Szakadék

Vadászrepülők, szupersztárok és a világ filmművészetének prominens alakjai tették tiszteletüket a Cannes-i Filmfesztiválon Dél-Koreától a Közel-Keletig, Európától Hollywoodig. A koronavírus-járvány lecsillapodtával nem csupán a vörös szőnyeges vonulgatás éledt újjá, hanem a diskurzus is: vajon mit jelent ma a mozi?

CANNES, FRANCE - MAY 28: (L to R) Jury Members Joachim Trier, President of the Jury Vincent Lindon, Rebecca Hall, Jasmine Trinca, Jeff Nichols, Noomi Rapace, Deepika Padukone, Ladj Ly and Asghar Farhadi during the closing ceremony for the 75th annual Cannes film festival at Palais des Festivals on May 28, 2022 in Cannes, France. (Photo by Gareth Cattermole/Getty Images) Fotó: Gareth Cattermole

A szórakoztatóipart csúcsra járatják 2022-ben. A streamingszolgáltatókon burjánzik az előre megírt valóságshow-őrület: olyan műsorok szöknek a nézettségi listák élére, amelyekben például giccses luxusingatlanok cserélnek gazdát (Selling Sunset), esetleg el kell dönteni, hogy az elénk lerakott tárgy valódi-e, vagy jól sikerült cukrászköltemény (Is It Cake?), vagy felajzott fia­talok keresnek maguknak párt egy trópusi szigeten. Hirtelen minden nagyobb, fényesebb, hangosabb, harsányabb. A mozivásznat a szuperhősfilmek és franchise-ok uralják: kijelenthető, hogy beléptünk a rossz ízlés korszakába.

Színészek zsíröltönyben

A populáris kultúra különleges pillanatának lehetünk szemtanúi, amely a húszéves nosztalgiaciklus, a klímaváltozást kísérő nihilizmus, az információs telítettség, a streamingkorszak tartalomtúlterhelése és az emberi lélek közös, hosszú Covid-tünetegyüttesének masszájában jött létre. Ami összeköt mindenkit a TikTok-videókon szocializálódott tiniktől a tudatosabb tartalomfogyasztókig, az az emberiség kétségbeesett vágya, hogy érezzen valamit – a szórakoztatóipar pedig jól tudja, hogy valósággal meg kell rohamoznia érzékszerveinket színekkel, hangokkal, melodrámával és akcióval. A jelenlegi divatirányzatok meghatározói az ezredforduló divatjának nosztalgiájára építenek: elég csak az Eufória című sorozat esztétikájára és eltúlzott gesztusaira vagy a Pam & Tommy sikerére gondolni, amely egy alapból ízléstelen szexbotrány felmelegítése.

Megugrott az antidepresszánsok iránti igény 2020-ban, a streamelés pedig robbanásszerűen megnőtt, ahogy különféle műsorokkal próbáltuk gyógyítani magunkat. Mire legtöbben visszatértünk a nappalin kívüli életünkhöz, a szórakoztatás túlterheltsége vált valóságos járvánnyá: ma jóval több merészségre és látványra van szükség ahhoz, hogy kizökkentsen minket. A rossz ízlés pedig elérte a filmipart is, olyan A-listás színészek, mint Jared Leto, Jessica Chastain, Sean Penn vagy Renée Zellweger ma már kénytelenek ostoba akcentussal, groteszk sminkben a felismerhetetlenségig átalakítva vagy esetleg „zsíröltönyben” végigjátszani filmjeiket, különben nem ütik meg az ingerküszöbünket.

A Cannes-i Filmfesztivál a filmes szezon nyitánya. Will Smith Oscar-pofonját ha nem felejtettük is el, itt az új év, új lehetőségekkel! Cannes­ nem a Croisette vörös szőnyegére lépő sztárok és divatházak által szponzorált modellek ruhakölteményei miatt irtó fontos, hanem mert számos filmterv és forgalmazó nélküli alkotás talál itt gazdára. Ez az esemény a legnagyobb lehetőség a bemutatkozásra a független filmesek, arthouse alkotók számára, ezért az itt kiosztott díjak, legyenek olykor bármily megosztóak is, karriereket lőhetnek ki. Agnieszka Holland, Alejandro González Inárritu, Wong Kar-Wai, Gaspar Noé, Philip Kaufman, Giórgosz Lántimosz, Guillermo del Toro, Xavier Dolan, Bernardo Bertolucci vagy Jane Campion – csupán néhány név, akiket Cannes-ban fedezett fel magának a szakma. A streamingóriások ráadásul, élükön a beerősítő Apple TV+-szal és a vezető pozícióját kétségbeesetten megtartani próbáló Netflixszel előszeretettel vásárolnak kisebb költségvetésű művészfilmeket különféle nemzetiségű alkotóktól a sokszínűség jegyében. A tavalyi Arany Pálma díjas japán Vezess helyettem és a legjobb színésznő díját elhozó dán A világ legrosszabb embere is például Cannes-ban keltek el és indultak hódító útjukra.

Idén az előző filmjével, a művészvilágon ironizáló A négyzet című tragikomédiával 2017-ben egyszer már fődíjat nyert Ruben Östlund ismét kortárs társadalmi szatírával győzedelmeskedett, ezúttal a nyugati fogyasztói társadalmat figurázta ki. A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) győzelme nagy meglepetés volt a jubileumi, 75. Cannes-i Filmfesztiválon, ezzel pedig a svéd direktor belépett egy igazán elit klubba, hiszen rajta kívül Francis Ford Coppola, Bille August, Emir Kusturica, Michael Haneke, Ken Loach,­ Jean-­Pierre és Luc Dardenne, Imamura Sóhei és Östlund honfitársa, Alf Sjöberg érdemelt ki eddigi pályája során két Arany Pálmát. A francia Vincent Lindon vezette zsűri döntése megosztotta a kritikusokat, sokan ugyanis inkább adták volna a fődíjat a koreai Pak Cshanuknak, aki így „csak” a legjobb rendező lett a Decision to Leave című film noirba oltott szerelmes filmjéért. A többi döntés is azt bizonyítja, hogy a nemzetközi művészekből álló, kilenctagú zsűri képtelen volt dönteni: két esetben – a zsűri nagydíja és a zsűri díja – is megosztott elismerést osztottak ki, valamint grátisz még egy új díjat is létrehoztak, a 75. cannes-i fesztivál jubileumi elismerését. Hiába, ez van, amikor nincs egyetlen, kiemelkedő mű, ám könnyen a díjak elértéktelenedéséhez vezet, ha mindenki kap részvételtrófeát.

Határokat feszegetve

A filmfesztiválról eltűntek a maszkok és a tesztelősátrak, a partiélet úgy dübörgött a tengerparton, mint a régi szép időkben. A japán Hirokazu Kore-eda Broker című drámájában csecsemő­dealerként nyújtott alakításáért Szong Gangho, az Élősködők koreai főszereplője lett a legjobb színész, míg az Iránban prostituáltakat vallási alapon gyilkoló férfi után nyomozó újságírót alakító Zar Amir-Ebrahimi a legjobb színésznő (Holy Spider). A legjobb forgatókönyv díját Tarik Saleh író-rendező kapta, filmje, a Boy From Heaven azt mutatja be, ahogy Egyiptomban a titkosszolgálat az egyházat manipulálja. Akciódús témák, melyekből akár hollywoodi film is készülhetne, Cannes-­ban persze a legnagyobb feltűnést az olyan, nagy horderejű címek keltik, amelyek versenyen kívüli programba érkeznek a francia Riviérára. Idén sem volt ez másként, Tom Cruise a nyolcvanas évek klasszikus macsó filmslágerének folytatásával tért vissza: a Top Gun: Maverick még a francia zászló színeit húzó repülőgépeket is vitt a tengerpartra, az ausztrál Baz Luhrmann Elvis című életrajzi filmje pedig a rendezőtől megszokott eszményi giccsel, Tom Hanksszel és a vörös szőnyegen felvonuló Priscilla Presley-vel vonta magára a figyelmet.

A tömegpiaci filmiparnak folyamatosan igazolnia kell létezését azzal, hogy új szórakoztatási módokat keres. A Cannes-i Filmfesztivál egyértelműen a filmművészet ünnepe, bármennyire is ellentmondásos tény, hogy a legfontosabb filmeket a legnehezebb megnézni. Ezért noha egy Top Gun: Maverick vagy egy Elvis menekülőútja sokakat tesz boldoggá, a nézőknek nem lenne szabad elkényelmesedni. Keresni kell kihívásokat: a piacnak igenis szüksége van azokra a műalkotásokra, amelyek új, váratlan világokat mutatnak meg. David Cronenberg a határokat feszegette A jövő bűnei című sci-fi horrorjával, melyben Viggo Mortensen olyan művészt alakít, aki a modern géntechnológiának köszönhetően elkezd új szerveket növeszteni. Díj nélkül is maradt. A mozi jövőjéről szóló párbeszéd mindenhol ott volt ­Cannes-ban: a filmesek kétnapos szimpóziumától a TikTok szponzorációját hirdető plakátokig. „Mi az a mozi?” tette fel a kérdést André Bazin francia kritikus 1967-es könyvének címe, akiről Cannes vetítőtermet nevezett el. Ennyi év után is érdemes feltenni a kérdést, kicsit talán átfogalmazva: miről kellene szólnia a mozinak?

Nők füstgránáttal

A cannes-i vörös szőnyegen tucatnyi nő füstgránátot dobált, hogy felhívja a figyelmet a Franciaországban tavaly elkövetett 129 nőgyilkosságra, egy premiert félmeztelen tüntető zavart meg, hogy az ukrajnai nemi erőszak ellen tiltakozzon. Az ukrajnai háború folyamatosan jelen volt: a nyitógálán Volodimir Zelenszkij jelentkezett be, volt Ukrajna-nap című szekció, és a márciusban megölt Mantas Kvedaravicius filmrendező befejezetlen dokumentumfilmjét is levetítették. 2022-ben az aktuálpolitika kiemelten fontos tényezőként szerepelt az elismerések odaítélésénél, sőt olykor felülírta a művészi értékeket. A győztesnek kikiáltott A szomorúság háromszöge cinikus szatíra a korszellemről, amely a kapitalista és globalista világrendet támadja. A tavalyi Arany Pálma díjas Vezess helyettem tizenötmillió dollárt, A világ legrosszabb embere 16,5 millió dollárt keresett világszerte, míg az új Top Gun csak a nyitó hétvégén 134 milliót hozott. Az összehasonlítás ugyan nem fair, de jól mutatja, hogy mekkora szakadék tátong a hollywoodi sikergyár és a szerzői filmes mezőny között. Ami bizonyos, őrült nagy szükség van megosztó döntésekre, a szakma felrázására és autentikus, eredeti történetekre egy olyan korban, ahol a hangos ízléstelenség és a jól bevált receptek biztonságos újramelegítése diktálják a trendeket. Cannes a társadalmunkra reflektál, és noha sokszor részrehajló, bajban lenne nélküle az egyetemes filmművészet.

Borítókép: A fesztiválzsűri tagjai a záróünnepségen május 28-án. Döntésképtelenség, elértéktelenedő díjak (Fotó: Getty Images/Gareth Cattermole)