A kráter peremén

A hét kontinens hét legmagasabb vulkáni csúcsának meghódítását célzó Volcanic Seven Summits (V7S) kihívásról 2019-ben olvasott először. A közelmúltban az ötödik célt is kipipálhatta a listán: Molnár Ábel feljutott az Argentína és Chile határán fekvő, 6893 méter magas Ojos del Saladóra. Mi késztet egy huszonhárom éves fiatalembert arra, hogy ilyen helyeket keressen fel?

DCIM\100GOPRO\GOPR3985.JPG Forrás: Molnár Ábel

A színháztechnikusként végzett, ­amúgy idejének nagy részében hegyekkel, vulkánokkal foglalkozó weboldalakat, valamint más hegymászók leírásait böngésző, domborzati térképeket tanulmányozó Molnár Ábel Hódmezővásárhelyen született, és Szarvason nőtt fel. Egyetemi oktató édesanyja és diplomás ápolóként dolgozó édesapja már gyerekkorukban is a hegyek közé vitték kirándulni őt és az öccsét, hamar megszerette a természetjárást és az utazást.

– Középiskolában a földrajz volt a kedvenc tantárgyam, órákat töltöttem a világatlasz lapozgatásával – említi. Aztán a keresztapja elkezdte tanítgatni a magashegyi túrázás alapjaira. Az első ilyen csúcs, amelyet együtt másztak meg, az ausztriai Grossvenediger (3674 m) volt, alighanem az ott szerzett élmények után vált szenvedélyévé a hegymászás. Néhány év elteltével ugyanis már a „Fehér hölgy” feje búbjáról, vagyis a Mont Blanc (4810 m) tetejéről pillanthatott körül: második próbálkozásra sikerült feljutnia az Alpok legmagasabb bércére. Tizenöt éves volt ekkor. Innentől kezdve élete elválaszthatatlan a hegyektől. Ebben annak a felismerésnek is része van, amire a legsikeresebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt özvegye szavai nyomán jutott:

– Zsoltot nem ismerhettem személyesen, de özvegyét, Sterczer Hildát igen. Sokat tanultam tőle. Ő mondta egyszer, hogy hegymászó nem lesz valakiből, hanem úgy születik, hogy megvannak benne az ehhez kellő adottságok. Úgy vélem, én is ilyen ember vagyok – mondja.

A magashegyi túrázók köreiben csak Hét vulkánként emlegetett V7S-ről 2019-ben olvasott először az interneten, de nem jött tőle rögtön lázba: a Kaukázus legmagasabb pontját jelentő Elbruszt (5642 m) „csupán” azért mászta meg, mert a hegy vonzotta, nem a kihívás. Útközben azonban rákapott a kaland ízére, és tudatosult benne: a hátralévő hat tűzhányó is érdekli.

Az utóbbi három évben további négy vulkáni hegyet húzhatott ki a bakancslistáról: Irán – egyben az egész Közel-Kelet – legmagasabbját, a Damávandot (5610 m); Mexikó „listavezetőjét”, a Citlaltépetl néven is emlegetett Pico de Orizabát (5636 m); valamint Afrika „csúcstartóját”, a Kilimandzsárót (5895 m).

Az Ojos del Salado, a világ legmagasabb aktív vulkánja. Keveseknek sikerül meghódítani. Fotó: ALEX TUDORICA / Europress/AFP

– A vulkáni hegyek megmászása technikai­lag nem akkora próbatétel, mint egy alpokbéli csúcs, például a Matterhorn leküzdése. Méretükből, alakjukból adódóan azonban nagyobb távolságokat kell megtenni, mint számos egyéb hegy esetében, arra pedig végig ügyelni kell a mászás során, hogy a vulkáni kőzet sokkal omlékonyabb, mint mondjuk a dolomit – végez gyors összehasonlítást.

Bevallása szerint eddig a Kilimandzsárót volt a legegyszerűbb megmászni – a helyiek gondosan kiépítették a fel- és levezető túrautakat –, az Ojos del Salado viszont akkora kihívás, mint a többi négy csúcs együttvéve. Ez az Andok második legmagasabb hegye, egyben a világ legmagasabb aktív vulkánja (neve spanyolul annyit tesz: sós szemek). Ahhoz, hogy az alpinisták feljussanak a 6893 méteres magasságig nyúló ormára, sok mindennek klappolnia kell.

– Nem csak megfelelő ruházat és felszerelés kérdése a dolog – az akklimatizáció és a tempó tartása legalább ennyire fontos. Elengedhetetlen továbbá a folyamatos koncentráció, és persze az, hogy az ember mentálisan képes legyen elviselni a nehézségeket – sorolja Ábel. – De a hegy még így sem adja könnyen magát. A sikeres csúcstámadási kísérletek aránya mindössze húsz-huszonöt százalék. Legtöbben a kráterperemről fordulnak vissza. Addig is rettenetesen fárasztó a mászás, de amikor odáig feljut valaki, és elé magasodik a csúcs óriási tömbje, kisebb sokként éri az embert. Én például térdre rogytam, amikor megláttam. Órák óta kaptattunk fölfelé, a hatvan-hetven kilométer sebességű szélben mínusz huszonöt fok volt a hőérzet, útközben minden vizem megfagyott, az egyik kulacsomat szétrepesztette a jég, majd fölénk magasodott az orom… Perceken át fulladozva bámultam, és az járt a fejemben: Te jó ég! Még legalább másfél óra, mire feljutunk!

Azért használ többes számot, mert egy ötfős csapat tagjaként vágott neki a felfelé vezető útnak. Rajta kívül végül ketten vethették meg a lábukat a tetőn: egy chilei mászó, Sebastián Ruiz Pereira – aki Ábel elmondása szerint öt nyelven beszél, és a hegyek mellett a magyar filmművészetet is kedveli –, valamint Nagy Balázs geográfus.

– Ő az ELTE Természettudományi Karának docense, csapatával együtt 2010 óta végez különféle kutatásokat az Ojoson: hőmérséklet- és páratartalom-mérő műszereket telepítettek, valamint a klímaváltozás hatásait vizsgálják a szélsőségesen száraz, szeles, hideg környezetben.

Ő volt az expedíciónk vezetője. Úgy ismeri az Atacama sivatagban emelkedő hegyet, mint én a szarvasi utcákat. Neki köszönhetjük, hogy nemcsak láttuk, de kezünkbe is vehettük a magyar kutatók által korábban kihelyezett műszereket. Triónk részeként egyébként már nyolcadszorra jutott fel a vulkán tetejére!

Ábel számos más helyszínről is őriz emlékeket.

– Amikor az Elbrusz kedvéért Oroszországba érkeztem, az egyik szállásról – amelyet az interneten találtam, annak rendje-módja szerint lefoglaltam, és vissza is igazolták – a helyszínen derült ki, hogy a valóságban nem létezik. Szerencsére nem fizettem ki, így nem ért anyagi kár. Amikor visszafelé tartottam a Damávand meghódítása után, az egyik főútvonal menti településen nem álltak meg a buszok, ami leginkább azért érintett kellemetlenül, mert odafelé még – többé-kevésbé menetrend szerint – megálltak. Végül stoppal jutottam vissza Teheránba, és utólag azt mondom: ez életem egyik legemlékezetesebb utazása. A két nő közül, aki elvitt, az egyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Az első három vulkánt magánszervezésben mászta meg, így a váratlanul adódó helyzeteket gyakran egyedül kellett megoldania. Ilyen körülmények közepette a legapróbb hazulról érkező jelzés is sokat segíthet. – Éppen Mexikóban jártam, amikor az öcsém váratlanul küldött egy Messenger-üzenetet Szarvasról, hogy akkor délután tolunk-e egy kosármeccset, ahogy szoktuk. Először azt hittem, poénkodik, csak utólag tudtam meg, hogy bár már hozzászokott a kalandozásaimhoz, egy pillanatra elfelejtette, hol vagyok. De így vagy úgy, nagyon jólesett, hogy akkora távolságból gondolt rám. Az az üzenet feldobta a napomat!

A hátralévő kettőből melyik lesz a következő vulkán, amelyet meg szeretne mászni, a pápua új-guineai Giluwe (4368 m), vagy az Antarktiszon magasodó Sidley (4285 m)? Pontosan tudja, de elővigyázatosságból nem árulja el. Csak azt, hogy milyen körülmények között szokott tervezni:

– Van egy japán képregényből készült francia animációs film, Az istenek hegycsúcsa. Véleményem szerint a hegymászásról készült legjobb alkotások egyike. A vége felé hangzik el benne az alpinistákról: „Miért vonzza őket a magaslat? […] Ma már tudom. Tudom, hogy nem kell hozzá indok. Számukra a hegyek nem célok – szakaszok. A csúcsok pedig pihenők, a még hátralévő út állomásai.” Úgyhogy az ember már aközben elkezd gondolkodni, melyik lesz a következő hegy, amelyikkel megpróbálkozik, miközben lefelé tart a frissen meghódítottról!

Borítókép: Molnár Ábel ötfős csapat tagjaként vágott neki a felfelé vezető útnak (Fotó: Molnár Ábel)