Meresztjük a szemünket, de nem látjuk, pedig valahol itt kell lennie. A helyet jól ismerő kísérőnk mondja, hogy pár évvel ezelőtt még látszott a teteje. Most semmi. Az út mentén vadrózsabokor, akáccsemeték, térdig érő csalán és fű, bentebb termetes fák. Majd meglátjuk a keresztet, mellette a megroggyant haranglábat, mögötte a körbekerített kerekes kutat. Pár lépésre betonoszlopok – a valaha volt kerítés emlékei –, majd ott az iskola, már ami maradt belőle. Teteje nincs, a mennyezet beszakadt, a falak düledeznek. Ez a Mámai réti iskola, ahova 1970 körül még gyerekek jártak tanulni. Az egyetlen tanteremben elfért mind a nyolc osztály.
– A mai Nagyrét a Tisza ártereként az 1890-es évekig erdőkkel, tavakkal tarkított ősmocsár volt, ahol az Alföld minden élőlénye elfért egymás mellett. Áradások idején a hömpölygő hullámok gyakran Tiszaug, Tiszasas, Csépa és Szelevény kertjeit nyaldosták – tájékoztat Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató, a csongrádi Tari László Múzeum igazgatóhelyettese.
Vásárolt híd
A néphagyomány szerint 1241 tavaszán, amikor a tatárok elfoglalták a csongrádi földvárat, és lekaszabolták a bemenekülőket, a szerencsésebbeket a tiszántúli ingoványok mentették meg a haláltól. Az ilyen mocsaras, ingoványos terület gyalogosan megközelíthetetlen, lóval szinte járhatatlan volt, de a ladikon való közlekedés is számos veszéllyel járt. 1849-ben, amikor az osztrák katonák felgyújtották a várost, a helyiek újra a túlpartra menekültek.
A Tisza és a Körös nagy gátja 1895-re készült el, ezzel a Nagyrétben 1756 holdat ármentesítettek. Ekkor kezdődött a terület kiszáradása, művelésre alkalmassá tétele. A lakosságszám a XIX–XX. század fordulójától rohamosan növekedett. A gyermekek iskoláztatására 1901–1902-ben felépült a Lóger-háton a Mámai réti iskola, majd 1904–1905-ben Várháton a nagyréti iskola. 1960-ban 319 lakott tanya volt, akkoriban ezernél többen éltek errefelé. 2004-ben már csak tíz tanyán laktak. Most ötön.
A Mámai iskola összeomlott, a várháti ellenben szépen meszelt falával messziről látszik. Van idő rácsodálkozni, hiszen közvetlenül a Csépára vezető út mellett található. Egyébként ez sem iskola, hétvégi háznak vette meg valaki. Idő pedig azért van a szemlélődésre, mert Csongrád-Csanád megye deklaráltan legrosszabb állapotú útja, a Csongrádot Csépával összekötő út mellett van az egykori iskola. Harminc kilométer/órás korlátozó táblák figyelmeztetnek az állapotokra.
A város próbált forrást szerezni az út rendbetételére, eddig sikertelenül. A dűlők állapota sem jobb.
– A város kezelésében 240 kilométer dűlőút van, de forrásunk nincs, amelyből ezeket rendben tarthatnánk. Állami forrás sem segíti az önkormányzatokat ezeknek az utaknak a kezelésében, karbantartásában. Az utóbbi harminc évben alig néhány milliót költhettünk ezekre – mondja Juhász László, Csongrád jegyzője.
A nagyréti gazdák többsége a föld mellett szőlőt is művelt. Tíz-tizenkét hold gazdasághoz körülbelül fél hold szőlőföld tartozott. Nyáron és ősszel hétköznap hordták be a terményt a városba, ekkor jártak a malomba őrletni, vásárba, piacra, boltba, hivatalos ügyeket intézni. Vasárnap és ünnepnap mentek a városi házhoz, a családhoz, templomba.
– A nagyréti földek rendkívül jó minőségűek voltak, így az itteni tehetős gazdák a tiszai átkelés feltételeit könnyítve – összefogással – hidat vásároltak. Kinéztek 1896-ban egy Esztergomnál feleslegessé vált átkelőt: öt hídosztályt és az ezekhez tartozó tölgyfa hajókat. A fahíd 1896-tól 1919-ig állt, majd a román csapatok szétlőtték. A gazdák a katonaság segítségével megjavíttatták a hidat, de 1944-ben a németek felrobbantották. 1950 óta vaspontonokon áll a csongrádi híd, mégis fahídnak nevezik – összegzi a múltat Gyöngyössy Orsolya, aki május közepén vette át a Jankó János-díjat. Az elismerést fiatal néprajzkutatóknak ítéli oda a Magyar Néprajzi Társaság kiemelkedő tudományos tevékenységük és muzeológiai teljesítményük elismeréseként. Évente egyvalaki kaphatja meg ezt az elismerést. A díj jelzi, hogy egy kisváros múzeumában is van lehetőség országos hatású szakmai munkára. (Még úgy is, hogy a néprajzkutató egy metálzenekar énekeseként is ismert.)
Tiszasasnál 1919. május 13-án a Tisza rendkívül magas vízállása miatt átszakadt a gát, és a Tiszazugot hét-nyolc méter magas víz borította el. Kétszáz ember az épen maradt tiszai töltésre húzódott, őket gőzhajóval hozták át a csongrádi oldalra. 1919 augusztusának végén húzódott csak vissza a víz, és a Nagyrétben is elkezdődhetett az újjáépítés. Áradat később is volt: 2000-ben 994 centiméteren, 2006-ban pedig 1037 centiméteren tetőzött. Tizenhat éve több helyen is megcsúszott a part, felvetődött, hogy a város megmentése érdekében a Nagyrétre vezetik a vizet. Erre nem került sor.
A területet pókhálószerűen behálózó földutak, dűlők szinte mindegyike saját nevet visel. Általában az egykor ott élő és valamilyen szempontból nevesebb család után keresztelték el. Egyik kivétel a Nemzetközi-dűlőnek nevezett út, amely azért nemzetközi, mert ez volt a legszélesebb. Egykoron tizenkét méter, azaz két kombájn simán elfért egymás mellett. Ma már nem, mert az út mentén gazdálkodók évről évre elszántanak belőle egy kis sávot, úgy, hogy ma már legfeljebb hatméteres a Nemzetközi.
– A föld szeretete. Az apró tanyához 3,2 hektár föld tartozik – feleli az 57 éves Nagyistók István, amikor azt kérdezem, hogy őt mi tartja a Nagyrétben. Annak ellenére maradt, hogy a villany hozzá sem ért el. (A dűlőutak hetven százalékát kötötték az elektromos hálózatra.) Vezetékes víz sincs, csatornázás meg végképp. Évtizedek óta bosszankodik azon, hogy a dűlők állapota folyamatosan romlik. A több száz hektáron gazdálkodók hatalmas gépei tönkreteszik azokat. Azt is beszélik, hogy az is vesz magának kombájnt, aki egymaga nem használja ki a nagy gép kapacitását. Ám ha alig kell önerő, a támogatás pedig vissza nem térítendő, fel sem merül, hogy a gazdák összefogjanak, és közösen vegyenek gépeket.
Négy után nincs átjárás
Évtizedekkel ezelőtt lovak, tehenek, disznók éltek a Nagyistók-tanya istállóiban és óljaiban, most néhány baromfi és egy fehér bundás, nagy hangú, de egyébként szelíd kutya az állomány. Amely akkor is apad, amikor nem kéne. – Pár napja róka vitte el a kakasomat – panaszkodik a férfi, de érződik a hangján, hogy nem először fordult ez elő.
A fenyőültetvényt gondozó, dinnyét, megannyi konyhakerti növényt és gabonát termelő Nagyistók István életét a vízhiány is keseríti. Az ásott kútból gyerekkorában sohasem fogyott ki a tiszta, iható víz, most legfeljebb három-négy vödörrel húz ki, de abból sem iszik, mert szennyezett az utóbbi évtizedekben leszivárgott kemikáliák miatt – legfeljebb az állatoknak adja. A kút hat méter mély, de a talajvíz az elmúlt évtizedekben folyamatosan süllyedt, már a kút fenekénél jár. Nincs, aki tovább mélyítené. Ezért a naponta Simson motorján közlekedő férfi – 1983-as gyártmány, tökéletesen működik – palackozott vizet is visz magával. Az igazi gondja, hogy a közeli Csépai-holtágból nem lehet öntözni a nagy szárazság miatt.
A folyamatos nagyréti életet nehezíti, hogy a jeges ártól való félelem miatt a fahidat telente szétbontják, akkor már csak komp jár. Napfelkeltétől sötétedésig. Azaz délután négy óra után megszűnik az átjárás. Ha valami azután történik, például mentőt kell hívni, ötven kilométeres a kerülő. Télen a sár is marasztal. Nagyistók István azt mondja, térdig ér, azon jöjjön be valaki. Ezért van neki is háza Csongrádon, ahol nevelt lányával él együtt. A sérült fiatalt reggel elviszi a kisegítő iskolába, majd motorra ül, és kipöfög a tanyára. Kora délután vissza, mert a lányt nem hagyhatja egyedül. Szívesen kihozná, mert biztosan jól érezné magát, de autója nincs, a kismotorra meg nem ülhetnek ketten. A szerszámokat is átviszi a szomszédba – ők kint is laknak –, mert attól fél, kifigyelik, hogy mikor nincs otthon, és ellopják az értékeit. Például a permetezőt.
A koronavírus-járvány miatt elmaradtak a külföldi vadászok, ami meglátszik a vadállományon. Rengeteg a nyúl, az őz, a szarvas és a vaddisznó. A nagyvadak valóban ritkán látnak embert egyes helyeken. Miközben lassan araszolunk a földutakon, néhány perc különbséggel két őz baktat át előttünk. – Fenyőfát se ültetek, mert az őzek a fiatal hajtásokat a szarvaikkal leverik, ledörzsölik. Csak kínlódok velük. Minden napra jut valami bosszantó. Kicsit megkeseredtem az elmúlt évek alatt. Nem is tudom, meddig csinálom még. Egy-két év, azután eladom. Ha nem kell senkinek, akkor a természet visszaveszi, ami az övé. Bedzsungelesedik, ahogy a többi magára hagyott, néhány évtizede még virágzó tanya – vázolja a holnapot a férfi. A szomszéd tanya felé int. Harminc éve biogazdálkodás folyt ott. Gyönyörű gyümölcsfák hozták a termést. Az épületet 1995-ben felújították, de a gazda nem sokkal ezután meghalt. Az egyik lánya Írországban, a másik Angliában él. Egyiknek sem kellett az örökség. Ha elmozdul egy-egy cserép, a vályogból épült falak elkezdenek mállani. 2022-re az épület összedőlt.
