Nagy vasúti beruházások felavatása alkalmával a politikusok szívesen beszélnek arról, hogy milyen fontos a kötöttpályás fejlesztések támogatása, milyen kevéssé terheli a környezetet a villamosított vasút, ezért társadalmi szinten támogatni kell a személy- és áruszállítás sínekre terelését. A valóság ezzel szemben az, hogy jelenleg az utasoknak csupán hét, míg az áruknak 11 százaléka utazik vonattal Európában. Ugyanakkor a személyszállítás kilencven, a cargo 76 százaléka zajlik a közutakon. Az Európai Unió úgynevezett Fehér könyve ehhez képest nagyon ambiciózus célokat fogalmazott meg. Eszerint 2030-ra a háromszáz kilométert meghaladó távolságon a közúti árufuvarozás harminc, majd 2050-re ötven százalékát vasúti közlekedésre kell váltani. 2050-re a közepes távolságú személyszállításnak ugyancsak több mint ötven százalékát vasúton kell lebonyolítani.
A kívülállók számára nem könnyen érthető, hogy miért olyan nehéz látványos javulást elérni a vasutak működésében. Miközben a kormányok és az EU hatalmas összegeket költenek a kötöttpályás szolgáltatások fejlesztésére, ennek nincs sok látszatja a mindennapi közlekedésben. Ehhez figyelembe kell venni, hogy a vasút alapvetően ma is őrzi a XIX. század első harmadának bizonyos műszaki adottságait. A pálya zúzottkő ágyazatra fektetett talpfákra – ma már betonaljakra – erősített, hengerelt acél sínszálakból áll. A vasúti járművek úgynevezett kerékpárokon futnak a sínen, ezek két kerékből és a tengelyből szilárd egységgé összeépített szerkezetek. Futáskor, fékezéskor, kanyarodáskor fém a fémen gördül, csúszik, sikít, zakatol – nem éppen csendes technológia. Az is a kétszáz évvel ezelőtti időkre emlékeztet, hogy a kocsikat és vontatókat kézzel kell egymáshoz erősíteni. Ahány szerelvény fut a világ pályáin, mindegyiket egyesével, kocsinként kapcsolták össze.
Túllépett élettartam
Maguk a járművek és hajtásuk természetesen sokat változott Stephenson legendás Rocket gőzmozdonya óta, de a vasút ma is alapvetően veszélyes, a környezetétől gondosan elválasztott üzem. Ráadásul erősen centralizált, a külső szemlélő számára gyakran átláthatatlanul bonyolult szervezettel, amelynek egymásra épülő, egymástól függő egységeinek zavara könnyen megbénítja az egész működését. De nemcsak a működését tekintve rugalmatlan a vasút, a megrendelők igényeire sem mindig válaszol jól. Például ha egy konténernyi árut egy portugál kikötőben kamionra tesznek, hogy Finnországba vigyék, nem kell hozzá más, mint a jármű és csak egy, esetleg két sofőr, s a rakomány rövidesen célba ér. Ha ugyanezt a konténert vasútra teszik, azt minden egyes határátkelésnél bonyolult eljárásoknak vetik alá, mozdonyt, mozdonyvezetőt, személyzetet cserélnek, és mert leginkább csak éjszakánként haladhat, jóval lassabban ér célba, mint a kamion. Az olyan megrendelőt, amelyik ömlesztett árut, gabonát, szenet, vasércet kíván célba juttatni nagy mennyiségben és olcsón, ez nem zavarja. De ha mondjuk egy elektronikai eszközöket vagy autókat gyártó üzembe kívánnak sokféle, kisebb, de értékes alkatrészt eljuttatni, ráadásul meghatározott időpontra (just in time), akkor a vasútnak nincs sok esélye a közúttal szemben.
Az Európai Unióban évtizedek óta ismételgetik, hogy a kötött pálya környezetbarát, energiahatékony és korszerű szállítási mód, ezért támogatni kell a fejlesztését. Csakhogy a fejlesztés sem egyszerű. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy, az EU keleti felében lévő országban a politikai vezetés azt kéri a vasúti szakértőktől, mondják meg, mennyi pénzbe és időbe kerül, hogy az ország fővárosát és fontos nagyvárosait olyan vasúti kapcsolattal kössék össze, amely menetidőben és szolgáltatásban versenyképes az autópályákkal. A vasúti szakértők, ha őszinték, erre csak azt mondhatják: a szükséges mennyiségű pénz folyamatos rendelkezésre állása esetén legjobb esetben néhány évtized alatt valósítható meg. Érthető, ha ez csökkenti a négyéves ciklusokban gondolkodó politikusok lelkesedését a vasúti fejlesztések iránt.
Pedig amúgy nem tűnik bonyolultnak a dolog: korszerű járművek kellenek, jó pálya, megbízható menetrend és online megvásárolható, nem túlságosan drága jegyek. Csakhogy hiába futna kétszázzal a vonat, ha a pályán minduntalan ötven-hatvan kilométeres sebességkorlátozásba, úgynevezett lassújelekbe botlik. Hiába a gyors jármű, tökéletes pálya, ha hiányzik a modern kommunikációs berendezés, amely össszeköti a mozdonyt és az infrastruktúrát.
