Sárdobálás

A sárdobálás a konkrét jelentésből fejlődött átvitt értelművé: gyalázat, erkölcsi szenny.

A sár víztől lággyá, híggá, ragadóssá vált föld. Hasznos építőanyag is lehet, házat építhetnek belőle. A sár lehet – kicsit durva és ruhát nem kímélő – gyermekjáték anyaga. És veszélyes, ha dobálásra használják. 

A sárdobálás a konkrét jelentésből fejlődött átvitt értelművé: gyalázat, erkölcsi szenny. Arra az emberre, aki embertársáról méltatlanul, elítélően nyilatkozik, minden alap, bizonyíték nélkül megvádolja, becsületébe gázol, arra mondják: sárral dobálja.
A sár mint természeti jelenség elhelyezkedése, állaga és a vele kapcsolatos tevékenységek miatt lett számos szólásunk alapja. A sár vizes föld, ezért nehéz. Ebből a tapasztalatból született szóláshasonlat: nehéz, mint a sár. A sár lenn van a földön, a verekedő emberek hamar a földre kerülhetnek, innen a sárba ránt – leránt képes kifejezés. 

Átvitt értelemben: gyaláz, minden rosszat elmond róla; kellemetlen, szégyenletes helyzetbe hozza. Ellenfélnek, haragosnak veszekedés hevében odakiáltják: Sárba taposlak! Azt üzenik: vigyázzon, mindent elkövetnek ellene, erkölcsileg, anyagilag ellehetetlenítik. Igés formában is létezik: besároz. Például: B. Ferencet besározták. És ekkor már nem is arra gondolunk, hogy sárral bekenték.

Akit sárban hagynak, azt másként cserben hagynak (még egy képes szólás). A sárba dobott (vetett) pénz – elherdált, eltékozolt pénz. De a sárból (földről) fölfelé is van út: kihúz valakit a sárból (kisegíti a bajból), vagy: Jól kinőtt a sárból (szép szál emberré nőtt).

A leggyakoribb sárral kapcsolatos szólás: állja (megállja) a sarat. Ujváry Zoltán szólásgyűjteményében így írja le népi használatát: „Dicsérőleg mondjuk. Többnyire gyermekkel, legénnyel kapcsolatban hangzik el. A szülő dicséri a gyermekét, aki vállalt feladatát jól végzi, az állásában, munkakörében jól megállja a helyét. 

Az ilyen példák rendszerint fizikai tevékenységgel (pl. régen sok gyermeket cselédnek adtak), mesterségbeli munkával vannak kapcsolatban. Ezt az elismerést a gazda, a munkaadó is mondhatja.” És mondhatná ma is, mert szép, régi, képes szólásunk.
De honnan ered az állja (megállja) a sarat kifejezésünk? A magyarázat szerint a végvári harcok idejéből. A várakat többnyire vizesárok, mocsár vette körül. Az ostromlóknak meg kellett küzdeniük a sárral, vagy ahogy a mai szólás is tartja: állniuk kellett a sarat… Ebből a konkrét jelentésből fejlődött ki az elvont tartalom. Túl egyszerű magyarázatnak gondolom. Lelki szemeim előtt sem látom a sárban tapicskoló, a végvár felé menetelő katonákat, mármint úgy, hogy ők így állnák a sarat. A sárral küszködés, kínlódás és játék ugyanis sokkal régebbi lehet a végvári harcoknál. Megfigyelhető, hogy a kisgyerek mennyire szeret – öntudatlanul, bármiféle tanítás vagy minta nélkül – a földön, homokban játszani, azt vízzel pacskolni, sárból alakzatokat formálni, sárral valakit megdobni. Itt egészen ősi, antropológiai ösztönről van szó. 

A sárdobálás kezdetben mint tréfa, játék bárhol megjelenhetett (sárt sárral csapj vissza!), és ez a szokás lehet az alapja az összes többi, immár elvont szinten értelmezhető szólásnak: besároz, sárral bever, megdob, sárdobálás, aki pedig bírja, állja ezt a játékot, az állja a sarat.

Arany János az út mellett lefröcskölt ember képét írja le konkrét képpel, de átvitt értelemben: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem” (Epilogus). 

Adynál már eltűnik a természeti kép: „Szegény, muszáj Herkules, állom, / Győzöm a harcot bús haraggal / S késik az álmom s a halálom”. (A muszáj Herkules)
A sárdobálásról szóló nyelvi mondandót népi bölcsességgel zárom: Aki sárral hajigál, magát piszkítja be.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)