Van egy közeli ország, amely, ismerjük el, kívül esik figyelmünk horizontján. Műveltségi vetélkedőkön is fel-felbukkan olyan kérdés, hogy mi a különbség Moldva és Moldova között, vagy hogy mi a Moldovai Köztársaság fővárosának magyar neve. Pedig Kisjenőig – amelynek hivatalos román neve Chisinau, mégis mindenki az orosz Kisinyov helységnév hallatán csap a homlokára – alig másfél óra a repülőút Ferihegyről.
Ha a gép ablakán kitekintünk, alföldi lapályt láthatunk, amelynek tájképét sötét erdőfoltok, víz borította felületek, a napfényben csillogva kanyargó folyók és a zöld számtalan árnyalatában játszó szögletes szántók sakktáblaritmusa határozza meg. A magyar Alföld és a moldovai táj hasonlósága egy jó évezrede is megvolt, amikor lovas nomád eleink nyolc évtizedet időztek itt a Prut és a Dnyeper (egyesek szerint a Don, sőt a Volga) közötti Etelközben, azaz a mai Moldávia és részben Ukrajna területén.
Akkori életformánknak e tájtípus a maga dús legelőivel, erdeivel, vizeivel eszményi volt – mutat rá Türk Attila régész, a téma kutatója, aki az utóbbi évek szenzációs etelközi kutatási eredményeiről számol be. Etelköz nevét VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár A birodalom kormányzásáról címmel 952-ben írt uralkodási kézikönyvéből ismerjük mint a magyar törzsek szállásterületét.
De hogy pontosan mely folyók határolta vidéket értette ezen, ebbe nem érdemes belemenni, hacsak nem akarunk belekeveredni őstörténetünk egyik lezáratlan tudományos vitájába.
A repülőgépen telt ház van, gyakorlatilag csak románul és oroszul beszélő moldáv állampolgárok utaznak velünk, mégpedig meglepően sok kisgyerekkel. A Kárpátokat elhagyva gyorsan süllyedni kezdünk, amit a füldugulástól szenvedő babák hangversenye is jelez.
A 34 ezer négyzetkilométeren elterülő Moldovai Köztársaság fővárosa a Prut határfolyótól légvonalban alig hatvan kilométerre fekszik. A hatszázezer lakosú Chisinau/Kisjenő szimbolikus bejárata a találóan Városkapunak nevezett modernista ikerház a nyolcvanas évekből, amikor még utoljára látványos nyomot akart hagyni maga után a széteső Szovjetunió. A méretes tortaszeletekre emlékeztető lakóházpáros egymás tükörképe. A reptér felől a kettő között vezet be a többsávos Dacia bulvár, amely elhalad a Budapest bevásárlóközpont előtt. Ez sofőrünk, az orosz felmenőkkel büszkélkedő, de moldovai identitású férfi, Szergej beszámolója szerint a rendszerváltás előtt fogalom volt a helyiek szemében, de ma már nem akkora szám, valószínűleg csak idő kérdése, hogy helyébe is csupa üveg shoppingcenter épüljön. A környező szovjet mintájú lakótelep munkásraktárainak sem jósolnánk fényes karriert az ingatlanpiacon.
A Dacia bulvár a városközpontig ér, ahol ráfordulunk Chisinau „Andrássy útjára”, amely a független Moldávia államiságát legjobban kifejező fejedelem, Stefan cel Mare, azaz III. (Nagy) István nevét viseli. Van is egy keresztet magasba tartó szobra az uralkodónak, aki a XV. századi Moldvai Fejedelemség (amelynek része volt a mai Moldova) uralkodójaként néhány évtizedre sikerrel biztosította állama függetlenségét az Oszmán Birodalommal, a Lengyel és a Magyar Királysággal szemben, és akit Mátyás királyunk „a vallás és az üdv buzgó védőjének” nevezett, miután kibékültek, és támogatta a fejedelem törökellenes harcát.
A románok nagyjából úgy tekintenek Moldáviára, mint ahogy mi, „trianoni” magyarok Erdélyre.
A közös történelmi múlt és a relatív nyelvazonosság komoly érvük azoknak a moldovai unionistáknak, akik a Romániával való egyesülést szorgalmazzák, de sietve tegyük hozzá, hogy szó sincs nemzeti konszenzusról: a független Moldávia híveinek is megvannak a maguk hasonló súlyú történelmi, etnikai és politikai érvei. A két tábor szögesen ellentétes módon képzeli el az ország jövőjét. Sőt az orosz és ukrán népességnek éppúgy megvan a maga sajátos moldovai identitása és politikai törekvése, mint a formális autonómiában élő, török nyelvű gagauzoknak. Egy 2020-as közvélemény-kutatás szerint akkor 63–37 százalék arányban a függetlenségpártiak voltak többségben, igaz, két éve még nem hatott fenyegetően az orosz–ukrán háború.
Dél-Ukrajna és a közeli Odessza orosz elfoglalásának eshetősége a moldovaiak szemében is új megvilágításba helyezett sok mindent.
A széles Stefan cel Mare sugárút mentén az épületek az ország XIX–XX. századi történelméről mesélnek. Bőségesen találkozunk az orosz neoklasszicizmus jellegzetes példáival azokból az 1812-t követő időkből, amikor az Oszmán Birodalomtól az Orosz Birodalom fennhatósága alá került át a mai Moldávia területe, amelyet Besszarábia névvel illettek. Az etnikai arányok is ekkor változtak meg jelentősen: az egykori Aranyhordával idekerült tatárokat elűzték, helyükre oroszokat, ukránokat, kozákokat és – bolgár területről – gagauzokat telepítettek be, miközben nagy létszámban érkeztek németek és zsidók is nyugatról. Az addigi román többség létszámaránya a XIX. század folyamán ötven százalékra esett vissza, ráadásul kezdeti autonómiájukat megszüntetve az Orosz Birodalom létrehozta az alávetést jelentő Besszarábiai Kormányzóságot, amely betiltotta a román nyelvű oktatást és istentiszteletet – ezzel általánossá téve az analfabetizmust.
Oroszosítás és románosítás
Büntetésből ide száműzték Puskint is 1820-ban a cári rendszer elleni kritikus írásai és „gyanús” kapcsolatai miatt. A nagy orosz író utálta a várost, de túlzás volna azt állítani, hogy 22 évesen belesüppedt volna az önsajnálatba. Fordításból élt, orosz, bolgár, zsidó és cigány szeretői voltak, kártyázott, mulatozott és párbajozott. Egykori földszintes háza a kor népi építészetének ritka megmaradt kisjenői emlékeként ma Puskin Múzeum.
A moldovai román nemzettudatot minden orosz igyekezet dacára sem sikerült felszámolni. Amikor 1917-ben az orosz birodalom meggyengült, Besszarábiában előbb parlamentet szerveztek, majd 1918-ban kikiáltották a függetlenséget, pár hónapra rá pedig a Román Királysággal való egyesülést, amit a Párizs-környéki békeszerződésben a győztes hatalmak el is fogadtak.
Nagy-Románia idején pontosan ugyanaz folytatódott, mint amit az oroszok műveltek addig, csak fordított előjellel: az erőszakos oroszosítást erőszakos románosítás váltotta fel.
Ennek a Molotov–Ribbentrop-paktum vetett véget 1940-ben azzal, hogy az alku részeként kimondták: márpedig Besszarábia a szovjet érdekszféra része. Románia kénytelen volt kivonulni a Pruton túli moldáviai területről, de egy évvel később a Szovjetuniót megtámadó Harmadik Birodalom oldalán már vissza is foglalták, sőt – a németek kedvében járva – deportáltak, illetve kivégeztek háromszázezer moldáviai izraelitát. A vérfürdő 1944-ben folytatódott, ismét fordított előjellel. A Vörös Hadsereg elfoglalta Moldáviát, majd Sztálin a Gulágra deportáltatott kilencvenezer román anyanyelvű moldávot, és a rekvirálásokkal akkora éhínséget idézett elő az agrárországban, hogy 1946-ban 260 ezer ember halt éhen az alig kétmillióból.
Mindez megmagyarázza, hogy a fővárosban sétálva miért érzékelhető az, hogy a moldávok nemigen értékelik nagyra az orosz építészeti örökséget. Hogy a homlokzatra kiszerelt légkondicionálók, parabolaantennák kedvéért lazán leverik az évszázados stukkókat, az barbár jelenség, még ha ilyesmire a pesti Nagykörúton is akad példa. A Stefan cel Mare sugárúton és a környező kormányzati negyedben sorakozó középületek – a társasházakkal ellentétben – példásan felújítva díszelegnek, ám ezek többsége a szovjet időkből való birodalmi szocreál, köztük a Parlament tömbje. A jelenkor hatalmi reprezentációjának is akadnak terpeszkedő példái, mint amilyen az elnöki palota, amely ég felé ágaskodó, rakétakilövő állomásra emlékeztető mini felhőkarcoló. Arrébb kopott szürke brutalista betontömb a hetvenes évek elejéről, mellette üde színfolt a maga emberi léptékével az az aranykupolás ortodox templom, amely éppen a magyar nagykövetség épületével átellenben található. Chisinau arculatán sokat javít az a nem kevés park, amely miatt Európa egyik legzöldebb fővárosaként is szokták emlegetni.
Moldováról az járja, hogy Európa legszegényebb országainak egyike, de ha széttekintünk Chisinau utcáin, ez nem tűnik ennyire egyértelműnek. Egyszerre csap arcunkba a szegénység és a jómód. A bontásra ítélt régi földszintes házak helyén építkezések zajlanak, ugyanolyan unalmasan korrekt posztmodern apartmanházak és irodaépületek nőnek ki a földből, mint Budapesten. Az örökölt gazdasági hátrányok ellenére szemlátomást aktív a beruházói tőke, pörög a hitelezés. Nem véletlenül vásárolt magának bankot (azaz piacot) a térségben terjeszkedő magyar OTP Bank is, amelynek zöld emblémája a sugárút egyik legimpozánsabb terén fekvő székházáról világít.
A szupermarketek a magas infláció ellenére tömve vannak áruval, a parkolókban ugyanolyan korú és típusú autók állnak, mint Európában bárhol, kiegészülve sok ukrán rendszámú luxusterepjáróval. A vendégekkel teli éttermekre sem lehet panasza senkinek. Az utcára nyíló kerthelyiségekben a fiatalság van többségben, és az itt is divatba jött bérrollereken is ők száguldoznak önfeledten.
Ha valamiben valóban megnyilvánul az ország szegénysége, az a szélsőségesen változó utcakép. A belváros szívét elhagyva hiányos járdák, rossz utak a jellemzők, az elhanyagolt zöldfelületeket rendetlenül parkoló autók foglalják el, a gyalogos aluljárók lepusztultságára pedig nincsenek szavak. Csupa olyan tünet, amely az önkormányzati működés hiányosságaira utal, miközben a magánépítkezések környezetében díszburkolatok, gondozott virágágyások és rendezettség honol.
A járdán várakozunk, amikor előttünk egy túlságosan lendületesen érkező BMW meghorzsolja egy szabálytalanul várakozó Octavia oldalát. Az érintettek – két ötvenes úriember – közepes hangerejű szóváltásba kezdenek. Gesztikulálva, de nem agresszíven magyarázzák a bizonyítványt, a vitához a köréjük gyűlő szemtanúk is csatlakoznak. A nézeteltérések hangneme sok mindent elárul egy-egy nép karakteréről. Beszédes, hogy nem hívnak rendőrt, nem kapkodnak ügyvéd után, inkább elrendezik egymást közt, belátva, hogy mindketten hibásak. Záróakkordként férfiasan csapnak egymás tenyerébe.
Kamuskanzen Hunyadival
Megérkezik Szergej és a tolmácsunk, hogy olyan étterembe kalauzoljanak el minket, amely kifejezetten a moldáviai gasztronómiát, népművészetet, Moldva és Moldova román egységének hirdetését tűzte zászlajára. A Roata vremii (Az idő kereke) étterem lebilincselően giccses hely. Népies jellegű, de új csárdát kell elképzelni álfalusias kertben, ahol stilizált parasztházikók sorakoznak egy tavacska partján, amelyben műanyag kacsa úszkál az aranyhalak felett. Kamuskanzen lakótelepi házak tövében. A félig orosz, önmagát moldovai románnak tartó tulajdonos asszony, Ina Vremea készségesen és büszkén mutatja meg néprajzi-történeti múzeumként berendezett éttermét. A tisztaszobában a moldovai hímzéssel díszített dunyhák felett Vitéz Mihály, Mircea cel Batran (Zsigmond királyunk havasalföldi vazallusa) és más moldvai és havasalföldi fejedelmek néznek le ránk. A báránybőrre festett fejedelmi portrék egyikén „Iancu de Hunedoara”, akit mi, magyarok Hunyadi Jánosként tisztelünk…
Másik szobában eredeti XV. századi erdélyi főúri ruhásszekrény és karosszék, amely román narratíva szerint ugyanolyan része történelmüknek, mint Stefan cel Mare kardjának másolata vagy Ion Antonescu marsall kártyaasztala, amelyre aukción tett szert Vremea asszony férje.
A pincében borok és savanyúságok kiállítása, amely teljes joggal hirdeti: e két műfajban a moldávok csakugyan jók. A falon itt járt díszvendégek fotói sorakoznak, a legismertebb közöttük az amerikai akciófilmszínész, Steven Seagal.
Vremea asszony autentikus helyi ételként előbb kellemesen fűszerezett csorba (savanyú) levest, majd placintát kínál. Utóbbi sült lepényt jelent félbehajtva, tálra halmozva, benne túrós-kapros, brinzás, káposztás töltelékkel, hozzá jókora tál vegyes savanyúság, ami hasonlít nagymamáinkéhoz, de ízvilága mégis kicsit más. Laktató népies ételek, amelyek mellé jólesik a ház bora.
A magukra szemlátomást sokat adó városi hölgyeken, a kiváló borokon és konyakon, valamint gasztronómián kívül egyéb turisztikai „attrakció” pillanatnyilag nemigen akad Moldáviában. Ezért van az, hogy a nemzetközi idegenforgalom – a moldáv állam legnagyobb bánatára – a nulla felé konvergál.
