Pápai bulla az ázsiai magyar fejedelemnek

Bendefy László könyvéből kiderül, hogy XXII. János Gyeretyánt Magyarország katolikus fejedelmei, királyai leszármazottjának” nevezte.

A magyar történettudomány egyik legrejtélyesebb, legizgatóbb kérdése XXII. János avignoni pápának egyik bullája volt. Ezt az írást ugyanis a pápa bizonyos Jeretann (= Gyeretyán) nevű, ázsiai magyar fejedelemhez intézte 1329 októberében.

A fejedelmet „Magyarország katolikus fejedelmei, királyai leszármazottjának” nevezi.

Noha Raynaldus a bulla kivonatos szövegét már több mint egy évszázada közölte hatalmas gyűjteményében, történetíróink sem annak teljes, hiteles szövegét, sem a szöveg értelmét nem ismerték. A magyar történetírást nem érheti e téren vád, mert szakembereink nem egyszer felfigyeltek erre az érdekes és oly homályosnak tetsző bullára, itt-ott bele is szőtték fejtegetéseik menetébe, de óvakodtak attól, hogy a rejtélyes irat magyarázatába, vagy boncolgatásába bocsátkozzanak. Legutóbb Gombocz közölte újból a Raynaldus-féle szöveget teljes terjedelmében anélkül, hogy egyetlen magyarázó szót fűzött volna ahhoz. Jól jellemzik a szóban forgó bulla körüli tájékozatlanságot Ligeti Lajosnak 1934-ben kelt következő sorai:

XXII. János pápa 1329-ben az ázsiai magyaroknak (Ungari Asiatici) keresztény királyuknak, Jeretomimak, vagy Jeretannynzk kívánságára még püspököt küld. Mi minden rejtőzhetik a pápai bulla e rövid híradása mögött, alig sejthetjük.

[…] Chorenei Mózes, az örmény történetírás atyja, „Armenia földrajza” c. munkájában azt közli, hogy abban az időben, vagyis Kr. u. 460 körül Északi Szarmáciában, tehát a Kaukázus északi lábánál a kazárok, hunok, bolgárok, bazilok, abkázok és masszagéták mellett ott laktak a kuma-magyarok is. Mai tudásunk szerint itt szerepel a magyar népnév legelső ízben a történelemben, mégpedig „kum- vagy kuma-magyar” alakban. Malalas és Theophanes tudósítása szerint pedig Kr. u. 526-528-ban történt az a térítői kísérlet a meótiszvidéki onogur-magyarok között, amelynek a kereszténnyé és a bizánciak szövetségesévé lett Ogurda fejedelem áldozatul esett és helyébe a törzsi előkelőségek és a pogány papság Mogyerit, Ogurda testvérét kiáltották ki a nép vezérévé. Annyi tehát bizonyos, hogy az V. század derekán a magyarságot már itt találjuk a Fekete-tenger mentén, Kaukázus- és Don-vidéki hazájában, az Anonymus-feljegyezte Dentu-Mogeriában. A második őshaza – Doni Magyarország – megszállásától majdnem másfél ezredév választ el bennünket. Ennyi idő még jelenkori földtani változások szempontjából is tekintélyes.

[…] A Meótisz-vidék V. századi képe korántsem volt az, mint napjainkban. A Meótisz-vidék keleti partvidéke 30-120 km szélességben egyetlen mocsártenger volt. Szallam tolmács, mikor 843 körül kénytelen volt keresztülvágni nagy karavánjával ezen a vidéken, panaszkodik, hogy 10 napig folytonosan „dögletes bűzt lehelő mocsárvidéken” jártak, míg csak el nem jutottak a Don jobbparti síkságára.

[…] Ezek a hosszan elnyúló, széles mocsársávok a dél felé költözködő magyarságnak irányt szabtak. Ha elfogadjuk azt a nagyon valószínű lehetőséget, hogy a Volgát azon a ponton keresztezték, ahol a folyam metszi a mérsékelt­övi szavanna és a füves puszták határvonalát, tehát valahol Szamara táján, nem nehéz megállapítanunk, hogy az átkelt tömegek egyik része a Don és Volga közötti 60—70 km széles fensíkon és a Jergenyi dombokon át behatolt a Kaspi tó és a Fekete-tenger közére s az ottani, legelőkben és ligetekben gazdag területeket szállta meg. Határaik lenyúltak a Kaspi-tóig, hatalmukban tartották a Volgához simuló, mai Belső-kirgiz pusztákat, a Kuma és a Kuban folyók síkságát, sőt ezek mentén még a Kau­kázus lejtőit is megszállták, bizonyára azért, hogy állataiknak a nyári legelőket biztosíthassák. A Donon túli törzscsoportok a Don és Donec alsófolyásának vidékét és a Meótisz északi partját szállták meg, sőt a Krím-félsziget északi felének gazdag legelőit is magukénak mondhatták.

Hatalmas terület ez, nagyobb Magyarországnál. De gondoljuk meg, hogy a 200.000 lelket számláló sátoros-pásztor népnek – a karakirgizek mértékével mérve – 400.000 négyzetkilométert megközelítő területre van szüksége! (Prinz adata.)

Ez a magyarság, ha nem is volt egyetlen parancsoló főfejedelme, a közös vérségi kapcsolat tudatában szoros törzsszövetségben élt és a törzsek egymást, ahol tudták, segítették.

Előfordult olyan eset is, hogy egyes magyar törzsek a bizánci, mások pedig a perzsa érdekek mellett szálltak síkra, de ezek múló és nem mélyreható jelenségek voltak. Tulajdonképpen már ennek az időnkinti széthúzásnak az alapját is a földrajzi viszonyok, nevesen a területet szétszabdaló mocsarak szolgáltatták. (Ugyanígy pl. az erdélyi önálló fejedelemség sohasem jöhetett volna létre, ha a Keleti Középhegység nem alakítja ki a Kárpátokkal együtt a jól körülzárt Erdélyi Medencét.)

(Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája, 1942)

Negyvenöt éve, 1977. augusztus 13-án hunyt el Bendefy László geológus, történész, a keleti magyarság kutatója. Az ő kezdeményezésére állították fel Julianus és Gerhardus barát szobrát a budai Halászbástyánál.

Borítókép: Bendefy László (Forrás: Wikipedia - Készítette: Családtag - Családi fotóalbum, CC BY 3.0)