Éppen száz éve, 1922 áprilisában bukkant fel hosszú rejtőzködés után az egyik legbecsesebb nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária-siralom szövege. A legkorábbi ismert magyar verset tartalmazó tenyérnyi kódex a XIII. század utolsó harmadában készült, nagy valószínűséggel Domonkos-rendi szerzetesek számára. Talán éppen a latinul nem tökéletesen tudó apácák, laikus testvérek érdekében jegyeztek föl benne magyar nyelvű sorokat is. A kódexírók között mindenesetre magyar anyanyelvű személyek is voltak, ezt bizonyítja az egyik latin prédikáció „mi Magyarországunk” (nostra Hungaria) fordulata.
A kódex sorsát az 1900-as évek elejéig nem ismerjük, XX. századi története viszont bővelkedik kalandos fordulatokban. 1910-ben egy müncheni antikvárius vette meg Toscanában, majd az a német bizottság vásárolta meg, amelynek a feladata az első világháborúban elpusztított leuveni egyetemi könyvtár kárpótlása volt. A kötetet átvizsgáló Georg Leidinger könyvtárigazgató felfigyelt az ismeretlen nyelvű szövegrészletre, majd Franz Babinger nyelvész állapította meg, hogy a kézirat ómagyar szöveget rejt. Értesítésükre Jakubovich Emil történész és a berlini Magyar Intézetet vezető Gragger Róbert irodalomtörténész tanulmányozhatta a nyelvemléket, akik meghatározták korát, majd felmérve jelentőségét, elkészítették és 1923-ban megjelentették első átiratát. 1922-től a kódex a leuveni egyetemi könyvtár tulajdonában volt, 1940-ben csodával határos módon, egy félreeső helyiségben lévő páncélszekrényben vészelte át az intézmény újbóli háborús pusztulását. Többszöri próbálkozás, hosszas diplomáciai tárgyalások után 1982-ben került az Országos Széchényi Könyvtárba.
Az Ómagyar Mária-siralomnak – és néhány más korai szövegemlékünknek – óriási a nyelvtörténeti jelentősége: nélkülük szinte semmit sem tudnánk a régi magyar nyelvről, az egyes nyelvi elemek változásairól. Csak példaként: az is kulcsfontosságú bizonyíték, ha nem tartalmaz valamit – sem a Halotti Beszédben, sem itt nem találunk még határozott névelőket, ezek használata csak a XIV. század végétől kezd elterjedni.
„Vers … pedig a javából” – írta róla Horváth János, „megmunkálása rafinált, mint akárhány középkori ötvös-remekműé” – jellemezte Weöres Sándor. Szerb Antal pedig arra hívta föl a figyelmet, hogy ez a költői minőség komoly előzményeket is feltételez: „valahol a századok mélyén egy elveszett nagy verselőről hoznak mesét ezek a ránk felejtett sorok… talán nem is csak egy verselőről, hanem hosszú verselő hagyományról tesznek tanúságot”. Értékét szemernyit sem csökkenti, hogy egyértelműen latin minta alapján készült, egy (a kódexben is leírt) Planctus ante nescia… kezdetű szekvencia szabad fordítása, parafrázisa.
„Világ világa, virágnak virága” – kiált fel fájdalmasan Szűz Mária a versben Jézus szenvedése láttán. A két retorikai alakzat egyértelmű jelentését igen nehéz visszaadni, talán éppen ezért költői telitalálat a használatuk. A „világ” szó elsődleges jelentése mindenesetre a ’fény, világosság’ lehetett (ma is él így egyes nyelvjárásokban) – gondoljunk csak a holdvilág kifejezésre –, így legvalószínűbb, hogy az első szerkezet Jézusra mint a világ világosságára utal.
A. Molnár Ferenc értelmezése szerint a sor a latin „flos florum, dux morum” szerkezet magyarítása, amelynek szó szerinti tartalma „virágok virága, erények vezére”. A „világ világa” tehát nemcsak a ’világmindenség világosságát’, hanem átvitt értelemben az ’erkölcsnek mintáját, legragyogóbb fényességét’ is jelentheti. A „virágnak virága” pedig a külső szépségre, a ’legszebb virágra’ utal. A költői játékot a két szó összecsengése, közös története segíti: a virág ugyanis a ’fény’ jelentésű világ szóból jött létre szóhasadással, jelentésbeli elkülönüléssel.
Borítóképen: az úgynevezett Sermones Kódex, melynek egyik lapja a XIV. század előtti magyar nyelvemlékek egyik legszebb példányát, az Ómagyar Mária-siralom nevezetűt tartalmazza, amely 37 sorból és 132 szóból áll. A 302őslevelet magában foglaló kódex Belgiumból került vissza hazánkba, az Országos Széchenyi Könyvtárba (Fotó: MTI/Ráfael Csaba)
