Miért mostoha sorsú a Velencei-tó?

Az aszályos nyár végére mélyen negatív rekordokat döntött szinte az összes természetes álló- és folyóvizünk. Valamiért mégis csak a Velencei-tó strandjai ürültek ki szinte maradéktalanul, tönkretéve a teljes helyi idegenforgalmat. Ennek okai összetettek, az érintettek több évtizedes problémákat emlegetnek. Az biztos, hogy az indokolatlanul negatív közhangulat megteremtésében érdemeket szerzett a média is, a hiányosan kommunikáló hatóságok és a mindenben jártas Facebook-kommentelők.

A Velenceitó alacsony vízszintje. Fotó: Teknős Miklós

A „Velencei-tó” keresőkifejezésre a következő újságcímeket teszi elénk az internetes kereső: „A teljes kiszáradás veszélye fenyegeti a Velencei-tavat”, „Nagy bajban a Velencei-tó, de fürdeni még lehet benne”, „Kiszáradt pusztasággá vált a Velencei-tó, hiába kerestük a mély vizet”, „A kritikust közelíti a Velencei-tó vízszintje” és így tovább… A közösségi média mindentudói ezt tízszeresen igyekeznek túlszárnyalni, gyakorlatilag apokaliptikus helyzetképet festve második legnagyobb szikes állóvizünkről. Nem csoda, hogy a vendégek messze elkerülik. Pedig a valóság, ha nem is ideális, távolról sem annyira rémes, hogy emiatt érdemes volna lemondani a tó nyújtotta örömökről. Erre kerestünk bizonyosságot a kánikula napjaiban.

Rezzenéstelenül forró a levegő Velencén. Augusztus közepén járunk, a nyaralási szezon tetőfokán, a korzó előtti szabadstrand széles, tengerpartot idéző homokfövenyén a napernyők most mégis összecsukva sorakoznak.

Érdeklődés hiányában a bérelhető nyugágyak is egymásba rakva alkotnak tornyokat, és a Beach bár csukott spalettáin is lakat szomorkodik. A plázson, ahol más években ezrek küzdenek a törülközőnyi homokért, most jó, ha tucatnyi család strandol. A totyogós aprónép élvezettel dagonyázik a bokáig érő vízben, de ha szüleik is csobbannának, nekik ötven-száz métert kell kutyagolniuk a lassan mélyülő mederben. Jelenleg a Balaton déli partja is ilyen, azzal a különbséggel, hogy arrafelé nincs ez a kihaltság. Az emberek valamiért tudomásul veszik, hogy ez egy ilyen év, megbocsátják a Balatonnak, hogy olyan, amilyen. A kistestvérnek nem!

A legszárazabb hét hónapon vagyunk túl 1901 óta: az átlagos csapadékmennyiség csaknem fele hiányzik – olvasható az Országos Vízügyi Főigazgatóság honlapján. Ennek oka, hogy Magyarország területére és folyóink vízgyűjtőire az átlagos mennyiségnél 45 százalékkal kevesebb csapadék hullott. Ráadásul már az előző év is aszályos volt, ami a víztartalékok feltöltődését is korlátozta.

Július 30-án dőlt meg a tó vízszintjének 1939-től számított negatív rekordja, az 1949-ben mért 62 centiméter – tudtuk meg Siklós Gabriella szóvivőtől. Jelenleg 55-nél járunk. A jó években tavasszal 160 centiméterről indul és őszre nyolcvanra csökken a sekély tó vízszintje, idén százról indult, és még nem látni, hol áll meg. Ez a jelenség nem egyedülálló. Másfél évszázada állítólag a kiszáradt mederben a fehérvári huszárok gyakorlatoztak. A limnológusok, biológusok is hiába nyugtatgatják a kedélyeket azzal, hogy az alacsony vízszint természeti szempontból kimondottan jót tesz a nádasok megújulásának, amelyek enélkül fokozatosan elöregednének és elpusztulnának. Mindez a fürdőzni vágyókat és a belőlük megélni próbáló szolgáltatókat éppúgy nem hatja meg, mint a biodiverzitásról szóló érvek.

A Velence Korzó bevásárlóközpont egyik ruházati boltjában a pénztáros hölgy nem titkolja, hogy lényegesen nagyobb volt a tavalyi forgalom, szerinte főleg az árak emelkedése miatt van idén ennyire kevés vendég a parton. Talán úgy vannak vele az emberek, hogy ha már ugyanakkora a drágaság itt, mint Horvátországban, akkor inkább a tengerparton töltik el a szabadságukat. Egy vendégéjszaka négy főre egy apartmanban hatvan-nyolvanezer forint, ami öt nap alatt háromszáz-négyszázezerre rúg. A többi költséggel együtt tehát egy ötnapos nyaralás egy kétgyerekes család számára legalább félmillió forintba kerül.

A strandfelszerelések szaküzletében fiatal eladólány unatkozik. Szerinte is drága Velence ahhoz képest, hogy a víz is kevés a tóban.

A bajok egymást erősítik, tudniillik a szolgáltatók is sorban zárnak be.

Nemrég például még forgott a közelben egy óriáskerék, de a nyár derekán elbontották, mert nem érte meg üzemeltetni. Az elmúlt órában az ő üzletébe sem lépett be vásárló.

Megfizetve a túlárazott parkolási díjat nosztalgiából átgördülök nemzedékem kultuszhelyére, a kikötőbe, ahol ma is állnak azok a modernista betonépületek, amelyek hajdan az ifjúság szórakoztatását szolgálták. A nyolcvanas években itt volt a híres Arató diszkó, ahol a kék szemű keletnémet lányok kedvéért még a magamfajta rocker srácok is zárójelbe tették zenei ízlésüket. Amikor aztán végképp torkig lettek a Forever Younggal meg a hasonlókkal, át lehetett menekülni az agárdi Popstrandra, és ott beindulni az éppen fellépő Európa Kiadóra, Sexepilre. Velence máig fogalom az őszülő X generáció szemében, de ezt nem aknázza ki. Ahogy azt sem, hogy egy időben itt volt az EFOTT, a nyár legnagyobb diákfesztiválja.

Most a lagúna két oldalán lévő ifjúsági szórakozóhelyek ablakai bedeszkázva, az egész szét­graffitizve, a lagúnán átívelő Sóhajok hídja – megannyi első csók helyszíne – pedig megrongálva, félig ellopva. Egyedül a Szovjetunió, a Lányok, Asszonyok és a Szovjet Irodalom című méltán népszerűtlen korabeli sajtótermékek reklámfeliratai őrzik a letűnt világ ujjlenyomatát.

A TóParty Strand és Kemping Gárdony egyik nevezetes fürdőhelye. A vendéghiánnyal dacolva egyelőre még tartja magát. A belépőért cserébe kulturált környezetet és szolgáltatások sorát nyújtja. Edit, a recepciós, büszkén kalauzol végig a strandon, amelyet nagy odaadással készítettek fel az idei szezonra. Ő elsősorban a sajtót hibáztatja a tó alaptalanul rossz híréért. Tragikusnak látja a helyzetet, mert a főszezon közepén csupán annyi a vendég, mint máskor utószezon idején. Az uniós pénzből épült légkondicionált bungalók éppúgy üresen állnak, mint az új játszótér, a trambulin, a strandröplabda­pálya. Csak az étteremben van némi forgalom. A vízimentő a helyén van a fehér torony alatt, de dologtalanul figyeli a nádas felől vízre ereszkedő vadkacsákat.

Egy fiatal pár éppen kibérel egy kétüléses kajakot, és csakhamar eltűnik vele a vadregényes nádas lagúnáiban. A kölcsönzőt évek óta Cecília viszi, ízig-vérig „sportlady”. Eredetileg angol–földrajz szakos tanárnő, aki anyagi megfontolásból váltott pályát, de az idei szezonban a bevétel a bérére sem igen nyújt fedezetet. Nincs jobb jelzője a helyzetre: siralmas. A tóban vízibiciklik, a parton kajakok többféle méretben, a kis csónakházban szörf- és SUP-deszkák sorakoznak, minden új. A családi vállalkozás tizenötmillió forintot fektetett a sporteszközökbe azzal, hogy élettartamuk tíz éve alatt kitermelik az árukat, a béreket és az adókat, de ez most reménytelennek látszik.

– Két éve itt ilyenkor az emberek, mint a heringek, úgy tolongtak! Hárman is alig győztük a munkát, előjegyzést kellett felvennünk. Aztán beindult a tó elleni lejáratókampány. Ma már ott tartunk, hogy a Facebookon fizetett hirdetések beszélik le az embereket arról, hogy ide jöjjenek, mondván: itt tilos fürdeni! Ez hiába nem igaz, lehetetlen fellépni a közösségi médiában terjesztett hangulatkeltés és hitelrontás ellen – panaszkodik.

Ekkor csatlakozik beszélgetésünkhöz Tamás, a gondnok, aki számára egyértelmű, hogy valamilyen érdekcsoport áll a fürdővendégek módszeres elriasztásának hátterében. – A tó lejáratása tavaly augusztus 28-án indult, amikor kólibaktériumot találtak a Panoráma szabadstrandon
– veszi vissza a szót Cecília, a kölcsönzős hölgy.

– Azt nem tudni, hogy mi okozta. A népegészségügyi hivatal mindenesetre közhírré tette a veszélyt, sőt kirakattak egy táblát is, hogy „A tóban fürödni tilos!”. Ennek képe aztán bejárta a médiát, de sehol sem emelték ki a dolog lokális voltát, így a szennyezés híre ráégett az egész tóra. Néhány napon belül a hatóság kimondta, hogy a veszély megszűnt, a vízminőség kifogástalan, de a jó hírrel a sajtó már nem foglalkozott, sőt a tiltótáblát is „kint felejtették”.

– A kólibaktérium amiatt kerülhet a vízbe, hogy egyes ingatlantulajdonosok jogszabályellenesen belekötik az esővízelvezető csatornáikat az egyébként is erősen túlterhelt szennyvízhálózatba

– tudtuk meg utóbb L. Simon László volt országgyűlési képviselőtől, ma is ott élő lokálpatriótától. Elmondta, hogy egy hirtelen lezúduló csapadék esetén a csatornafedeleknél felbugyoghat a szennyvíz, és szerinte ez mosódott bele a tóba. Tehát ellenőrizni kellene az ingatlanokat, és megakadályozni az esővíz bevezetését a szennyvízhálózatba – vélekedik.

A néhány száz méterre nyugatra lévő Panoráma szabadstrand büfése, Péter bezárni készül a boltot, meg sem várja a szezon végét. 

L. Simon László véleménye szerint a tó rossz­ sajtója és a marketing teljes hiánya azzal magyarázható, hogy jelenleg nincs semmiféle térségi összefogás a tó idegenforgalmi arculatának kidolgozására, a fejlesztési irányok kijelölésére. Az egyébként is összenőtt Velencének, Gárdonynak, Agárdnak és Kápolnásnyéknek érdemes lenne egyetlen településsé válnia, mert ma az önkormányzatok spontán elképzelések összehangolatlan megvalósításával próbálkoznak. Már a párhuzamosan működő gárdonyi és velencei TDM (Turisztikai Desztináció Menedzsment) egyesület összevonásával is kudarcot vallottunk, mert a tagként bennük levő önkormányzatok egyike sem állt a kezdeményezés mellé, majd sajnos a támogatási források elapadásával el is jelentéktelenedtek ezek a jobb sorsra érdemes szervezetek. A vízpart rövidebb, mint Siófoké, nem volna szabad további részeket eladni belőle, pláne lakóparképítés céljából. Építészetileg is össze kellene hangolni a tóparti települések fejlesztését. El kellene érni, hogy ne aprózódjanak tovább a telkek, és nem volna szabad megengedni, hogy a hetvenes évek igényszintjét tükröző büfék, bodegák tovább szaporodjanak. Az ingatlantulajdonosokat is a porták, a kertek rendben tartására kellene ösztönözni. Közös tervezésre lenne szükség, ha nem szeretnénk örökre „a szegények Balatonja” maradni – magyarázza L. Simon László.

Bár a vízszint rekordalacsony, a vízminőség teljesen rendben van – állítja a folyamatos mérési eredményekre alapozva Siklós Gabriella.
A vízügyesek az oldott oxigén szintjét folyamatosan mérik. A vízszint ugyan alacsonyabb, a vízhőmérséklet pedig magasabb, mint máskor, egyelőre még nincs tömeges halpusztulás, köszönhetően a minden hajnalban kihajózó három úszó levegőztetőberendezésnek. Gyakorta felmerül a vízpótlás kérdése. Erre a célra két víztározó, a magasabban lévő pátkai és a tóhoz közelebbi zámolyi áll rendelkezésre, de mivel decemberben és januárban a bennük lévő vizet beengedték a tóba, ezzel tíz-tizenegy centiméterrel megnövelve a vízszintet, azóta a csapadékhiány miatt nincs bennük annyi víz, hogy érdemben befolyásolhatnák a tó szintjét – összegez a vízügy szóvivője.

– Leginkább az algásodástól kell tartanunk, mert halpusztulást idézhet elő – csatlakozik Temesi Mihály, a tófelügyelőség vezetője. Az algavirágzás kiváltója az üledékben lévő rengeteg foszfor, ellenszere a mederkotrás, amely igen költséges feladat.

A távolban reménykeltő esőfelhők tűnnek fel, de a tapasztalatok szerint egy futó zápor már nem segít. Az esővíz elszikkad a csontszáraz talajban, a csapadéknak jó, ha két százaléka eljut a tóba.

Ekkor jelez Temesi Mihály telefonja. A horgászegyesülettől hívják, hogy pipálnak a feltorlódott halak a dinnyési kikötőben, sürgős lenne a levegőztetés. Tizenhárom ember dolgozik a tófelügyelőségen, folyamatos küzdelem most az életük, ezért különösen rosszulesik Temesi Mihálynak, ha a közösségi médiában megkapja, hogy „a tófelügyelő eresztette le a tó vizét a dinnyési zsilipen keresztül”, meg hogy „eladta a tó vizét a halgazdaságnak”. Ezeket a rágalmakat régebben a szívére vette, de ma már csak legyint rájuk. Inkább intézkedik, hogy hajnalban induljanak a kétéltű járművekre szerelt mobil levegőztetők a halak megmentésére.

Borítókép: A fürödni vágyóknak aligha vigasz, hogy egykor állítólag huszárok gyakorlatoztak a kiszáradt tómederben (Fotó: Teknős Miklós)