A szent lovagkirály nevét maguk az uralkodók (például Károly Róbert) is szívesen adták gyermekeiknek, jelezve ezzel trónigényüket. Számos település is a Szent László tiszteletére szentelt templom patrocíniumáról kapta a nevét.
A keresztény kultúra védelmezőjének eszménye sokáig jól illeszkedett a kor gondolkodásához, azonban a protestantizmus térhódítása, a lovagi kultúra eltűnése visszavetette a szent kultuszát, így a László név népszerűségét is a XVI. században, és csak egyes területeken, különösen az ország északkeleti vidékein volt gyakoribb használatban. Az 1700-as évektől, a Szent László-kultusz újraéledésével a László név egyre népszerűbbé, 1945-re a leggyakoribb magyar férfinévvé vált.
Hogy az uralkodói szándék sem mindig sikeres, azt Károly Róbert példája mutatja, aki szerette volna Toulouse-i Szent Lajos kultuszát is meghonosítani Magyarországon. A Lajos név az újkorig alig-alig jelent meg a magyar névviselők körében. Csak a XIX. századtól terjedt el igazán, sikerét Kossuth és Batthyány tisztelete jócskán felerősítette.
A szent királyok tiszteletét, nevük népszerűségét a XIX–XX. században a nemzeti múlt felé fordulás is növelte: az irodalmi művek (mint Arany János Szent László verse), utcák, iskolák, egyesületek, cserkészcsapatok elnevezései jelzik ezt a tendenciát.
A teljes magyar népesség körében ma is a László az első, az István a második leggyakoribb név, ám az új elnevezések trendje az ilyen hagyományos nevek gyors visszaszorulását jelzi. Jellemző, hogy ha mégis adják a mai szülők ezeket a neveket, akkor inkább második névként, valamely divatosabb név mögött, minden bizonnyal az apa, nagyapa neve átörökítésének szándékával.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!