Krisztus vándora

A trópusi őserdők mélyén karácsonyi és húsvéti miséit több tízezer ember hallgatta és zárta szívébe örökre ezt a nagyszerű embert.

Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum/Király Mária

Többhetes hajóúttal, 1962-ben Krump Tamás verbita atyával jutott el Flores szigetére. Krizsik Mihály és az Isteni Ige Társasága irányításával korábban öt magyar szerzetespap és három nővér dolgozott Lamalewarban, Maumerében és Borongban. Krump Tamás Ketangban és Ruangban épített iskolát és templomot.

Az életkörülmények nagyon elkeserítőek voltak. Mindent a hiány, a szükség jellemzett. Ferenc atya megrökönyödve látta, hogy parázson, bádoglapon sült egereket és patkányokat esznek a falusiak. Tányért nem használtak, földön kuporogva, pálmalevélen ették meg a rizsgombócokat és a főtt zöldségeket.

Az emberek szívének megnyerését a nyelvük megtanulásával kellett kezdeni. Először a helyi nyelvet sajátította el. Bahasza indonéz nyelven misézett, áldoztatott, gyóntatott, jegyesoktatást tartott, esketéseket, kereszteléseket és temetéseket végzett. A karácsonyi és a húsvéti miséken sok száz, majd több ezer ember vett részt. Később a Biblia-magyarázatokat gitár- és furulyamuzsikával kísérte, s ezzel temérdek fiatalt tudott vonzani. Az Úr születése és feltámadása, a karácsony és a húsvét volt a legnagyobb ünnepük. Az istentiszteletekre az anyák elhozták csöppségeiket. A prédikációkban Ferenc atya mindig foglalkozott a helybeliek életével. Nemcsak a Szentírást idézte, hanem a hétköznapok megélt, olykor drámai valóságát is beleszőtte mondanivalójába. Például hogy az embereknek kerülniük kell a kártyázást, a szerencsejátékokat és az eladósodást.

Csak olyan jegyespárt volt hajlandó megesketni, akiknek nem volt adósságuk. Amikor megtudta, hogy egy vőlegénynek nagy adóssága van, addig nem engedte az oltár elé, amíg nem fizette vissza kölcsönét a falubelieknek. Ezt a magatartást nagyra becsülték, s később maga az adós is hálás volt, hogy nem ilyen teherrel kellett kezdenie a házaséletét.

Előfordult, hogy Ruteng környékén egyetlen napon három keresztelésen, egy esküvőn és két temetésen kellett megjelennie – öt különböző, egymástól távoli faluban. Állandóan úton volt. Krisztus vándoraként emlegették. Előfordult, hogy a ruhája, a gumírozott esőkabátja cafatokra szakadt az őserdei ösvényeken. Gyakran napi húsz-huszonöt kilométert gyalogolt esőben, sárban. Ha nem volt más, forralatlan patakvizet ivott.
Fárasztó papi szolgálata mellett németországi, ausztriai, svájci jótevők anyagi támogatásával szerezte be a szükséges építőanyagot. A bizalom jelentette a legerősebb pillért a munkában. S ez a bizalom sem az adományozók, sem a megajándékozottak részéről soha nem fogyott el.

A hatvanas években mindent külföldről kellett behozni. A hullámbádogtól a szögekig, a baltától a fűrészig, a cementtől az ajtókilincsig, a záraktól az ablaküvegekig, a lakatoktól a kulcsokig mindent Hollandiából és Németországból hajón szállítottak Floresre. Előfordult, hogy a hosszú úton felelőtlenül dobált ládákban összetörve érkeztek meg a viharlámpák, vekkerórák és a telepes rádiók, amelyekért a vámot azért ki kellett fizetni.

Volt rá eset, hogy a szentáldozáshoz Jáva szigetéről rendelt ostya dobozai a tengeri viharban átáztak, és az ötvenezer ostyát nedvesen, pudvásan, használhatatlan állapotban rakodták ki Labuan Bajo kikötőjében. Ugyanide érkeztek a miseboros palackok Hamburgból, s a ládákból már csak az üvegszilánkokat tudták kivenni. Előfordult, hogy a kikötőből lovakra erősített zsákokban hoztak fel háromezer szöget. Útközben óriási orkán támadt, s eleredt az eső. Az átázott zsákok kiszakadtak a tüskés, bozótos erdei ösvényen. Rutengben derült ki a kár. Zuhogó esőben, szélben, a koromsötétben kellett visszamenniük, és viharlámpa halvány fényénél a sárból szedték össze a szögeket. Hiszen a következő szögszállítmányra négy hónapot kellett volna várni!

Négy évtized alatt Ferenc atya kezén schilling-, svájcifrank- és márkaszázezrek fordultak meg. Ő minden groschennel, rappennel és pfenniggel pontosan elszámolt. Az adományokat az utolsó fillérig közcélokra fordította, s ő maga szegényen halt meg, úgy, hogy öregkorára még saját lakása sem volt.

Mészáros Ferenc politikával nem foglalkozott. Figyelmét a napi egyházi feladatok teljesen lekötötték; s ha valahol baj volt, földrengés okozta pusztítás, viharkár, azonnal megjelent, hogy segíthessen. Ha tűzvészben porladt el egy falu, segített az újjáépítésben. Ha a Kelimutu vulkán kitörése por- és gázfelhővel lepte el a környező településeket, ott is megjelent. Fáradhatatlanul szervezte a mentést, a hajléktalanok ellátását, ideiglenes fedélhez jutását. Nem volt olyan nap, hogy ne kereste volna valaki kötszert és orvosságot kérve.

A Floresen töltött évei alatt Ferenc atya összesen 21 ezer méter ivóvízvezetéket épített szűrőberendezésekkel, csaptelepekkel a tagolt hegyvidéki terepen. Német technikusok és csőszerelők segítettek. A csöveket lóháton nagyon nehéz volt eljuttatni a távoli hegyekbe a meredek, sáros, kanyargós utakon. Összesen 22 templomot és kápolnát, tucatnyi iskolát, internátust és mintegy háromszáz bambusz-, fa- és vashidat épített, hogy megkönnyítse a veszedelmes, gyakori emberáldozatokat követelő folyóátkeléseket. Negyvenhét évet tartózkodott Floresen. Alkotásokban gazdag életútja során 1962 és 2008 között 22 ezer gyereket keresztelt meg a déli féltekén. A trópusi őserdők mélyén karácsonyi és húsvéti miséit több tízezer ember hallgatta és zárta szívébe örökre ezt a nagyszerű embert. Bojti András A teremtés szigete címmel filmet forgatott róla. Évtizedeken át hazaküldött leveleit egyik önzetlen híve és segítője, az orvos-pszichológus Hörcsik Edit gyűjtötte össze és gépelte le.

Mészáros Ferenc verbita atya 2010. március 21-én Székesfehérváron, ifjúkora helyszínén halt meg. Halálos ágyán találóan fogalmazta meg élete legfontosabb üzenetét: „…én még most is misszióm folytatásáról álmodom.”

A szerző az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója

Borítókép: Mészáros Ferenc (középen) a helyi bahasza nyelven misézett (Fotó: Magyar Földrajzi Múzeum/Király Mária)