Az elsők között indult útnak Engelmayer Ákos, akinek egy lengyel paraszttól kellett megtudnia, hogy a második világháború idején százezer lengyel menekült kapott menedéket Horthy Magyarországán. Erről itthon nem beszéltek, ahogy 56-ról sem, miközben a magyar stopposokat 56 örököseként fogadták és tenyerükön hordozták a lengyelek.
A nemzedéki tapasztalattal egybevág Tolcsvay Béla reflexiója: „nem szól a rendőr, sőt segít” és Bereményi Géza megjegyzése: „Magyarországon minden utcasarkon igazoltatott a rendőr, ez jelentette a fiatalságot […] Milyen a haja, milyen a nadrágja? Lengyelországban viszont a miénk volt, aki fiatal volt, a mi gyerekeink voltak. És ez olyan nagyon jó volt, hogy tökéletesen megbíztak az emberben, a fiatal emberben különösen. Érdekes módon ők hasonlóképpen viszonozták az idősebbeknek a befogadó képességét.”
A templomok zsúfolva voltak fiatalokkal
– erősíti meg Sólyom László sokak tapasztalatát –, a helyi vagányok ki is mondták: ti jobban éltek, de mi szabadabbak vagyunk. Ami Magyarországon tiltott vagy tűrt kategóriába esett, azt a lengyelek büszkén megélhették.
A zene-, a film-, a képzőművészet és a színházi élet szintén virágzott.
Már a hadiállapot idejére, az 1980-as évek elejére esett Háy János kalandos utazása, amelyről vegyes emlékeket őriz – a pénzváltás során átverték, máskor viszont felkarolták, segítették –, ezért leginkább beavatásként tekint a megélt élményekre: „nekem végig kellett járnom Lengyelországot ahhoz, hogy átléphessek a kamaszkoromból a fiatal felnőtt koromba, […] népmesei próbatétel volt.” A történész, polonista Kovács István a szeretetteljes fogadtatás hatására egy életre elköteleződött a lengyel kultúra iránt. Kérdése időszerű és előremutató: vajon békés időkben, autóstoppos élmények nélkül miként őrizhető meg, építhető tovább a magyar–lengyel barátság a fiatalok körében?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!