Semmirekellő a nyakunkon

Voltaképpen teljesen fölösleges. Nyakkendő! Már a munkaköri besorolása is kétes: „öltözékkiegészítő”. Micsoda fontoskodó definíció!

Forrás: Szerényi Gábor

Még eleinte lehetett fájós torok védője is, alaposan körbetekerve a gigát, hogy aztán karrierje során az újabb korokra minden hasznosságtól megszabadulva az öncélú dekorálás szimbóluma legyen. Mindazonáltal eredendően férfias jellege vitathatatlan. Európában a XIX. században, a brit régensség korszaka után elkezdődött az addigi túldíszített hivatalos öltözékek helyett az egyre jobban leegyszerűsödött öltönyök általános térhódítása. Minek a sok hivalkodó cifraság? Sötét, egyenes vonalak, drámai egyszerűség: feltalálták az öltönyt! A férfiruházat-béli színesség, burjánzó motívumgazdagság gyakorlatilag a nyakkendőre szorult. 

Sötét zakó, fehér ing lett az alap. S a zakó „dekoltázsában” kaptak menedéket az egyéb felületekből kimaradt kacskaringós, kockás, csíkos minták, szín- és formai tobzódások. A divat itt is diktál. Hol madzagvékonyságú, hol tenyérnyi széles a nyakkendő. 

Bármilyen hihetetlenül hangzik, de „tudósok igazolják”, hogy nyolcvanötféle csomózási mód létezik, háromszög alakú, trapéz, hevenyészetten laza, pedánsan szimmetrikus. Van elegáns „windsori”, meg hetyke rosszfiús is. S akkor vegyük hozzá a csíptetős változatot meg a kötést megspóroló gumis megoldást. Ez utóbbi egy-egy iskolai rendezvényen megunhatatlan rendetlenkedési lehetőség. 

A gyerekek nyakára kényszerítve a kicsúfolt „kultúrmadzag”, az utáltan unalmas ünnepélyesség kitüntetett kelléke. Cibálni az osztálytársunk nyakán, nevetgélve, csúfolkodva, erre jó. 
Aztán felnőve beletörődünk, hogy vannak helyzetek, amikor muszáj ebbe a hurokba bedugni a fejünk. 

Ez a nyakunkból lógó, mellünkön terpeszkedő textilpióca szívja magába a környezet figyelmét. Cserébe árulkodik. Hogy miféle ember is a viselője. Vőlegényé szűzfehér, gyászolóé éjfekete. Nagy Feróé piros alapon fehér pöttyös. (Persze ő csak polgárpukkasztásból veszi fel.) Egy pszichológiai felmérés szerint rokonszenvesebbek vagyunk az állásinterjún, ha nem túl széles, átlósan csíkos nyakkendőt viselünk, lehetőleg olyat, amelyiken van sötét sáv is. 

Társkeresésnél állítólag szintén bizalomnövelő az elegáns „csüngvény”. Ugyanezért a szélhámosok is hadrendbe állítják. A tőzsdén, az üzleti, politikai szférában majdnem kötelező viselet. Biztonsági őrök, rendőrök, katonák egyenruhájához is jár, van, ahol a lelógó végét begyűrik két inggombolás közé. Változó, hogy mit enged meg a szolgálati szabályzat. 

Külön iparág szakosodott a kiegészítő ruhadarab kiegészítőinek létrehozására. Micsoda? Aggódunk, hogy félrecsúszik gondosan csomózott nyakkendőnk? Ne tegyük. A szétzilálódás megelőzéséhez használjunk csíptetőket, van ezüstből és aranyból is. Fokozhatjuk a biztonságot és a sugárzó eleganciát apró gyémántfejes tűvel. 

Komoly társadalmi eseményeken – vegyünk hétköznapi eseteket –, mint például Oscar-díj-átadón Los Angelesben vagy teadélutánon a ­Buckingham-palota kertjében, már a meghívón jelzik a „dress code”-ot, amely lehet „black tie” vagy „white tie”, hogy csak a protokoll két csúcskategóriáját emeljük ki. 

Ezek csokornyakkendős előírások, s látszólag csupán annyiról szólnak, hogy fekete vagy fehér a besorolás. De ez a kis darab részlet az origó, ebből a kis nyakkendőből következnek a teljes öltözék kívánalmai. Mielőtt elalélunk a megilletődöttségtől, gondoljunk a lázadókra. 

Akik az egyszínű, csíkos, kockás, pöttyös példányok mellett felvesznek Miki egereset, pálmafásat, bikinis nőt ábrázolót. Kinek mi a vágya. A szélsőségek között van szegecsekkel kivert, láncokkal ékesített heavy metal rock kravátli. Ez tulajdonképpen lázadás a lázadás ellen. (Vagy fordítva.) Találni olyat is, amikor a nyakkendő viselője nem bír beletörődni az öltözékkiegészítő haszontalanságába, s egy kis rávarrott zsebbel ad „munkát” a hordott darabnak. Belefér fogpiszkáló, gombakkumulátor, emlékkönyv lakatjának kulcsa. Csupa olyan holmi, amelynek feltétlenül a kezünk ügyében kell lenni. És máris hasznos hordozóvá avanzsált ez a semmirekellő a nyakunkban. 

Lázár Ervin, mások mellett Dömdödöm és Mikkamakka tündérlelkű meseírója saját bevallása szerint soha nem kötött nyakkendőt, mondván, ez teljesen felesleges külsőség, és „csak a szív számít”. (Ugyanezzel a gondolatmenettel elzárkózott a túl gyakori cipősuvickolástól is.) Mindazonáltal nagy ravasz kópéként gyűjtötte az írótársak, cimborák darabjait. Méghozzá úgy, hogy egy nagy ollóval a kezében kért engedélyt, hogy levághasson nyakkendőjükből valamennyit. 

Volt, aki nagyvonalúan engedte, hogy akár a csomó alatt lemetszhesse jószerével az egészet, s volt, aki csak aggodalmasan egy körömhegynyiről bírt lemondani. (Egyébként ez a változatos hosszúságú csonkolási gyűjtemény – kortárs magyar írók sajátos körképe – hagyatékként a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona lett.) 
Tréfálkozhatunk rajta, megvethetjük, leszólhatjuk, sőt le is ehetjük, rangja mégsem múlik. Ha letépjük a nyakunkból ezt a protokollistrángot, s diszkréten megtapossuk az asztal alatt, akkor se szabadulunk a nyakkendőtől. Mintha immár egy nemzetközi népviselet örök darabja lenne.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza