Örökgardrób

A divathetek lázában az idén nemcsak a legújabb színek és szabásvonalak állnak a középpontban, hanem a környezetvédelem is. A fast fashion divatjamúlt, de fenntartható-e a neonok és semleges színek, szoknyák és nadrágok örök körforgása? Sok cég szezon nélküli ruhákat szeretne gyártani.

A fast fashion harminc évvel ezelőtt jött, látott és győzött, oly mértékben felgyorsítva a divat körforgását, hogy egy évben 52 minikollekció kerül a polcokra a nagy divatházak kettő-négy, maximum hat kollekciója helyett. A fast fashion­ cégek ezen nagy kollekciók darabjait vegyítik, és jóval olcsóbb anyagokkal, alig hordható, gyenge minőségben varrják meg. A vevő el se tud gondolkodni, szüksége van-e az adott darabra, mert a következő héten már nem tudja megvásárolni. Látja az üzletekben, hogy az eddig hordott semleges színeit ki kell dobnia a kukába, mert már a neon a divat, farmer helyett pedig vegyen bőrnadrágot. A következő héten szinte már el is avulnak a legújabb darabok, ami nem is baj, mert a minőség miatt örül a vevő, ha három mosást kibír egy pulóver.

Megfizethetetlen varrás

A probléma, hogy az örökdivat kevesek számára megfizethető. A ropogós fehér gyapjúszoknya, a tengerészcsíkos felső, a drapp ballonkabát valóban mindennel párosítható, de ahhoz, hogy hosszú évekig hordható legyen, olyan anyagokból és olyan varrástechnikával kell elkészíteni, amely a többség számára megfizethetetlen. Ráadásul Hamupipőkétől Eliza Doolittle-ön át a Pretty Woman Vivianjéig történetek ezrei szólnak a vásárlás öröméről és az új ruhák adta megjelenés sikeréről. Ezt egy tízezer eurós Chanel kosztümmel az emberek többsége aligha teszi meg. A megoldás az lenne, ha a nagy márkák komoly leárazásokat engedélyeznének. A korábbi beidegződés azonban nehezen változik, miszerint inkább megsemmisítik az el nem kelő darabokat, mintsem leárazzák, mivel az rontaná a márka luxusérzetét. A legnagyobb botrány a Burberryt érintette, amelynél 2018-ban kiderült, hogy az előző évben 34 millió eurónyi kabátot égettek el, ahelyett, hogy leárazták volna. Idéntől Angliában új szabályozás tiltja a hasonló gyakorlatot, így akarják rákényszeríteni a cégeket a környezettudatos gazdálkodásra. A Kering (amely többek között a Gucci, a Saint Laurent és a Balenciaga tulajdonosa) ennek köszönhetően új mesterségesintelligencia-megoldásokat alkalmaz, hogy előre kiszámolja az adott darab iránti érdeklődés mértékét, és ennek megfelelően irányítja a gyártást. Az LVMH (például a Louis Vuitton, a Dior és a Celine tulajdonosa) anyag-újrahasznosító cégekkel dolgozik együtt, továbbá biztatják tervezőiket, hogy a megmaradó anyagokat használják fel új formában következő kollekciójukhoz. A cég dolgozói pedig megkapják azt a kedvezményt az el nem kelő termékekre, amelyről a hétköznapi divatrajongók álmodnak. Ennek köszönhetően a Louis Vuittonnál már nem bőrdarabok megmaradása, hanem a hiányuk okoz gondot.

Mindig feketében

Az örökgardrób kérdése szakértők szerint még messze nem megoldott, különösen, hogy a divatvilág szereplőinek nem okoz lelki válságot hol az almazöldnek, hol a lazacrózsaszínnek tapsolni, miközben maguk szinte mindig feketében (a divatmunkások alapszínében) járnak. A Pantone minden évben kiadja az adott év divatszínét. Ez 2022-ben a very peri lett, egy korábban sosem létező szín, amelyet a meténgkékből és a vibráló ibolyaszínből kevertek a digitális képernyők élénkségének kihasználása érdekében. A divatvilágban Sergio Hudson, a Proenza Schouler és a Saint Sintra kezdte el használni szinte rögtön. A neonos színvilág számos más tervezőnél is felbukkan az idei őszi-téli kollekciókban, különösen a bevallottan túlzásokba vitt Bridgerton-jelmezek hatásaként megjelenő empire ruhákban, a puffos ujjakban (Paco Rabanne, Puppets and Puppets, House of Aama kollekciói) és a virágmintákban.

Sem az empire szabásvonal, sem a stratégiai helyeken felbukkanó kivágások (Eckhaus Latta, Dion Lee, Elena Velez) nem felelnek meg kifejezetten az örökgardrób elvárásainak, de a némileg bohó, népi mintákat hordozó pamutok és hálós anyagok (Zimmermann, Ulla Johnson és Jonathan­ Simkhai), a kilencvenes évek üzleti öltözködését idéző nadrágkosztümök (Pro­enza Schou­ler, Paco Rabanne, Sergio Hudson és ­Christian Siriano) és sportos darabok (Kim Jones és a Louis Vuitton férfikollekciója), az ötvenes évek klasszikus eleganciáját új módon bemutató nagy szoknyák és masnik már sokkal inkább (Christian Siriano, Jason Wu, Tory Burch).

A divathetek eddigi tapasztalata szerint tehát a tervezők is keresik az utat. Kimondott elvárás ugyan a fenntarthatóság, de ha nem újulnának meg minden szezonban, véget érne a divatipar. Ez utóbbi azonban fel sem merülhet, mivel az iparág a világ GDP-jének két százalékát adja, és több mint négyszázmillió embert foglalkoztat. Hosszabb távon tehát valószínűleg az fog történni, amit az idén látunk: bizonyos tervezők továbbra is a legújabb és legbolondabb kollekciókkal állnak majd elő, de mindig lesz olyan, ami valóban fenntartható, egyszer megvehető és sok évig hordható marad. Így a vásárlóknak elég évente egy-két igazán nívós darabot beszerezni, amelyeket kombinálhatnak olcsóbb kiegészítőkkel is.

Borítókép: Manökenek a kifutón a párizsi divathéten. (Fotó: MTI/EPA/Ian Langsdon)