez! című Wodehouse-remekművet, amit annál is inkább javallok, mert hamarosan be fogják tiltani!), s akad még habart tojás meg mittudoménmégmilyen tojás meg a füstölt fürjtojás.
Sokféle a tojás, na. S talán mind finom. Talán a záptojás képez kivételt. Bár a száznapos tojás erre is rácáfol. Pupákok…
Borítókép: Szerényi Gábor rajza
