időjárás 4°C Balázs 2023. február 3.
logo
Horváth Péter a fotósok neveltetéséről és a vizuális szemétről

Véső és kalapács

Terján Nóra
2022.01.10. 13:00
Véső és kalapács

Az ember akármit fényképez, részben mindig saját magát mutatja. Horváth­ Péter Balázs Béla-díjas fotográfussal Szabad szemmel című albuma megjelenése alkalmából beszélgettünk.

– Nyolcadikos kora óta volt fényképezőgépe, mégsem fotósnak készült, hanem hajómérnöknek. Mi változtatta meg ezt a korai elhatározást?

– Kiskunfélegyházán, ahol sem tenger, sem folyó, sem tó nem volt, úszni sem tudó, szemüveges srácként valamiért beleszerettem a hajókba. Azért akartam hajómérnök lenni, hogy azért mégse a fedélzetet kelljen sikálnom naphosszat. Nyolcadik végén felvételiztem a pécsi gépipari technikumba, úgy terveztem, hogy onnan egyenes út vezet a Műszaki Egyetemre, ám már az első évben kiderült, hogy nem nekem való ez a pálya.

A rossz látásomnak volt köszönhető, hogy elkezdtem szemlélődni. Ha ugyanis levettem a szemüvegemet, akkor nem láttam rendesen, ha pedig felvettem, akkor eltűnt focizás közben, így egy idő után részvétel helyett inkább csak néztem, mit csinálnak a többiek. Figyelni kezdtem a környezetemet. Érettségi után fotósnak álltam, a bajai vízügyi igazgatóságnak dokumentáltam. 

Az iskolai fotószakkörön kívül nem volt más előképzettségem, ezért napról napra, tapasztalati úton tanultam meg a szakmát. Az így szerzett tudás sokkal mélyrehatóbb volt, mint ha iskolapadban szereztem volna meg, a mai napig ebből táplálkozom, ha meg kell oldanom egy technikai kihívást. 

A fényképezés persze nem csupán technika: rengeteget számít, mire használják, de fontos az is, hogy ki áll a gép mögött, és ki van előtte, kettejük között milyen a kapcsolat. Ez határozza meg a kép végső minőségét. Az ember akármit fényképez, részben mindig saját magát mutatja. 

Nincs egy adott téma: a fotós jár-kel a világban, és van, amit észrevesz belőle a műveltsége, neveltetése, múltja és az elképzelései alapján. Bizonyos szeletét érzékeli: nem az egészet, csupán azt, amit megtanult érzékelni. Minél nyitottabbak tudunk maradni, annál több dolgot tudunk észrevenni – ez pedig a képeken látszani fog.

– A hetvenes-nyolcvanas években a társadalom perifériáján élőket fényképezte, Otthon című sorozatának szereplői intim közelségbe engedték kameráját. Fontos a személyes kapcsolat kialakítása a kép alanyával?

– Van, aki esküszik arra, hogy a pillanatban benne tud lenni a lényeg, én nem így gondolom. Nem hiszek abban, hogy az igazságot vagy annak egy részét meg lehet fogni egyetlen jó időzítéssel elkapott pillanatban. Mindenki másképp csinálja, és mindegyik alkotói módszer lehet jó, ahogy minden eszköz is: a telefon, a digitális gép, a filmes kamera. Ám ezek olyanok, mint a véső és a kalapács, önmagukban nem fognak szobrot faragni. 

Azt vallom, hogy elsősorban legyél kíváncsi, figyelj a másikra, és tekintsd őt embernek. Legyünk egyenrangúak. A fotóriporteri szakma egyik legnagyobb dilemmája ez: egyfelől ismernem kell a képem alanyát, és közel kell kerülnöm hozzá, másfelől, ha ezt túlzásba viszem, akkor elvész a tárgyilagosság. Éppen ezért csak nagyon ritkán tudok a hozzám igazán közel állókról jó képet csinálni. Felemelő, amikor valaki beenged az életébe, ám ha évek óta ismerem, akkor tudom, hogy mi mindennek kéne még benne lennie a képben. Túlgondolni meg nem szabad.

– Hogyan látja a fotográfia helyzetét ma?

– Ma annyi vizuális szemét kering az interneten, hogy az ember nem nagyon szeretne ebben részt venni. A dokumentarizmus viszont szerencsére mintha feltámadt volna az utóbbi időben, vannak jeles képviselői és szép teljesítményei. Sok az olyan fotós, akinek a kisujjában van a technika, és lelkiismerettel próbálja visszaadni az általa ismert világot, képei nem pusztán a felszínt mutatják, hanem belesnek mögé. 

A baj az, hogy a mai magyar sajtóban erre nem nagyon van igény: a Sajtófotón kívül más kiállításokon riporterek ritkán szerepelnek. A képes hetilapok megszűntek, a napilapoknál is csak a kiemelt anyagok kapnak teret arra, hogy egynél több fotó férjen melléjük. Sokkal kisebb ma a mozgástere, megjelenési lehetősége egy fotóriporternek, mint régen volt.

– Kisebb lenne a mozgástér a közösségi médiás megosztások és a végtelen internet korában?

– Az elszáll a levegőben, de a 88-ban készült újságok ma is fellapozhatók és visszakereshetők. Az emberek nem nagyon vesznek fotókönyveket: ha vezető magyar színésznőkről készít valaki aktképeket, az eladható, de az a fajta fotográfia, amelyet én képviselek, nem vonzza mágnesként a közönséget. Ez néha zavar, máskor viszont megerősít abban, hogy tovább csináljam, amiben hiszek. Trend az is, hogy amikor megjelenik egy jó fotó, akkor mindenki kezét-lábát töri, hogy hasonlót csináljon. Sok a manipuláció. 

Én is használok trükköket, de úgy, hogy a befogadó ne vegye észre. Van egy kockám egy nagybaracskai zenész cigány emberről, aki kis szobában gitározik. Ahogy mondani szokás, a nap sosem abból a szögből süt, ahonnan kéne neki, ezért kivittem az udvarba egy vakut, és bevilágítottam a lakótérbe: a férfire eső fény életre keltette a képet. Ezekkel a kis hazugságokkal közelebb kerülhetünk az igazsághoz.

Borítókép: Horváth Péter önarcképe

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.