Vörös gyóntatószék

A Vezess helyettem című film egy tökéletes tempójú, igényesen kidolgozott remekmű.

Forrás: Mozinet

a Vezess helyettem viszont egy tökéletes tempójú, igényesen kidolgozott remekmű: meghitt, magával ragadó elmélkedés a szerelemről, a gyászról és az emberi kapcsolatokról.

Főszereplői melankolikus, még talán japán mércével is zárkózott karakterek, akik egytől egyig el akarják kerülni a kellemetlen önvizsgálatot és konfrontációt. A cselekmény nagy részét a város körüli autózással töltik a piros kocsiban, amely üdítő színfoltként mozog a kopár, betonszürke tájakon. A csend egy idő után kimondatlan egyetértéssé alakul át közöttük, az utastér pedig végül gyóntatószékként szolgál, ahol ezek a magányos lelkek felfedhetik jó mélyre elásott traumáikat, és ha feloldozást nem is, de megnyugvást találhatnak, tudván, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukkal. Hamagucsi ráér: meditatív állapotba hozza közönségét az utazás monoton csendjében.

Tavaly júliusi, cannes-i debütálása óta a Vezess helyettem az év egyik művészfilmes szenzációja lett: a fesztivál legjobb forgatókönyvének járó elismerését követően ez a dialógusvezérelt japán dráma a legjobb film díját is elhappolta­ Amerika három legnagyobb kritikuscsoportjánál, pedig ezt a ritka bravúrt eddig mind­össze öt, kivétel nélkül amerikai filmnek sikerült elérnie.­ ­Hamagucsi ezenfelül a harmadik japán direktor az avantgárd filmes Tesigahara Hirosi és Kuroszava Akira után, akit rendezői Oscar-díjra jelölt a Filmakadémia. Juszuke neheztelése Kosi iránt folyamatosan bugyborékol a felszín alatt, a néző pedig nem érti, Juszuke vajon miért tartja ilyen közel az ellenségét. Nisidzsima visszafogott játéka nagyszerű példája annak, amikor egy színész teljes mértékben uralja mesterségét: tele van rejtett érzelmekkel és belső zűrzavarral. Szemeiben maró keserűség fénylik, ám karaktere soha nem engedi a felszínre érzelmeit: Nisidzsima bebizonyítja, hogy egy színésznek nem kell mindig hangosnak lennie ahhoz, hogy ne tudjuk levenni róla a szemünket. Miura gazdagon rétegzett játéka hasonlóan lenyűgöző a félénk sofőr szerepében, aki nem tud szabadulni egy tragikus gyermekkori incidens bűntudatától. Fokozatosan nyílik meg, és válik a tépelődő művész néma hallgatóságából intellektuálisan egyenrangú féllé.

Hamagucsi Rjúszuke nemrég azt nyilatkozta, hogy John Cassavetes filmjei ösztönözték leginkább arra, hogy filmrendezővé váljon. Hamagucsi láthatóan rajong a színészeiért, ám amíg Cassavetes sokszor hagyja csak úgy szabadon áradni az érzelmeket, a japán alkotó korán elvágja őket újra és újra, egészen addig, amíg a következő jelenetben elénk tárja, hogy az előző pont eleget árult el. Ezzel a gyakorlattal észrevehetetlen ritmust alkot, amelynek segítségével olyan magabiztossággal visz végig minket a játékidő mind a százhetvenkilenc percén, mintha a Miszaki Vatari által vezetett piros Saabban ülnénk, amely csendesen suhan az elhagyatott autópályán.

A Vezess helyettem igazi karaktertanulmány, humanista opus, amely a szűk, személyes fókusz dacára univerzálisnak érződik, de nem kínál egyszerű válaszokat.

Mások életének véget nem érő rejtélyéről mesél, az általuk őrzött titkokról, a mélyre rejtett fájdalomról, fontos döntéseik megbánásáról. A szégyenről, amely néha majd felfalja őket. A traumáról, amely elől menekülnek. Csak akkor ismerhetjük meg és érthetjük meg igazán a körülöttünk lévőket, különösen azokat, akikkel soha nem számítottunk kapcsolódásra, ha mindez, ami bizony bennünk is ott motoszkál, napvilágra kerül.

(Vezess helyettem. Rendező: Hamagucsi Rjúszuke. Japán filmdráma, 179 perc. Premier: 2022. március 17. Forgalmazó: Mozinet)

Borítókép: A gyászoló rendező (Nisidzsima Hidetosi) és sofőrje (Miura Tóko) (Fotó: Mozinet)