Életem első regénye

Nem könnyű az írói pálya kezdete, de hát melyik pályáé könnyű.

Ebből nyilvánvalóan sejthető, hogy első regényünk a matekfüzet kockás lapjaira íródott, sajnos nem feltétlenül olvashatóan. Sci-fi volt. Mire vége lett a matekórának, elkészült a másfél oldal, és őszintén szólva egészen jól sikerült. Ugyan elolvasni nem tudtam, sem az én, sem Flóri barátom kézírása nem volt semmilyen mértékben sem kisilabizálható, de úgy döntöttünk, ezzel a problémával később ráérünk foglalkozni. 

Volt azonban még egy súlyos gond, aznap már nem tudtunk dolgozni életünk első regényén, már nem emlékszem, mi minden hátráltatta irodalmi kiteljesedésünket, de gyanítom, hogy tesióra, feleltetés, dolgozat meg egyéb, érthetetlen és bosszantó tényezők lehettek. A tanítás végén úgy éreztem, siettetnünk kell révbe érésünk folyamatát. 

S noha magam is beláttam, hogy a kockás lapokra firkált, teljességgel olvashatatlan másfél oldalas remekmű bizonyos sztenderdek szerint talán nem felel meg a regény rigorózus kritériumainak, de bíztam benne, hogy találunk olyan szakértőt, aki nem akad fenn az ilyesfajta lényegtelen apróságokon, és a mű alapján felismeri kétségtelenül felragyogó tehetségünk minden ismertetőjegyét, és ott, helyben leszerződtet minket a regény kiadására, ami nyilván arra is lehetőséget ad számunkra, hogy esetleg befejezzük a regényből még hiányzó néhány száz oldalt.

Sajnos ezen a ponton kicsit elakadtunk. Mégis hová kellene bevinni életünk első regényét? Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy most nem szabad elbátortalanodnunk, úgyhogy tanítás után megindultunk a megyei napilap, a Petőfi Népe szerkesztősége felé. 

Hamarosan kiderült, hogy ambícióinkat nem egyformán éljük meg. Flóri ugyanis tétovázni látszott, és azt javasolta, hogy a regény értékesítése helyett igyunk meg valamit a Delikátban. De én kitartottam. Magamra maradva beléptem a szerkesztőség kovácsoltvas kapuján.

A portással elhaló hangon közöltem, hogy egy regényt hoztam be, amin nem lepődött meg, csak intett, hogy menjek. A szerkesztőség olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ódon lift, hatalmas termek, apró szobák, cigarettafüst, kattogó írógépek és gondterhelten jövő-menő újságírók. 

Hogy egészen őszinte legyek, ott állva magányosan a folyosón egy pillanatra én is elbizonytalanodtam életünk első regényének átütő erejével kapcsolatban, de innen már nem volt visszaút. Egy hölgy észrevette, hogy ott toporgok, és megkérdezte, mit akarok. Mondtam, hogy kéziratot hoztam, így néhány perc múlva a lap olvasószerkesztője előtt álltam. Gál Sanyi bácsi – áldja Isten odaát is – türelmesen meghallgatott.

Szóval elhozta az első regényét? Hol van?

Tudtam én, hogy előbb-utóbb eljön az igazság pillanata, és remegve, vörös képpel nyújtottam át a matekfüzetből kitépett két lapot. Fel voltam készülve mindenre. De tényleg mindenre. Gál Sanyi bácsi nem nevetett, nem bosszankodott, de azt azért megjegyezte, hogy nem tudja nem észrevenni: a regény talán még nincs teljesen befejezve. Úgymond.

Igen, ez elképzelhető, feleltem. De mégis, elolvasná? Nem rajta múlott a dolog. A kézírásunk tényleg nem volt olvasható. Én sem tudtam elolvasni, és hiába bizonygattam Sanyi bácsinak, hogy amúgy nagyon jó a történet, némi kétkedést láttam az arcán.

Így aztán visszaadta életem első regényét. Elindultam kifelé, s úgy éreztem magam, mint hadvezér a vesztes ütközet után. De ekkor furcsa dolog történt. Sanyi bácsi mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ha esetleg tényleg írnék valamit, aminek nemcsak eleje van, hanem közepe és vége is, és esetleg valaki legépelné, ő esetleg hajlandó lenne elolvasni.

Nem hittem a fülemnek. Nincs hát veszve még minden? És láttam rajta, hogy komolyan gondolja.

Így történt, hogy életem első regénye ugyan – lehet mondani – kudarcot vallott, de egy-két hét múlva ott szorongattam életem első, takarosan legépelt elbeszélését, és izgatottan rohantam fel az ódon lépcsőn.

Folytatásokban jelent meg. Az első rész éppen az osztályozó értekezlet reggelén. A többi talán sejthető. Meglett a magyar négyes, éppen hogy sikerült továbbjutni a selejtezőből, felvettek gimnáziumba, és ahogy mondani szokás, onnantól ment minden, mint a karikacsapás.

Persze nem egészen úgy… De ez már egy másik történet.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)