A kráter peremén

A hét kontinens hét legmagasabb vulkáni csúcsának meghódítását célzó Volcanic Seven Summits (V7S) kihívásról 2019-ben olvasott először. A közelmúltban az ötödik célt is kipipálhatta a listán: Molnár Ábel feljutott az Argentína és Chile határán fekvő, 6893 méter magas Ojos del Saladóra. Mi késztet egy huszonhárom éves fiatalembert arra, hogy ilyen helyeket keressen fel?

DCIM\100GOPRO\GOPR3985.JPG Forrás: Molnár Ábel

Az Ojos del Salado, a világ legmagasabb aktív vulkánja. Keveseknek sikerül meghódítani. Fotó: ALEX TUDORICA / Europress/AFP

– A vulkáni hegyek megmászása technikai­lag nem akkora próbatétel, mint egy alpokbéli csúcs, például a Matterhorn leküzdése. Méretükből, alakjukból adódóan azonban nagyobb távolságokat kell megtenni, mint számos egyéb hegy esetében, arra pedig végig ügyelni kell a mászás során, hogy a vulkáni kőzet sokkal omlékonyabb, mint mondjuk a dolomit – végez gyors összehasonlítást.

Bevallása szerint eddig a Kilimandzsárót volt a legegyszerűbb megmászni – a helyiek gondosan kiépítették a fel- és levezető túrautakat –, az Ojos del Salado viszont akkora kihívás, mint a többi négy csúcs együttvéve. Ez az Andok második legmagasabb hegye, egyben a világ legmagasabb aktív vulkánja (neve spanyolul annyit tesz: sós szemek). Ahhoz, hogy az alpinisták feljussanak a 6893 méteres magasságig nyúló ormára, sok mindennek klappolnia kell.

– Nem csak megfelelő ruházat és felszerelés kérdése a dolog – az akklimatizáció és a tempó tartása legalább ennyire fontos. Elengedhetetlen továbbá a folyamatos koncentráció, és persze az, hogy az ember mentálisan képes legyen elviselni a nehézségeket – sorolja Ábel. – De a hegy még így sem adja könnyen magát. A sikeres csúcstámadási kísérletek aránya mindössze húsz-huszonöt százalék. Legtöbben a kráterperemről fordulnak vissza. Addig is rettenetesen fárasztó a mászás, de amikor odáig feljut valaki, és elé magasodik a csúcs óriási tömbje, kisebb sokként éri az embert. Én például térdre rogytam, amikor megláttam. Órák óta kaptattunk fölfelé, a hatvan-hetven kilométer sebességű szélben mínusz huszonöt fok volt a hőérzet, útközben minden vizem megfagyott, az egyik kulacsomat szétrepesztette a jég, majd fölénk magasodott az orom… Perceken át fulladozva bámultam, és az járt a fejemben: Te jó ég! Még legalább másfél óra, mire feljutunk!

Azért használ többes számot, mert egy ötfős csapat tagjaként vágott neki a felfelé vezető útnak. Rajta kívül végül ketten vethették meg a lábukat a tetőn: egy chilei mászó, Sebastián Ruiz Pereira – aki Ábel elmondása szerint öt nyelven beszél, és a hegyek mellett a magyar filmművészetet is kedveli –, valamint Nagy Balázs geográfus.

– Ő az ELTE Természettudományi Karának docense, csapatával együtt 2010 óta végez különféle kutatásokat az Ojoson: hőmérséklet- és páratartalom-mérő műszereket telepítettek, valamint a klímaváltozás hatásait vizsgálják a szélsőségesen száraz, szeles, hideg környezetben.

Ő volt az expedíciónk vezetője. Úgy ismeri az Atacama sivatagban emelkedő hegyet, mint én a szarvasi utcákat. Neki köszönhetjük, hogy nemcsak láttuk, de kezünkbe is vehettük a magyar kutatók által korábban kihelyezett műszereket. Triónk részeként egyébként már nyolcadszorra jutott fel a vulkán tetejére!

Ábel számos más helyszínről is őriz emlékeket.

– Amikor az Elbrusz kedvéért Oroszországba érkeztem, az egyik szállásról – amelyet az interneten találtam, annak rendje-módja szerint lefoglaltam, és vissza is igazolták – a helyszínen derült ki, hogy a valóságban nem létezik. Szerencsére nem fizettem ki, így nem ért anyagi kár. Amikor visszafelé tartottam a Damávand meghódítása után, az egyik főútvonal menti településen nem álltak meg a buszok, ami leginkább azért érintett kellemetlenül, mert odafelé még – többé-kevésbé menetrend szerint – megálltak. Végül stoppal jutottam vissza Teheránba, és utólag azt mondom: ez életem egyik legemlékezetesebb utazása. A két nő közül, aki elvitt, az egyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Az első három vulkánt magánszervezésben mászta meg, így a váratlanul adódó helyzeteket gyakran egyedül kellett megoldania. Ilyen körülmények közepette a legapróbb hazulról érkező jelzés is sokat segíthet. – Éppen Mexikóban jártam, amikor az öcsém váratlanul küldött egy Messenger-üzenetet Szarvasról, hogy akkor délután tolunk-e egy kosármeccset, ahogy szoktuk. Először azt hittem, poénkodik, csak utólag tudtam meg, hogy bár már hozzászokott a kalandozásaimhoz, egy pillanatra elfelejtette, hol vagyok. De így vagy úgy, nagyon jólesett, hogy akkora távolságból gondolt rám. Az az üzenet feldobta a napomat!

A hátralévő kettőből melyik lesz a következő vulkán, amelyet meg szeretne mászni, a pápua új-guineai Giluwe (4368 m), vagy az Antarktiszon magasodó Sidley (4285 m)? Pontosan tudja, de elővigyázatosságból nem árulja el. Csak azt, hogy milyen körülmények között szokott tervezni:

– Van egy japán képregényből készült francia animációs film, Az istenek hegycsúcsa. Véleményem szerint a hegymászásról készült legjobb alkotások egyike. A vége felé hangzik el benne az alpinistákról: „Miért vonzza őket a magaslat? […] Ma már tudom. Tudom, hogy nem kell hozzá indok. Számukra a hegyek nem célok – szakaszok. A csúcsok pedig pihenők, a még hátralévő út állomásai.” Úgyhogy az ember már aközben elkezd gondolkodni, melyik lesz a következő hegy, amelyikkel megpróbálkozik, miközben lefelé tart a frissen meghódítottról!

Borítókép: Molnár Ábel ötfős csapat tagjaként vágott neki a felfelé vezető útnak (Fotó: Molnár Ábel)