A Kaszpi-tenger és az Aral-tó között elterülő, Türkmenisztánon, Üzbegisztánon és Kazahsztánon át húzódó, Usztyurt-fennsík néven emlegetett kő- és agyagsivatag kétszázezer négyzetkilométerén az éves csapadék mennyisége kevesebb, mint 130 milliméter, a hőmérséklet ugyanakkor a mínusz negyven és plusz negyven fok között ingadozik.
Turisták tehát viszonylag csekély számban keresik fel, lakni csupán néhány nomád és félnomád törzs lakja. A tudósokat viszont élénken foglalkoztatják a fennsík rejtélyei. Azt már kiderítették róla, hogy évmilliókkal ezelőtt még tenger borította – így talajában könnyű cápafogakra, kagylókra és különféle tengeri élőlények megkövesedett maradványaira bukkanni –, de a kietlen vidéken első ránézésre minden különösebb rendszer nélkül sorakozó, ősi kőépítmények rejtélyét mindmáig nem sikerült teljes körűen feltárniuk.
A bbc.com cikke szerint eme építmények jellemzően kettő – vagy annál több – egymás felé tartó oszlopsorból állnak. Távolból nyílhegyre vagy V betűre emlékeztetnek, a magasból nézvést viszont egy papírsárkányt juttatnak az ember eszébe – az angolban használt elnevezésük (desert kites) is erre utal.
Azon brit és francia pilóták leleménye, akik az 1920-as években átrepültek a terület felett, és a levegőből felfigyeltek az objektumok maradványaira – melyekből több ezer található a térségben, és a legősibbet még a vaskorban alakították ki.
A legszélesebb körben elfogadott magyarázat szerint jókora kiterjedésű, ősi vadászeszközök, vagyis csapdák lehettek. Két tényező is valószínűsíti, hogy így van. Az első: a kőépítmények az egykor nagy számban itt élő és a fennsíkon szabadon vándorló állatcsordák – vadszamarak, antilopok, gazellák – vonulási útvonalai mentén helyezkednek el. A második: a fennsíkon lakó nomádok még a múlt század elején is e „sárkányok” alkalmazásával ejtették el a zsákmányukat.
Maga a módszer viszonylag egyszerű: a vadászok elszakították a csordától az elejteni szándékozott példányokat, és beterelték őket a sárkány „torkába”. Az állatok tehát beszaladtak a V betű belsejébe, ám azon a ponton, ahol a szárak összeérnek, visszafordultak, ismét végigszaladtak az oszlopsor mentén – ezúttal kifelé tartva.
