– Van, aki esküszik arra, hogy a pillanatban benne tud lenni a lényeg, én nem így gondolom. Nem hiszek abban, hogy az igazságot vagy annak egy részét meg lehet fogni egyetlen jó időzítéssel elkapott pillanatban. Mindenki másképp csinálja, és mindegyik alkotói módszer lehet jó, ahogy minden eszköz is: a telefon, a digitális gép, a filmes kamera. Ám ezek olyanok, mint a véső és a kalapács, önmagukban nem fognak szobrot faragni.
Azt vallom, hogy elsősorban legyél kíváncsi, figyelj a másikra, és tekintsd őt embernek. Legyünk egyenrangúak. A fotóriporteri szakma egyik legnagyobb dilemmája ez: egyfelől ismernem kell a képem alanyát, és közel kell kerülnöm hozzá, másfelől, ha ezt túlzásba viszem, akkor elvész a tárgyilagosság. Éppen ezért csak nagyon ritkán tudok a hozzám igazán közel állókról jó képet csinálni. Felemelő, amikor valaki beenged az életébe, ám ha évek óta ismerem, akkor tudom, hogy mi mindennek kéne még benne lennie a képben. Túlgondolni meg nem szabad.
– Hogyan látja a fotográfia helyzetét ma?
– Ma annyi vizuális szemét kering az interneten, hogy az ember nem nagyon szeretne ebben részt venni. A dokumentarizmus viszont szerencsére mintha feltámadt volna az utóbbi időben, vannak jeles képviselői és szép teljesítményei. Sok az olyan fotós, akinek a kisujjában van a technika, és lelkiismerettel próbálja visszaadni az általa ismert világot, képei nem pusztán a felszínt mutatják, hanem belesnek mögé.
A baj az, hogy a mai magyar sajtóban erre nem nagyon van igény: a Sajtófotón kívül más kiállításokon riporterek ritkán szerepelnek. A képes hetilapok megszűntek, a napilapoknál is csak a kiemelt anyagok kapnak teret arra, hogy egynél több fotó férjen melléjük. Sokkal kisebb ma a mozgástere, megjelenési lehetősége egy fotóriporternek, mint régen volt.
– Kisebb lenne a mozgástér a közösségi médiás megosztások és a végtelen internet korában?
– Az elszáll a levegőben, de a 88-ban készült újságok ma is fellapozhatók és visszakereshetők. Az emberek nem nagyon vesznek fotókönyveket: ha vezető magyar színésznőkről készít valaki aktképeket, az eladható, de az a fajta fotográfia, amelyet én képviselek, nem vonzza mágnesként a közönséget. Ez néha zavar, máskor viszont megerősít abban, hogy tovább csináljam, amiben hiszek. Trend az is, hogy amikor megjelenik egy jó fotó, akkor mindenki kezét-lábát töri, hogy hasonlót csináljon. Sok a manipuláció.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!