Örökgardrób

A divathetek lázában az idén nemcsak a legújabb színek és szabásvonalak állnak a középpontban, hanem a környezetvédelem is. A fast fashion divatjamúlt, de fenntartható-e a neonok és semleges színek, szoknyák és nadrágok örök körforgása? Sok cég szezon nélküli ruhákat szeretne gyártani.

A pandémia okozta lezárások a divatvilágban új szeleket hoztak. A millenniumiak és a Z generáció tagjai inkább a nagymamák kötőtűit csattogtatták, mint a próbafülkék ajtaját.

A YouTube-ot ellepték a régi Burdákból kivágott szabásminták, a legnagyobb divatházak tervezői videóban okították a közönséget a ruhák újrafelhasználásának titkaira. A Moschino kreatív igazgatója, Jeremy Scott például egy Donald kacsás pólót varázsolt újjá nézettségi rekordokat döntögető videójában. Az első bezártság után a „bosszúöltözködés” uralta a Twittert, amelyben a nők színes, rikító együtteseket raktak össze tűsarkakon tipegve, hogy bemutassák: vége a karanténnak. A sokadik hullám azonban visszarendezte az elvárásokat, és a legkeresettebb anyagok a pamut, a len és a mosható selyem, illetve mosható merinógyapjú lettek, mert könnyen tisztíthatók és környezetbarátak.

Ahogy lassan talpra állt a divatipar, úgy terjedt egyre inkább az igény a környezettudatosságra. Ugyan a most zajló (a párizsi divathetekkel március elején lezáruló) őszi-téli bemutatóidőszak már normál körülmények között zajlik – tehát a divatszerkesztők városról városra repülve mesélik el a nagyérdeműnek a legújabb trendeket –, ám témaként a fenntarthatóság jelentősen előrelépett.

Fotó: GEOFFROY VAN DER HASSELT / Europress/AFP

Farmer helyett bőrnadrág

Szakértők szerint az idei legfontosabb újdonság az „örökgardrób”. A szezon alapdarabjai, a meghatározó szabásvonalak az ígérik, hogy azok a bizonyos ruhák sosem mennek ki a divatból. Többek között Donatella Versace, Rick Owens és Guram Gvasalia már az első hullám során kijelentette, hogy a lassú divatra akarnak koncentrálni, és ezért szezon nélküli ruhákat szeretnének gyártani. Az ötlet lényege, hogy az okos snittek könnyen párosíthatók legyenek különféle kiegészítőkkel, így hivatalos eseményekre, hétköznapi viseletre vagy baráti partikra is használhatók legyenek, ráadásul évről évre újra felvehetők és divatosak maradjanak a változtatható kiegészítőknek köszönhetően.

Az ötlet megvalósítása érezhető az idei tavaszi-nyári és az őszi-téli kollekciókban is. A jól szabott blézerek, egyszerű fekete vagy sötétkék ruhák és a ropogós fehér pólók valóban mindig sikkesek maradnak. Valójában az örökgardrób nem újdonság, csak épp kiment a divatból.

A fast fashion harminc évvel ezelőtt jött, látott és győzött, oly mértékben felgyorsítva a divat körforgását, hogy egy évben 52 minikollekció kerül a polcokra a nagy divatházak kettő-négy, maximum hat kollekciója helyett. A fast fashion­ cégek ezen nagy kollekciók darabjait vegyítik, és jóval olcsóbb anyagokkal, alig hordható, gyenge minőségben varrják meg. A vevő el se tud gondolkodni, szüksége van-e az adott darabra, mert a következő héten már nem tudja megvásárolni. Látja az üzletekben, hogy az eddig hordott semleges színeit ki kell dobnia a kukába, mert már a neon a divat, farmer helyett pedig vegyen bőrnadrágot. A következő héten szinte már el is avulnak a legújabb darabok, ami nem is baj, mert a minőség miatt örül a vevő, ha három mosást kibír egy pulóver.

Megfizethetetlen varrás

A probléma, hogy az örökdivat kevesek számára megfizethető. A ropogós fehér gyapjúszoknya, a tengerészcsíkos felső, a drapp ballonkabát valóban mindennel párosítható, de ahhoz, hogy hosszú évekig hordható legyen, olyan anyagokból és olyan varrástechnikával kell elkészíteni, amely a többség számára megfizethetetlen. Ráadásul Hamupipőkétől Eliza Doolittle-ön át a Pretty Woman Vivianjéig történetek ezrei szólnak a vásárlás öröméről és az új ruhák adta megjelenés sikeréről. Ezt egy tízezer eurós Chanel kosztümmel az emberek többsége aligha teszi meg. A megoldás az lenne, ha a nagy márkák komoly leárazásokat engedélyeznének. A korábbi beidegződés azonban nehezen változik, miszerint inkább megsemmisítik az el nem kelő darabokat, mintsem leárazzák, mivel az rontaná a márka luxusérzetét. A legnagyobb botrány a Burberryt érintette, amelynél 2018-ban kiderült, hogy az előző évben 34 millió eurónyi kabátot égettek el, ahelyett, hogy leárazták volna. Idéntől Angliában új szabályozás tiltja a hasonló gyakorlatot, így akarják rákényszeríteni a cégeket a környezettudatos gazdálkodásra. A Kering (amely többek között a Gucci, a Saint Laurent és a Balenciaga tulajdonosa) ennek köszönhetően új mesterségesintelligencia-megoldásokat alkalmaz, hogy előre kiszámolja az adott darab iránti érdeklődés mértékét, és ennek megfelelően irányítja a gyártást. Az LVMH (például a Louis Vuitton, a Dior és a Celine tulajdonosa) anyag-újrahasznosító cégekkel dolgozik együtt, továbbá biztatják tervezőiket, hogy a megmaradó anyagokat használják fel új formában következő kollekciójukhoz. A cég dolgozói pedig megkapják azt a kedvezményt az el nem kelő termékekre, amelyről a hétköznapi divatrajongók álmodnak. Ennek köszönhetően a Louis Vuittonnál már nem bőrdarabok megmaradása, hanem a hiányuk okoz gondot.

Mindig feketében

Az örökgardrób kérdése szakértők szerint még messze nem megoldott, különösen, hogy a divatvilág szereplőinek nem okoz lelki válságot hol az almazöldnek, hol a lazacrózsaszínnek tapsolni, miközben maguk szinte mindig feketében (a divatmunkások alapszínében) járnak. A Pantone minden évben kiadja az adott év divatszínét. Ez 2022-ben a very peri lett, egy korábban sosem létező szín, amelyet a meténgkékből és a vibráló ibolyaszínből kevertek a digitális képernyők élénkségének kihasználása érdekében. A divatvilágban Sergio Hudson, a Proenza Schouler és a Saint Sintra kezdte el használni szinte rögtön. A neonos színvilág számos más tervezőnél is felbukkan az idei őszi-téli kollekciókban, különösen a bevallottan túlzásokba vitt Bridgerton-jelmezek hatásaként megjelenő empire ruhákban, a puffos ujjakban (Paco Rabanne, Puppets and Puppets, House of Aama kollekciói) és a virágmintákban.

Sem az empire szabásvonal, sem a stratégiai helyeken felbukkanó kivágások (Eckhaus Latta, Dion Lee, Elena Velez) nem felelnek meg kifejezetten az örökgardrób elvárásainak, de a némileg bohó, népi mintákat hordozó pamutok és hálós anyagok (Zimmermann, Ulla Johnson és Jonathan­ Simkhai), a kilencvenes évek üzleti öltözködését idéző nadrágkosztümök (Pro­enza Schou­ler, Paco Rabanne, Sergio Hudson és ­Christian Siriano) és sportos darabok (Kim Jones és a Louis Vuitton férfikollekciója), az ötvenes évek klasszikus eleganciáját új módon bemutató nagy szoknyák és masnik már sokkal inkább (Christian Siriano, Jason Wu, Tory Burch).

A divathetek eddigi tapasztalata szerint tehát a tervezők is keresik az utat. Kimondott elvárás ugyan a fenntarthatóság, de ha nem újulnának meg minden szezonban, véget érne a divatipar. Ez utóbbi azonban fel sem merülhet, mivel az iparág a világ GDP-jének két százalékát adja, és több mint négyszázmillió embert foglalkoztat. Hosszabb távon tehát valószínűleg az fog történni, amit az idén látunk: bizonyos tervezők továbbra is a legújabb és legbolondabb kollekciókkal állnak majd elő, de mindig lesz olyan, ami valóban fenntartható, egyszer megvehető és sok évig hordható marad. Így a vásárlóknak elég évente egy-két igazán nívós darabot beszerezni, amelyeket kombinálhatnak olcsóbb kiegészítőkkel is.

Borítókép: Manökenek a kifutón a párizsi divathéten. (Fotó: MTI/EPA/Ian Langsdon)