Félreértett maharadzsák

A szubkontinens „hercegségeinek” egyes ábrázolások szerint ékszerekkel felcicomázott uralkodóit, a maharadzsákat a kívülállók sztereotípiái szerint elefántok, táncosnők veszik körül, s hatalmas palotákban laknak. Többen megvetéssel, gúnyolódva beszélnek róluk, és kuriózumként tekintenek rájuk.

INDIA-ROYAL-FAMILY Fotó: VISHAL BHATNAGAR Forrás: Europress/AFP

A végső soron szanszkrit eredetű, nagy király jelentésű mahárádzsa (a továbbiakban a közkeletű helyesírású maharadzsát fogjuk használni) indiai uralkodói cím, amelyet hindu vallású, egy-egy jelentősebb területet, államalakulatot kormányzó királyok viseltek. Női változata a maháráni, amely a maharadzsa feleségének a címe, de adott esetben női uralkodót is jelent. A rádzsától a rangja, tényleges hatalma és területének jelentősége különbözteti meg – számos rádzsa „hercegsége” ugyanis mindössze egy városra vagy kisebb faluközösségre korlátozódik –, de nincs köztük alá-fölé rendeltségi viszony; egyes területek ura rádzsa, másoké maharadzsa. Muszlim vallású megfelelője a naváb (magyarul nábob alakban is ismert). A szó mindazonáltal a modern indiai szóhasználatban császárt is jelenthet.

A brit gyarmatosítás előtti Indiában a maharadzsa cím nem volt elterjedt, ám utána az összes rádzsát és más titulussal bíró hindu vallású uralkodót egységesen maharadzsává emelték, tekintet nélkül területeik nagyságára és jelentőségére, valamint államiságára. A britek akkoriban a „bennszülött hercegeket” dekadens figuráknak tartották, akik inkább frivol hölgykalandjaikkal és pompás viseletükkel tűntek ki, semmint kormányzói tevékenységükkel. Egy fehér tiszt például egyszer hangosan megjegyezte, hogy 

a tipikus maharadzsa viselkedésében gyalázatos és felfuvalkodott, megjelenésében pedig csúnya és gusztustalan, nyakláncok és gyűrűk borítják, akárcsak egy táncosnőt. Ezek a fehér férfiakhoz képest egyáltalán nem néznek ki ­hatalmat sugárzóan férfiasnak, hanem inkább nőies csirkefogóknak látszanak.

Ez a sztereotípia hosszú évtizedekig tartotta magát. 1947-ben a Life magazin közzétett egy statisztikát, amely szerint egy átlagos maharadzsának 11 titulusa, három egyenruhája, 5,8 felesége, 12,6 gyermeke, öt palotája, 9,2 elefántja és 3,4 Rolls-Royce-a van. Megmosolyogtató, szórakoztató bohócnak tartották őket, bár a számok félrevezetőek: a maharadzsák uralma alatt álló mintegy 560 „állam” többsége politikai jelentőséggel nem bíró kisbirtok volt. Hiába lehetett összeszedni száz-egynéhány milliók felett uralkodó valódi herceget, a mindössze néhány négyzetkilométert igazgató kisbirtokos lehúzta az egész osztály státuszát, karikaturisztikus alakká degradálva a maharadzsákat: mintha ­Erzsébet angol királynőt állítanánk egy szintre egy falusi földesúrral. A tények a BBC szerint ugyanakkor azt mutatják, hogy a jelentős maharadzsák uralta területek India kétötödét foglalták el, s nem álltak közvetlenül brit fennhatóság alatt, hanem különféle szerződések és megállapodások kötötték őket vazallusként a brit gyarmati kormányzathoz, s uralkodóik egyáltalán nem voltak tipikus hirdetői a fényűzésnek és parádézásnak. Még a Life magazin is elismerte, hogy Kocsin maharadzsája jobban szerette szanszkrit kéziratok tanulmányozásával tölteni idejét, mint ágyasaival, Gondal uralkodója pedig képzett orvos volt.

A nagy államalakulatokat egyáltalán nem bort vedelő, orgiákba süllyedő botcsinálta diktátorok kormányozták, hanem komoly államférfiak, akik törvényes politikai térnek tekintették királyságukat. Persze azért van valóságalapja az uralkodók excentrikusságának: az egyik maharadzsa, miután megszemlélt egy skót századot, azonnal szoknyába és harisnyába öltöztette barna bőrű katonáit, egy másiknak pedig az volt a kényszerképzete, hogy ő XIV. Lajos francia király pandzsábi reinkarnációja. Azonban nemcsak India nábobjai dédelgettek idióta ötleteket, a brit uralkodók egyike-másika is színes múltat tud felmutatni, akárcsak híres politikusok, mint például Lord Curzon, India egyik legbegyepesedettebb alkirálya (1899–1905), akit egyszer azon kaptak, hogy anyaszült meztelenül teniszezik. (A főrendnek magyar vonatkozása is van: 1920-ban brit külügyminiszterként részt vett a trianoni békeszerződés tárgyalásán, s kezdetben amellett volt, hogy Magyarország kapjon méltányos elbánást. Később sajnos 180 fokos fordulatot hajtott végre, s francia nyomásra a legdrasztikusabb büntetést követelők oldalára állt.) Haladó szellemű maharadzsák is voltak szép számmal. Például a Karnátaka államban lévő Maiszúr város hercegének is voltak ugyan elefántjai, ám egyúttal megszállott élharcosa volt az iparosításnak. A Gudzsarát állambeli Vadodara (korábban Baroda) maharadzsája jelentős összeggel támogatta az oktatást, a jelenlegi Kerala államban található Travankor hercegséget pedig modellként emlegették többek között az iskola- és infrastrukturális fejlesztések terén.

Akkor hát mi az oka, hogy manapság csak az uralkodók háremeiről, luxusautóiról, szexbotrányairól beszélnek az emberek? Egyrészt a brit gyarmati uralkodó rétegnek érdeke volt tisztviselőit jóságos, becsületes „dadusoknak” feltüntetni, akik mindent megtesznek a vásott, barna bőrű iskolás kölykök megfegyelmezése érdekében. Ha elismerték volna, hogy a barna bőrű emberek is képesek kormányozni, sőt néha jobban, mint a britek, ez aláásta volna a birodalom úgymond „civilizálási misszió­ját”. A leszóló stílus emellett elfedte a gyarmati uralom paranoiáját és törékenységét – mert hiába nevezték hivatalosan a maharadzsákat és államukat a birodalom oszlopainak, valójában igencsak makacs partnerek voltak, akik folyamatosan próbára tették „gazdáik” türelmét. Baroda például a britellenes forradalmi irodalom bölcsője volt, Mai­szúrban pedig a sajtó nyíltan bírálta a gyarmati uralmat. Dzsaipur uralkodói összevissza halandzsáztak a számláikról, s közben milliós nagyságrendben tüntettek el bevételeket a gyarmati adószedők elől. Több maharadzsa pedig pénzügyileg is támogatta a függetlenségért küzdő pártot, az Indiai Nemzeti Kongresszust, s ezért hősöknek tekintették őket. A nagyobb államok eredményei büszkeséggel töltötték el a nacionalistákat – beleértve Mahátma Gandhit is –,

mivel lebontva érezték azt a rasszista klisét, amely szerint a „bennszülöttek” képtelenek a kormányzásra. Az 1930-as, 1940-es években megváltozott a helyzet. Számos hercegségben, saját oktatási sikereiken felbátorodva, demokratikus képviseletet kezdtek követelni, s ez a mozgalom a brit uralom végére jó néhány maharadzsát vérszomjassá tett, ami – a gyarmati korból származó sztereotípiák mellett – máig hatóan hozzájárult a róluk alkotott kedvezőtlen kép kialakulásához.

Indiában 1971-ben eltörölték a királyságot, megszűntek a zsíros járadékok, így a volt uralkodók, a maharadzsák utódai már nem rendelkeznek örökölt politikai hatalommal, hiszen eltűntek azok az államalakulatok is, ahol uralkodtak. Rabszolgamunkával szerzett pazar örökségük révén egy részük életmódja azonban mit sem változott, s aki nem herdálta, ajándékozta el vagy „perelte szét” vagyonát, ma is luxuskörülmények között él, mint ősei. A paloták jó része viszont az enyészeté lett, a falak szétmállottak, telehordták szeméttel, állatok vertek bennük tanyát, miután gazdáikat megfosztották adóbevételeiktől, birtokaikat elkobozták, mert például eladósodtak. Így ma mintegy ötszáz maharadzsaleszármazott él szegénységben, sokan napi megélhetésükért küzdenek. A gazdagok viszont általában üzletemberként tevékenykednek, előfordul, hogy saját palotájukat vagy annak egy részét szállodává alakítják, de megtalálhatók a textil- és divatiparban is, s természetesen hódolnak az Indiában népszerű krikettnek is. Van azonban olyan is, aki vízerőműveket épít, és biodízelt állít elő.

Borítókép: Padmanab Szing, Dzsaipur maharadzsája rituális fegyvermustrára készül vidzsaj dasami ünnepe alkalmából, hálát adva az isteneknek, hogy legyőzték a gonosz erőket. (Fotó: Europress/AFP)