Cseppfolyós identitások

Hogyan tekintenek az új Néprajzi Múzeumra Európából? Egyáltalán helyénvaló-e néprajzinak nevezni, vagy illendőbb lenne kulturálisnak, netán művészetinek titulálni? Kulturális ösvényeken zokni-szandál kombóval.

Budapest Néprajzi Múzeum. Május 23-án, 14:00-kor látványos kiállításokkal nyitja meg kapuit a Néprajzi Múzeum új, Liget Budapest Projekt keretében megvalósult épülete. A Ferencz Marcel által tervezett ház az intézmény történetének első olyan otthona Fotó: Markovics Gábor Forrás: Ripost

Mitől olyan értékes egy kosfejes ünnepi juhászkampó, egy cifraszűr kabát, a liszttartó kópic Vas vármegyéből, Kovács János nemzetőr hajfonata, egy pár torockói csizma vagy – urambocsá! – egy pár gördeszkáscipő? Mert ez utóbbi is látható a Néprajzi Múzeum Megérkeztünk című időszaki kiállításán. Talán az alapanyagával hívja fel magára a figyelmet az 1913-ban kivarrt hartai kendervászon dísztörölköző? Vagy a kézimunka minőségével? Aki a kézműves technológiák iránt érdeklődik, az lehet, hogy eleve a képző- és iparművészet felé veszi az irányt. Néprajzi múzeumok régészeti tárgyakkal sem dicsekedhetnek akkora mennyiségben, mint a történeti intézmények. Nem is ez a dolguk. Társadalmi intézményként hiteles történeteket közvetítenek. Emberi történeteket, amelyek minden korosztályt megszólítanak.

Nincs helye az állandónak?

Új épületbe költözött a Néprajzi Múzeum, és rögtön a nemzetközi szakmai térben is újrapozicionálta magát: az európai etnográfiai múzeumok igazgatóinak részvételével What’s up?!/Mi a helyzet?! címmel rendezett konferenciát a megnyitásakor. Hogy mi a pálya, milyen trendek és gondolatok mentén érdemes megújulni, arra húsz intézményvezető kereste a választ három napon át, körüljárva a XXI. század hívószavait. Ezek: dekolonizációs törekvések, jóvátétel, megbékélés, részvételiség, párbeszéd és kölcsönösség – hogy csak néhányat említsünk az elmúlt évtizedek társadalmi változásai nyomán és a Black Lives­ Matter, a woke mozgalom hatására a szakmai nyelvezetben is megszilárduló kifejezések közül.

Etikai szempontokra hivatkozik Léontine ­Meijer-­van Mensch, a Szász Állami Etnográfiai­ Gyűjtemények főigazgatója, aki nagy léptékű ­gyűjtemény helyett hálózatban gondolkodik. Lipcse, Drezda és Herrnhut néprajzi intézményeinek vezetőjeként az átláthatóság szerepét hangsúlyozza a hálózati múzeummá válás folyamatában:

Mi nem tárgyakat gyűjtünk, hanem kapcsolatokat

– jelenti ki.

– Az állandó kiállítást el kell felejteni, hiszen manapság semmi nem állandó. A statikusságnak nincs helye a múzeumokban. Minden változik, mozgásban van, így nekünk is fluid, cseppfolyós múzeumban kell gondolkodnunk. Látogatóinkkal közösséget alkotunk: amikor megérkeznek a megnyitóra, kész kiállítást várnak, ehelyett azt hallják tőlünk, hogy kezdődhet a munka, segítsetek összerakni a tárlatot! A látogató is hozzájárul a múzeum jövőjéhez.

Milyen lesz az a jövő? A jelen kérdései, dilemmái a múltban gyökereznek, és a németeknek holokauszt előtti évszázadaikból is bőven van mit feltárniuk. Kiállítási tárgyaik leírásában helyenként ez olvasható:

Készítője számunkra ismeretlen.

Ezzel a nyakatekert megfogalmazással azt akarják érzékeltetni, hogy még ha nem tudják is megnevezni, van azért annak a tárgynak alkotója is, és az alkotónak sorsa, kultúrája, története.

A Szász Állami Etnográfiai Gyűjtemények főigazgatója előremutatónak tartja azt, ahogyan Németország gyarmatosítási múltjára reflektálnak. Mindent múlt időbe tettek, mert mint mondja: a kiállított történelmi tárgyak semmit nem mondanak mai, kortárs életünkről.

Újra a páston

Erős állítás ez, és leginkább a „cancel culture”­ – eltörléskultúra – felől értelmezhető, amely nyíltan buzdít gyűlölete tárgyának tönkretételére.

A történelmi kontextusba helyezés adhat némi védelmet a kiállított tárgynak, de az elhatárolódás jelen idejű gesztusai eszünkbe juttatják ­Kölcsey Ferenc történetfilozófiai dilemmáját: „multaddal valamit kezdeni...” Sürgető erre a szándék korunkban is. A néprajzi múzeumok átalakításának, újradefiniálásának tétje sokak szerint a társadalmi hitelesség. Mégis, milyen esély van a hitelességre a nemzedékek közötti párbeszéd hiányában, a múlt és a jelen közötti kapcsolat megszakításával? Hogyan áll az identitás kérdésköréhez a magyar Néprajzi Múzeum, és milyen üzeneteket hordoz megújult formájában?

A What’s up?!/Mi a helyzet?! című nemzetközi tanácskozással jeleztük, hogy újra a páston vagyunk. Méghozzá olyan fegyverzetben, amellyel a világszínvonalú ismeretátadás, tudományos és kiállítási tevékenység elérhetővé vált

– mondja jogos büszkeséggel Kemecsi Lajos főigazgató.

– Az Európa-szerte megfigyelhető intézményi átalakulások, változások nem függetlenek a társadalmi mozgásoktól; a nemzetközi trendekből következik például a kulturális antropológia térnyerése az etnográfia területe mellett vagy az angolszász kutatási irányzatok integrálódása az európai intézményi rendszerekbe. Ezzel egy időben zajlik – az identitás kérdését is magába ölelően – az intézmény elnevezése körüli vita. Hogyan definiáljuk magunkat: néprajzi, kulturális, esetleg művészeti múzeum?

A nyugat-európai válaszokat meghatározzák a dekolonizációs törekvések – a gyarmati múltra adott sajátos reakciók. Ellentmondásos helyzetükre példa az 1884-ben alapított Pitt Rivers Múzeum esete, amely jellegzetes viktoriánus épületben található Angliában: története mélyen a gyarmati múltban gyökeredzik, miközben műfajában a legjobbak között tartják számon. Laura Van Broekhoven, az intézmény igazgatója nagy érzelmi intenzitással teszi fel a kérdést: képesek vagyunk-e olyan módon átalakítani gyakorlatunkat és irányelveinket, hogy a „radikális remény”, a jóvátétel és a megbékélés terévé váljunk? Sokak kérdése ez a volt gyarmattartó országokban.

Ambivalenciától a svájci múzeumi világ sem mentes. Boris Wastiau főigazgató felidéz egy beszélgetést, amelyben kollégája kifejtette: hányingere van a néprajzi múzeum kifejezéstől. Azzal Barbara Plankensteiner, a hamburgi Museum am Rothenbaum, Kulturen und Künste der Welt igazgatója is egyetért, hogy az új irány a sztereotípiák megkérdőjelezése és lebontása, amely az intézményük nevében is megmutatkozik. Az antropológiai múzeum vezetője szerint önreflexióra és a különböző csoportok felé nyitottságra utal a néprajz (völkerkunde) kifejezés lecserélése kultúrákra és művészetekre (Kulturen und Künste).

Fotó: Kurucz Árpád

Miért lenne elvetendő a néprajzi múzeum név? Kemecsi Lajos főigazgató úgy véli: az identitáspolitikai viták közepette a múzeumnak felelősen kell reflektálnia örökségére, ami jelen esetben a gyűjtemény:

Radikális vélemények ütköznek névadásról és identitásról. Az álláspontoknak természetesen helyet adunk, az viszont már nem feladatunk, hogy konszenzust is teremtsünk közöttük

– mondja a főigazgató.

– A mi dolgunk, hogy elismertessük a tevékenységünket, amelyre nemzetközi viszonylatban is büszkék lehetünk. Különösen annak fényében, hogy minket nem nyomaszt a gyarmatosítás terhe. Forrásközösségekkel – ahonnan a tárgyaink is származnak – folytatott kapcsolatainkban mi nem a gyarmatosító pozíciójából tárgyaltunk az elmúlt 150 évben. Ebben előnyben vagyunk! Teljesen más alaphelyzetből mozdulunk tehát, legyen szó akár gyűjteményezésről, akár értelmezésről vagy kiállításról. Mit jelent ez a gyakorlatban? Dél-amerikai gyűjtemény érkezett hozzánk a napokban egy külföldi kollégától, aki tudatosan a budapesti múzeumot kereste, és azért szólított meg minket, mert tudja, hogy itt nincs a gyarmati múlttal kapcsolatos önmarcangoló örökség.

Kivetkőzve

Az új épület adottságai önmagukért beszélnek. Mindazonáltal Kemecsi Lajos a lengyel, szlovén, szlovák, horvát intézményvezetők és a nyugati kollégák visszajelzései alapján megerősíti: az élre törtünk. Az elmúlt 150 évben a Néprajzi Múzeum nemzetközi kapcsolatrendszere élő és folyamatos volt, ezzel a fejlesztéssel most magasabb szinten csatlakozhattunk vissza a nemzetközi viszonyrendszerbe. Néprajzi gyűjteményünk egyedülálló értéket képvisel, s ez az európai közegben is nyilvánvalóvá vált.

Az identitás kérdésköre természetesen nem ér véget a paraszti társadalom átalakulásával

– hívja fel rá a figyelmet Kemecsi Lajos.

– A néprajztudomány több mint száz éve kutatja a polgáriasodás lenyomatait Magyarországon, a modernizációs folyamatok tárgyi emlékeit, a kivetkőzést – a viseletváltást – vagy a bútorkultúra változásait. Az elmúlt napokban épp arról tárgyaltunk a ljubljanai és a varsói társintézmények vezetőivel, hogy régiónk polgári átalakulását és a mentalitás változásait az identitás kérdésével összekapcsolva lenne célszerű beemelni közös kutatási programokba.

Néprajzi múzeumokban ma már az sem kelt feltűnést, ha a kiállítás témája konkrétan a kortárs művészet. Az új szemlélettől a humor és az irónia sem idegen. A lipcsei múzeum azon tárlatán például, amely a németség kérdését járja körül – kik a németek, mit jelent németnek lenni? – a kiállítási anyagban szerepel többek között egy fehér zokniba bújtatott szandálos láb. Finom célzás arra, hogy az egykori Római Birodalom határán, a limestől délre a német férfiak még mindig ragaszkodnak a zokni-szandál kombó viselethez. Talán a régi római hagyományok miatt?

A mai néprajzi múzeumoktól egyáltalán nem áll távol az a gondolat, hogy kiállítsanak kortárs tárgyakat. A magyar Néprajzi Múzeum is megteszi. Ám azt mondani, hogy csak és kizárólag kortárs tárgyakat lenne szabad bemutatni, ugyanolyan szélsőséges hozzáállás, mint elítélni a néprajz fogalom használatával ma is élő intézményeket

– állítja Kemecsi Lajos.

– A kortárs városi kultúra megjelenítése nagyobb eséllyel kelti fel a fiatalok érdeklődését. Mégis akkor járunk el jól, ha közben testközelbe helyezzük a régi tárgyakat is, amelyeknek igenis van információs erejük, kisugárzásuk.

A főigazgató példát is hoz arra, hogyan lehet az általuk kialakított kulturális ösvényeken átvezetni a fiatalokat. A Néprajzi Múzeum gyűjteményének keresztmetszetét adja a Megérkeztünk című kiállítás, amely az identitás címszó alatt egy-egy tárggyal érzékelteti a felekezeti, a nemzeti, a nemzetiségi hovatartozást – és egy városi kortárs közösség: a gördeszkások identitását.

Száz vagy akár kétszáz évvel ezelőtti tárgyi környezetbe is szervesülhet egy kortárs jelenség, csak megfelelő kontextusba kell helyezni azt

– magyarázza a főigazgató.

– Archívumunk több millió dokumentumot és több százezer fotót tartalmaz. A Zoom című kiállítás hátsó fala a múzeum magyar és nemzetközi gyűjteményének fotóival van tele. 365 portré az elmúlt 120 évből. Mindegyikhez kapcsolódik emberi történet. Ott lehetne köztük akár a mi fényképünk is vagy bármelyik fiatal látogató arca. A tárgyak és a hozzá kapcsolódó történetek olyan üzeneteket hordoznak, amelyek a néprajzi múzeumi közegben bonthatók csak ki teljes értékűen.

Borítókép: Cserépedények és életképek (lent) a budapesti Néprajzi Múzeum új épületében. Nyugaton a helyzet ellentmondásos (Fotó: Ripost/Markovics Gábor)