– Most már a nézőtér alatti területen járunk. Itt óvatosan, lépcső lesz – figyelmeztet Márton.
– Nyitom az ajtót, az első helyiség csak félig a miénk, ezért még eggyel beljebb hatolunk. Itt több mint ezer doboz található, hiszen 2017 decemberében – az Opera felújítása idejére – kiköltöztünk a házból. Az anyagunk egy része raktárba került, mi a Szentkirályi utcában béreltünk egy irodaházat, ahová a felbecsülhetetlen értékű tárgyakat és használatban lévő dolgokat vittük magunkkal.
Különleges nap a mai. Karczag Márton több év után jöhetett ide ismét dolgozni, és rögtön látogatókat is fogadott. Walter Rózsi drámai szoprán a két világháború közti években a színház állócsillaga volt. Most újították fel a villáját a Bajza utcában, s ez alkalomra két unokája ideutazott Buenos Airesből, illetve Chiléből.
Nagymama Toscaként
– Sok-sok évvel ezelőtt már jártak az Operaházban – meséli –, de amikor kinyitottam előttük a Székely Bertalan terem ajtaját – amelyet most a főigazgató úr irodának használ –, és az ajtóval szemben a festményen meglátták a nagymamát életnagyságban Toscaként, hullott a könnyük.
Az emléktár mindent gyűjt, ami az Operaházzal, a magyar operajátszással kapcsolatos: kottákat, színlapokat, fotókat, leveleket, cikkeket, emléktárgyakat. Sok mindent kapnak hagyatékból és ajándékba is.
– Ezt a bányászlámpát – mutatja Márton – 1959-ben a sülysápi bányászok ajándékozták az Operaház derék kollektívájának, akik a focipályájukon léptek fel.
A főigazgató, Ókovács Szilveszter megbízta, hogy készítsen videósorozatot az elhunyt örökös tagokról. Ha Bányának hívják az archívumot, legyen a sorozat címe Aranybánya, és máris van hozzá bányászlámpa. Így kapott funkciót a bányászok ajándéka.
– Százötvenkét elhunyt örökös tagunk van, s mindegyikükhöz próbálok fogódzót találni, kikutatni életük izgalmas pontjait – magyarázza. – Bár nem örökös tag, Varga András valószínűleg az egyik legborzasztóbb operaénekes lehetett. Moszkvában tanult, ahonnan óriási pártszéllel és annál kevesebb tehetséggel érkezett haza. 1956 után mozgalmi dalokat énekelt, hogy terjessze a kommunizmus tiszta eszméit. A hatvanas évek közepén már a világforradalmat éltette, s állami költségen egy zongorakísérővel és egy aggregátorral többek között Jemenbe, Laoszba, Észak-Koreába utazott fellépni.
Az emléktárat az 1920-as évek végén Radnai Miklós igazgató alapította, aki megbízta Vidor Dezső titkárt, hogy gyűjtse össze az akkor már közel ötvenéves budapesti operajátszás relikviáit. Karczag Márton az elődjétől, Wellmann Nórától leste el a szakma fortélyait. Ma Iványi Jozefával és Csádi Ádámmal hárman dolgoznak együtt.
Mártonnal az édesapja szerettette meg az operát, akit először hatéves korában vitt el az Erkel Színházba a Varázsfuvola című előadásra. Tizennyolc évesen már az Operaházban statisztált.
Poros kottahalmok
– Nem az a kérdés, hogy miben léptem fel, hanem hogy miben nem. Öt éven keresztül évente száz-százötven előadásban. Kovalik Balázs 1997-ben aratta az első sikereit a Turandotban. Felment a vasfüggöny, s én voltam az első, akit megláttak a nézők, mert én térdeltem, a többiek pedig álltak. Ilyen „színháztörténeti pillanatok” is köthetők a statisztalétemhez.
Később kiállításokat rendezett, előadásokat feliratozott, szerkesztette a színház kiadványait, évkönyveit, műsorkalendáriumait. 2002-ben kapta az első jelentős megbízatást: a színház teljes archív kottaállományát kellett leltárba vennie és feldolgoznia.
– A nagy kottatárban három nyugdíjközeli asszony ült évtizedeken át – emlékszik vissza. – Mint a Nornák, Isten asszonyai adogatták egymásnak a sors fonalát, én pedig berobbantam közéjük azzal a szándékkal, hogy rendet rakok a Bányában. Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam, mi van ott: polcokon poros kottahalmok végestelen-végig. Három év alatt építettem fel egy könyvtári rendszert.
Az egyik előkészített dobozban Rösler Endre hagyatéka található, tele kitüntetésekkel. Az operaénekes a húszas évektől haláláig megbecsült művész volt, sorra kapta az elismeréseket, melyeket az özvegye, Morgányi Fini balettművész ajándékozott az emléktárnak.
– Furcsa érzés, hogy azok a kitüntetések, amelyekről a művész úgy érzi, hogy honorálják a munkáját, megfakulva hozzánk kerülnek, majd egy borítékban leltári számot kapnak – forgatja kezében az egyik medált. – Engem mindez a mulandóságra tanít. Ebben a színházban mindenki a mával és a holnappal foglalkozik. Mi a tegnappal.
Hogy ezek értékek-e? Mit nevezünk annak? Sok kotta nagy művészé volt, köztük Székely Mihály, Palló Imre, Osváth Júlia operaénekesek beírásaival. Ezek értékek, egy kor különleges lenyomatai. Csodálatosak a régi rendezőpéldányok, például Oláh Gusztávé. Némelyikből ma is színpadra lehetne állítani a darabjait. A „hőskorban” zömében sváb és morva zenészek játszottak az Operaházban, akiknek addig a legmodernebb szerző Puccini volt. Amikor a kezükbe adták Bartók kottáit, mit csináltak? Beleírták, amit gondoltak: „Ezt játssza az le, aki írta!” Ez érték? Nehéz megmondani.
A lemez B oldala
Kutatók, szakdolgozatot írók is gyakran felkeresik az emléktárat. Miközben rengeteg megkeresést kapnak, csodálatos történeteket is megismernek. Persze előfordult, hogy valaki a táncosnő nagymamája iránt érdeklődött. Kinyomozták, hogy a kedves mama, ha táncolt is, nem az Operában, hanem valahol a Paulay Ede utcában… De a családi legenda operaházi táncosnőként őrizte meg.
– A blogomban, az Elfeledett magyar énekesek sorozatban olyanokról írok, akikről mások nem. Akkor is, ha nem voltak akkora hangok, viszont nagyon érdekes a történetük – meséli.
– Schiff Etel drámai szoprán volt az 1890-es évek elején. Megjelent róla egy könyv, egy kiforgatott szerelmi történet, amely megalázta az énekesnőt, aki emiatt összeomlott, 32 évesen elmegyógyintézetbe került, ott is halt meg. Kikutattam az életét, föltártam a pályáját. Ez olyan, mintha a sírján elhelyeznénk egy virágot.
Az elmúlt tíz évben Karczag Márton felépítette az Opera DigiTárat, ahol életrajzok, színlapok, fotók, dokumentumok segítségével 1884-től az Operaház összes – több mint ötvenezer – előadása kutatható. Jelenleg ez a legnagyobb és legteljesebb operai digitális archívum a világon. Az Eiffel Műhelyházban látható Műhely. Titkok. című kiállítás kapcsán az az ötlete támadt, hogy mutassák meg az Operaház „hátát”, a gyártóműhelyt, és azokat, akik ott dolgoznak: asztalosokat, fodrászokat, cipészeket. Több életrajzi kötete is megjelent a közönség számára kevésbé ismert személyekről: Fricsay Ferenc és Sergio Failoni karmesterekről, Radnai Miklós igazgatóról. Az Aranykalickában című könyvére a legbüszkébb, amely Tóth Aladár operaigazgató életéről és koráról szól. Az Operaház örökös tagjai sorozatban tavaly adták ki Az én hangom!? – Tíz délután Kincses Veronikával című interjúkötetét.
– Próbáljuk visszahozni a köztudatba azokat, akiket erre érdemesnek gondolunk – fogalmaz Karczag Márton. – Szamosi Elzára ki emlékszik ma? Pedig akkora művész volt a század elején, hogy Pest felrobbant tőle. Puccini is észrevette, hozzásegítette, hogy ő legyen az első Pillangókisasszony Észak-Amerikában. Szamosi viszonylag fiatalon halt meg. Nem tudtuk, hol van a sírja. A sírgondozást is szívemen viselem, főleg, ha más már nincs, aki ápolja. Kiderült, hogy Reisz Józsefné Szamek Erzsébet néven nyugszik valahol. Egy vasárnap hosszú keresgélés után rátaláltam a sírjára a Kozma utcai temetőben. Azóta méltó sírkövet is állítottunk neki. Szabó Ferenc János zenetörténész összeszedte a fellelhető felvételeit, azokat kiadtuk CD-n. Amit Szamosi Elzáért megtehettünk, megtettük.
Karczag Márton számára az operaházi munka – lassan harminc éve – óriási szerelem. Ahogy mondani szokta: a lemez A oldalát már sokan sokszor megírták, őt az elfeledett B oldal érdekli.
