Névadó szentek

A magyarság kereszténnyé válásával tömegével kerültek használatba és váltak divatossá szentek nevei, fokozatosan kiszorítva a pogány egyénneveket.

Számtalan indok húzódhat meg amögött, hogy a szülők milyen nevet választanak gyermeküknek. A mai névdivat változásainak gyors hullámzása miatt olykor felszisszenünk egy-egy szokatlan név hallatán, történeti távlatokba helyezve azonban egy-egy hagyományosnak gondolt név históriája is tartogathat meglepetéseket. A személynevekre a történelmi-társadalmi változások, a földrajzi különbségek igen erősen hatnak, és a régiségben élt emberek gondolkodása sem érthető meg nélkülük.

A magyarság kereszténnyé válásával tömegével kerültek használatba és váltak divatossá szentek nevei, fokozatosan kiszorítva a pogány egyénneveket. Természetesen fontos befolyásoló tényező lehetett ebben az egyház tevékenysége, de egyes nevek hamar népszerűvé is váltak az emberek köré­ben. 

A szentnevek választása mögött többféle motiváció állhatott: a szent a család, a népcsoport, a település patrónusa volt; a gyermek születése egybeesett a szent ünnepnapjával; a szent életét, valamely tulajdonságát példaadónak, követendőnek tekintették a névadók.

Slíz Mariann nyelvész, névkutató Szentkultusz és személynévadás Magyarországon című, nemrégiben megjelent kötetében részletesen bemutatja azokat a folyamatokat, amelyeken keresztül a szentek tisztelete hatott a magyar keresztnévválasztásra. 

A szentnevek népszerűsítésében fontos szerepük volt a szerzetesrendeknek: a hívek a rendi templomokban láthatták gyakorta a szentről készült ábrázolásokat, illetve a prédikációkban hallhatták sűrűn emlegetni nevüket. Jól érzékelhető ez a tendencia a Domokos név népszerűségének XIII. századtól látható növekedésében is: a rend 1221-től telepedett meg Magyarországon. (Ellenpélda is akad: a Ferenc név a ferencesek megjelenése után, a középkorban még ritkának számított, csak az újkortól lett gyakoribb.)

A szentkultuszok névadásra gyakorolt hatását leginkább az uralkodócsaládok törekvéseiben érhetjük tetten. Szent István, Szent Imre és Szent László (valamint Szent Erzsébet és Margit) tiszteletét a királyi dinasztiák saját legitimitásuk érdekében is fontosnak tartották, így e nevek divatossá tételéhez is hozzájárultak. Mindez legerősebben a László név „pályafutásában” érhető tetten.

A szent lovagkirály nevét maguk az uralkodók (például Károly Róbert) is szívesen adták gyermekeiknek, jelezve ezzel trónigényüket. Számos település is a Szent László tiszteletére szentelt templom patrocíniumáról kapta a nevét.

A keresztény kultúra védelmezőjének eszménye sokáig jól illeszkedett a kor gondolkodásához, azonban a protestantizmus térhódítása, a lovagi kultúra eltűnése visszavetette a szent kultuszát, így a László név népszerűségét is a XVI. században, és csak egyes területeken, különösen az ország északkeleti vidékein volt gyakoribb használatban. Az 1700-as évektől, a Szent László-kultusz újraéledésével a László név egyre népszerűbbé, 1945-re a leggyakoribb magyar férfinévvé vált.

Hogy az uralkodói szándék sem mindig sikeres, azt Károly Róbert példája mutatja, aki szerette volna Toulouse-i Szent Lajos kultuszát is meghonosítani Magyarországon. A Lajos név az újkorig alig-alig jelent meg a magyar névviselők körében. Csak a XIX. századtól terjedt el igazán, sikerét Kossuth és Batthyány tisztelete jócskán felerősítette.

A szent királyok tiszteletét, nevük népszerűségét a XIX–XX. században a nemzeti múlt felé fordulás is növelte: az irodalmi művek (mint Arany János Szent László verse), utcák, iskolák, egyesületek, cserkészcsapatok elnevezései jelzik ezt a tendenciát.

A teljes magyar népesség körében ma is a László az első, az István a második leggyakoribb név, ám az új elnevezések trendje az ilyen hagyományos nevek gyors visszaszorulását jelzi. Jellemző, hogy ha mégis adják a mai szülők ezeket a neveket, akkor inkább második névként, valamely divatosabb név mögött, minden bizonnyal az apa, nagyapa neve átörökítésének szándékával.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)