A negyven alattiak számára már történelem a bős–nagymarosi vízlépcső ügye, és bár könyvtárnyi szakirodalma van, a nyilvánosság előtt még mindig nem szokás őszintén beszélni róla. Az évek során átpolitizált, áthiszterizált, sőt sokak számára valósággal hitkérdéssé dogmatizálódott témává vált.
A közös projektként indult vízlépcsőrendszerből való egyoldalú magyar visszalépésre Csehszlovákia/Szlovákia úgy reagált, hogy a régi meder elzárásával egy saját területén létesített negyven kilométeres üzemvízcsatornába terelte a határfolyót, a Duna régi medrébe pedig az addigi vízhozam mindössze 15 százalékát engedte. E nemzetközi jogot sértő lépésével szomszédunk ökológiai katasztrófát idézett elő a Szigetközben, miközben azzal érvelt, hogy mi meg jogsértően hátráltunk ki az államközi szerződésből.
A vitázó felek a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak, csakhogy a bíróság 1997-ben nem hozott egyértelmű döntést: mindkét felet elmarasztalta.
A verdikt szerint Magyarország valóban jogtalanul mondta fel az 1977. évi vízlépcsőszerződést, Szlovákia viszont jogtalanul terelte el a Duna vizének aránytalanul nagy részét és helyezte üzembe a bősi erőművet. A bíróság úgy határozott, hogy a felek egyezzenek meg tárgyalóasztal mellett. 1997 és 2006 decembere között aztán hosszadalmas kormányközi és szakértői tárgyalássorozat következett, ami egyfajta megegyezéssel zárult, de egy sor vitás kérdést nem tisztázott. Ezeket próbálják most a gyakorlatban megoldani.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője, Láng István vízépítő mérnök a legkritikusabb időszakban, 1987–1999 között éppen az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság (Éduvizig) Szigetközi Szakaszmérnökségén dolgozott. Máig elevenen él benne a Szigetköz ökológiai katasztrófája. Mint mondja, amikor 1992. október 24-én a szlovákok üzembe helyezték Dunacsúnnál a zsilipjüket, és a régi meder elzárásával a saját területükön épült negyven kilométer hosszú üzemvízcsatornába terelték a Duna vizének nyolcvanöt százalékát, a szigetközi mellékágak egyik napról a másikra kiszáradtak. A lassú vízmozgású ágrendszernek ugyan nincs nagy vízigénye, de felülről nem kapott utánpótlást a Dunából. Huszonötödikén kétségbeejtő látvány fogadta a magyar szakembereket: az iszapban, pocsolyákban végóráit élte a vízi világ.
A magyar szakembereknek nem voltak eszközeik arra, hogy visszatartsák a vizet a Szigetközben. A diplomatikusan fogalmazó főigazgató nem mondja ki, ennek ellenére vitathatatlan, hogy a szlovákok fittyet hánytak arra, hogy mekkora kárt okoznak a Szigetköz élővilágában.
A legfájóbb, hogy a Duna elterelésére szolgáló zsilipet kizárólag azért tudták megépíteni, mert az alkalmas terület része volt annak a 62 négyzetkilométernyi „pozsonyi hídfőnek”, amelyet 1948-ban, a párizsi békeszerződéskor – Edvard Benes kérésére – a nagyhatalmak elcsatoltak hazánktól és nekik ajándékoztak Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár községekkel együtt.
– Azzal, hogy 1995-ben Dunakilitinél megépítettük a fenékküszöböt és a duzzasztóművet, meg tudtuk emelni négy méterrel a Duna szintjét a küszöb fölötti szakaszon, ezzel vizet tudunk juttatni a mellékágakba, így stabilizálni tudtuk a helyzetet – mondja a főigazgató. – A mellékágak ökológiai rendszereit meg tudtuk menteni, de a főmederben keletkezett problémák további aggodalmakra adnak okot. Miután a háromszáz méter széles szabályozott medernek csak a közepe maradt használatban, itt szaknyelven bevágódás történt, ma mélyebben folyik a víz, mint harminc évvel ezelőtt. Aszályos időben a Duna szintje akár négy méterrel is lejjebb van, mint a tőle sok helyütt csak egy töltéssel elválasztott mellékágaké, ezért a talajban is kedvezőtlen vízáramlás figyelhető meg: a Duna szó szerint megcsapolja a Szigetközt és a Csallóközt.
A folyó elterelésének másik következménye, hogy a szárazra került kavicszátonyok elkezdtek befásulni. Az invazív akác terjedése különösen aggasztó jelenség, mert amikor jön az ár, és a szlovákok kinyitják a dunacsúni zsilipeket, az áradatnak már nincs hol levonulnia. A meder egykori kétezer-kétezerötszáz köbméteres másodpercenkénti kapacitása a befásult meder miatt mára a töredékére csökkent. Ez komoly árvízveszélyt okoz. Ezt hivatott megoldani az Insula Magna program.
A dunakiliti duzzasztómű üzemi épületében találkozunk Kertész Józseffel, az Éduvizig projektmenedzserével, aki a napokban vehette át a köztársasági elnök által adományozott Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést, amellyel „a vízügyi ágazatban több mint négy évtizeden át végzett értékes szakmai munkáját, illetve az árvizek elleni védekezések során tanúsított helytállását” ismerték el. Az üzemi épület visszhangzik a lépteinktől, a munkatársak majdnem kivétel nélkül valahol terepen dolgoznak. Csak a vezérlőteremben találkozunk egy ügyeletessel, aki hatalmas képernyőn mutatja meg, milyen sok zsilipet vezérelnek és távjelzéses vízmércét felügyelnek innen.
– A 375 négyzetkilométeren elterülő Szigetköz, amelynek nagy része árterület, ma többnyire Natura 2000-es védettségű terület. Vizes élőhely, amelynek léte múlik azon, hogy mennyi víz kerül a mellékágakba – foglalja össze Kertész József, akit egész szakmai pályafutása a Szigetközhöz köt.
– A dunakiliti duzzasztómű hét nyílásából most csak kettő van nyitva. Ha több vizet akarunk az ágrendszerben vezetni, akkor visszaduzzasztunk, hogy három kilométerrel följebb bejuthasson a mellékágakba. A képernyőn megfigyelhetjük, hogy pillanatnyilag másodpercenként 1883 köbméter víz érkezik a Duna Pozsony–Dévény szakaszán. Az eredeti Duna-mederbe azonban árvízmentes időszakban a dunacsúni zsilipeken át csak kettő-hatszáz köbmétert engednek a szlovákok másodpercenként, egy literrel sem többet annál, mint ami az államközi szerződésben áll. Ennek ellenére a mellékágakban igyekszünk tartani azt a vízgörbét, amely megegyezik az 1950-es évek azonos időszakaiban mért szintekkel. Ez biztosítja a szigetközi élővilág működését.
Vendéglátónkkal autóba ülünk, hogy bejárjuk a Szigetköz egy részét. Először a Duna töltésén haladunk. Balra alattunk a Duna, a határfolyó. Mai szélessége jó, ha kitesz úgy ötven métert. Jobb kéz felől, a töltés másik oldalán a Görgetegi Duna-ág, melynek vízszintje az ideális magasságban van. Szembetűnő, hogy a két szint között legalább négy méter a különbség. Elérkezünk a Görgetegi Duna-ág lezárásához, amely egy torkolatelzáró töltés. Ha nem volna, a víz hirtelen leszaladna az „öreg” Duna medrébe, mint ahogy ez történt 1992-ben.
Lekanyarodunk a töltésről, az erdészet által használt úton jutunk a Szigetköz belsejébe. A tavasz még várat magára, de az itt telelő vízimadarakban most is gyönyörködhetünk. A vízmérnök, aki a közelben, Kisbodakon született és itt is élte le az életét, minden vízfolyást, erdőrészletet ismer ebben a lagúnalabirintusban. Pontosan tudja, hol tanyázik az édesvízi medúza és hol fedezték fel a mifelénk kivételesen ritka északi patkányfejű pockot. Felidézi az év azon időszakát, amikor vadludak, récék, kárókatonák, szürke és vörös gémek, fehér és fekete gólyák, kócsagok és sirályok lármáznak itt önfeledten. Most azonban be kell érnünk egy hattyúpárral, amely zúgó szárnycsapások közepette repül át felettünk a Jegenyési ág felé.
Itt minden ágnak, sőt minden műtárgynak (így nevezik szaknyelven a vízszabályozási létesítményeket) különleges neve van. Mint például Árvai, Farkaslyuki, Gombócosi, Halrekesztői zárás, Ásványi torkolati fenékküszöb, Pókmacskási bukó, Ruszki híd, Patkányosi szivattyútelep, Nagybajcsi szivornya, Kalapsziget és Trianon zsilip. A girbegurbán kanyargó, egymásba torkolló ágakat is elnevezték, de csak a helybéliek igazodnak el rajtuk. A kenus túrázók jobban járnak, ha avatott kísérő társaságában „olvassák” e vadregényt. Felbukkan egy ragadozó madár, messziről barna rétihéjának tűnik, ami vita tárgya, mert vadásznak itt sólymok, ölyvek, rétisasok, vércsék, bagolyfélék, számukra is pazar itt a teríték. Kísérőnk megmutatja kedvencét, a Denkpáli ágvégzárást és hallépcsőt. Mint mondja, a mederelterelés és a mellékágakban kényszerűségből épített rengeteg műtárgy hátrányosan hat a Szigetköz halbölcsőszerepére. A hallépcső azért épült, hogy a pikkelyesek kedvükre kikerülhessék a zsilipet, ott rakhassák le ikráikat, ahol nekik tetszik.
– A holtágak már köszönik, jól vannak – mutat körbe büszkén Kertész József. – Már csak a Dunával kell kezdenünk valamit, hogy egybenyithassuk a szigetközi és csallóközi mellékágak rendszerével, de ehhez a vízgörbéknek egyezniük kell!
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság budai székházában Láng István térképen mutatja be, mit is várnak az Insula Magna (Nagy Sziget) projekttől, amelynek jelenlegi, hatszázmillió forintba kerülő előkészítő fázisában több hazai egyetem, magyar és szlovák kutatók dolgoznak. Az a cél – mint mondja –, hogy lehetővé váljon a mellékágrendszerek és a bevágódott medrű „öreg” Duna összenyitása, egységes szabályozása. A tervezés az idei év végéig tart, de azt már tudni lehet, hogy a vízszintemeléshez négy kőből épített fenékküszöbre lesz szükség, amelyből kettőt építünk mi, kettőt a szlovák fél. A munkacsoportok javaslatai megszülettek, jelenleg folynak a fizikai kísérletek: hidraulikai, geodéziai és ökológiai modellek alapján prognosztizálják, hogy a következő ötven évben várhatóan milyen módon változik a folyómeder, mi történik árvízszintnél, kiszámítják a talajvízszint várható alakulását.
Ezzel az uniós finanszírozású projekttel helyre tudjuk majd állítani a halvándorlási funkciókat, javíthatjuk a természetes ökoszisztéma teljes visszaalakulásának esélyét, kezeljük a hullámterek árvízlevezetését. A program célja, hogy meghatározza a Szigetköz közlekedési, mezőgazdasági jövőképét, elősegítse a körkörös gazdaság létrejöttét. Ennek a térségnek ugyanis nincs jövőképe immár harminc éve, mert a bős–nagymarosi „gombócot” eddig nem tudtuk sem lenyelni, sem kiköpni. Most elérkezett ennek is az ideje.
Borítókép: Hattyúpár repül át a szigetközi lagúnarendszer vízszintjét szabályozó mesterséges töltés felett (Fotó: Bach Máté)
