Miért mostoha sorsú a Velencei-tó?

Az aszályos nyár végére mélyen negatív rekordokat döntött szinte az összes természetes álló- és folyóvizünk. Valamiért mégis csak a Velencei-tó strandjai ürültek ki szinte maradéktalanul, tönkretéve a teljes helyi idegenforgalmat. Ennek okai összetettek, az érintettek több évtizedes problémákat emlegetnek. Az biztos, hogy az indokolatlanul negatív közhangulat megteremtésében érdemeket szerzett a média is, a hiányosan kommunikáló hatóságok és a mindenben jártas Facebook-kommentelők.

A Velenceitó alacsony vízszintje. Fotó: Teknős Miklós

A Velence Korzó bevásárlóközpont egyik ruházati boltjában a pénztáros hölgy nem titkolja, hogy lényegesen nagyobb volt a tavalyi forgalom, szerinte főleg az árak emelkedése miatt van idén ennyire kevés vendég a parton. Talán úgy vannak vele az emberek, hogy ha már ugyanakkora a drágaság itt, mint Horvátországban, akkor inkább a tengerparton töltik el a szabadságukat. Egy vendégéjszaka négy főre egy apartmanban hatvan-nyolvanezer forint, ami öt nap alatt háromszáz-négyszázezerre rúg. A többi költséggel együtt tehát egy ötnapos nyaralás egy kétgyerekes család számára legalább félmillió forintba kerül.

A strandfelszerelések szaküzletében fiatal eladólány unatkozik. Szerinte is drága Velence ahhoz képest, hogy a víz is kevés a tóban.

A bajok egymást erősítik, tudniillik a szolgáltatók is sorban zárnak be.

Nemrég például még forgott a közelben egy óriáskerék, de a nyár derekán elbontották, mert nem érte meg üzemeltetni. Az elmúlt órában az ő üzletébe sem lépett be vásárló.

Megfizetve a túlárazott parkolási díjat nosztalgiából átgördülök nemzedékem kultuszhelyére, a kikötőbe, ahol ma is állnak azok a modernista betonépületek, amelyek hajdan az ifjúság szórakoztatását szolgálták. A nyolcvanas években itt volt a híres Arató diszkó, ahol a kék szemű keletnémet lányok kedvéért még a magamfajta rocker srácok is zárójelbe tették zenei ízlésüket. Amikor aztán végképp torkig lettek a Forever Younggal meg a hasonlókkal, át lehetett menekülni az agárdi Popstrandra, és ott beindulni az éppen fellépő Európa Kiadóra, Sexepilre. Velence máig fogalom az őszülő X generáció szemében, de ezt nem aknázza ki. Ahogy azt sem, hogy egy időben itt volt az EFOTT, a nyár legnagyobb diákfesztiválja.

Most a lagúna két oldalán lévő ifjúsági szórakozóhelyek ablakai bedeszkázva, az egész szét­graffitizve, a lagúnán átívelő Sóhajok hídja – megannyi első csók helyszíne – pedig megrongálva, félig ellopva. Egyedül a Szovjetunió, a Lányok, Asszonyok és a Szovjet Irodalom című méltán népszerűtlen korabeli sajtótermékek reklámfeliratai őrzik a letűnt világ ujjlenyomatát.

A TóParty Strand és Kemping Gárdony egyik nevezetes fürdőhelye. A vendéghiánnyal dacolva egyelőre még tartja magát. A belépőért cserébe kulturált környezetet és szolgáltatások sorát nyújtja. Edit, a recepciós, büszkén kalauzol végig a strandon, amelyet nagy odaadással készítettek fel az idei szezonra. Ő elsősorban a sajtót hibáztatja a tó alaptalanul rossz híréért. Tragikusnak látja a helyzetet, mert a főszezon közepén csupán annyi a vendég, mint máskor utószezon idején. Az uniós pénzből épült légkondicionált bungalók éppúgy üresen állnak, mint az új játszótér, a trambulin, a strandröplabda­pálya. Csak az étteremben van némi forgalom. A vízimentő a helyén van a fehér torony alatt, de dologtalanul figyeli a nádas felől vízre ereszkedő vadkacsákat.

Egy fiatal pár éppen kibérel egy kétüléses kajakot, és csakhamar eltűnik vele a vadregényes nádas lagúnáiban. A kölcsönzőt évek óta Cecília viszi, ízig-vérig „sportlady”. Eredetileg angol–földrajz szakos tanárnő, aki anyagi megfontolásból váltott pályát, de az idei szezonban a bevétel a bérére sem igen nyújt fedezetet. Nincs jobb jelzője a helyzetre: siralmas. A tóban vízibiciklik, a parton kajakok többféle méretben, a kis csónakházban szörf- és SUP-deszkák sorakoznak, minden új. A családi vállalkozás tizenötmillió forintot fektetett a sporteszközökbe azzal, hogy élettartamuk tíz éve alatt kitermelik az árukat, a béreket és az adókat, de ez most reménytelennek látszik.

– Két éve itt ilyenkor az emberek, mint a heringek, úgy tolongtak! Hárman is alig győztük a munkát, előjegyzést kellett felvennünk. Aztán beindult a tó elleni lejáratókampány. Ma már ott tartunk, hogy a Facebookon fizetett hirdetések beszélik le az embereket arról, hogy ide jöjjenek, mondván: itt tilos fürdeni! Ez hiába nem igaz, lehetetlen fellépni a közösségi médiában terjesztett hangulatkeltés és hitelrontás ellen – panaszkodik.

Ekkor csatlakozik beszélgetésünkhöz Tamás, a gondnok, aki számára egyértelmű, hogy valamilyen érdekcsoport áll a fürdővendégek módszeres elriasztásának hátterében. – A tó lejáratása tavaly augusztus 28-án indult, amikor kólibaktériumot találtak a Panoráma szabadstrandon
– veszi vissza a szót Cecília, a kölcsönzős hölgy.

– Azt nem tudni, hogy mi okozta. A népegészségügyi hivatal mindenesetre közhírré tette a veszélyt, sőt kirakattak egy táblát is, hogy „A tóban fürödni tilos!”. Ennek képe aztán bejárta a médiát, de sehol sem emelték ki a dolog lokális voltát, így a szennyezés híre ráégett az egész tóra. Néhány napon belül a hatóság kimondta, hogy a veszély megszűnt, a vízminőség kifogástalan, de a jó hírrel a sajtó már nem foglalkozott, sőt a tiltótáblát is „kint felejtették”.

– A kólibaktérium amiatt kerülhet a vízbe, hogy egyes ingatlantulajdonosok jogszabályellenesen belekötik az esővízelvezető csatornáikat az egyébként is erősen túlterhelt szennyvízhálózatba

– tudtuk meg utóbb L. Simon László volt országgyűlési képviselőtől, ma is ott élő lokálpatriótától. Elmondta, hogy egy hirtelen lezúduló csapadék esetén a csatornafedeleknél felbugyoghat a szennyvíz, és szerinte ez mosódott bele a tóba. Tehát ellenőrizni kellene az ingatlanokat, és megakadályozni az esővíz bevezetését a szennyvízhálózatba – vélekedik.

A néhány száz méterre nyugatra lévő Panoráma szabadstrand büfése, Péter bezárni készül a boltot, meg sem várja a szezon végét. 

L. Simon László véleménye szerint a tó rossz­ sajtója és a marketing teljes hiánya azzal magyarázható, hogy jelenleg nincs semmiféle térségi összefogás a tó idegenforgalmi arculatának kidolgozására, a fejlesztési irányok kijelölésére. Az egyébként is összenőtt Velencének, Gárdonynak, Agárdnak és Kápolnásnyéknek érdemes lenne egyetlen településsé válnia, mert ma az önkormányzatok spontán elképzelések összehangolatlan megvalósításával próbálkoznak. Már a párhuzamosan működő gárdonyi és velencei TDM (Turisztikai Desztináció Menedzsment) egyesület összevonásával is kudarcot vallottunk, mert a tagként bennük levő önkormányzatok egyike sem állt a kezdeményezés mellé, majd sajnos a támogatási források elapadásával el is jelentéktelenedtek ezek a jobb sorsra érdemes szervezetek. A vízpart rövidebb, mint Siófoké, nem volna szabad további részeket eladni belőle, pláne lakóparképítés céljából. Építészetileg is össze kellene hangolni a tóparti települések fejlesztését. El kellene érni, hogy ne aprózódjanak tovább a telkek, és nem volna szabad megengedni, hogy a hetvenes évek igényszintjét tükröző büfék, bodegák tovább szaporodjanak. Az ingatlantulajdonosokat is a porták, a kertek rendben tartására kellene ösztönözni. Közös tervezésre lenne szükség, ha nem szeretnénk örökre „a szegények Balatonja” maradni – magyarázza L. Simon László.

Bár a vízszint rekordalacsony, a vízminőség teljesen rendben van – állítja a folyamatos mérési eredményekre alapozva Siklós Gabriella.
A vízügyesek az oldott oxigén szintjét folyamatosan mérik. A vízszint ugyan alacsonyabb, a vízhőmérséklet pedig magasabb, mint máskor, egyelőre még nincs tömeges halpusztulás, köszönhetően a minden hajnalban kihajózó három úszó levegőztetőberendezésnek. Gyakorta felmerül a vízpótlás kérdése. Erre a célra két víztározó, a magasabban lévő pátkai és a tóhoz közelebbi zámolyi áll rendelkezésre, de mivel decemberben és januárban a bennük lévő vizet beengedték a tóba, ezzel tíz-tizenegy centiméterrel megnövelve a vízszintet, azóta a csapadékhiány miatt nincs bennük annyi víz, hogy érdemben befolyásolhatnák a tó szintjét – összegez a vízügy szóvivője.

– Leginkább az algásodástól kell tartanunk, mert halpusztulást idézhet elő – csatlakozik Temesi Mihály, a tófelügyelőség vezetője. Az algavirágzás kiváltója az üledékben lévő rengeteg foszfor, ellenszere a mederkotrás, amely igen költséges feladat.

A távolban reménykeltő esőfelhők tűnnek fel, de a tapasztalatok szerint egy futó zápor már nem segít. Az esővíz elszikkad a csontszáraz talajban, a csapadéknak jó, ha két százaléka eljut a tóba.

Ekkor jelez Temesi Mihály telefonja. A horgászegyesülettől hívják, hogy pipálnak a feltorlódott halak a dinnyési kikötőben, sürgős lenne a levegőztetés. Tizenhárom ember dolgozik a tófelügyelőségen, folyamatos küzdelem most az életük, ezért különösen rosszulesik Temesi Mihálynak, ha a közösségi médiában megkapja, hogy „a tófelügyelő eresztette le a tó vizét a dinnyési zsilipen keresztül”, meg hogy „eladta a tó vizét a halgazdaságnak”. Ezeket a rágalmakat régebben a szívére vette, de ma már csak legyint rájuk. Inkább intézkedik, hogy hajnalban induljanak a kétéltű járművekre szerelt mobil levegőztetők a halak megmentésére.

Borítókép: A fürödni vágyóknak aligha vigasz, hogy egykor állítólag huszárok gyakorlatoztak a kiszáradt tómederben (Fotó: Teknős Miklós)