Amire Rezeda Kázmér a halálos ágyán is visszagondol majd

Elmondott az idős hölgy mindent, amit az idős hölgyek el szoktak mondani, és Kázmér türelemmel, szeretettel hallgatta.

Rezeda Kázmér a nyarakat máshol töltötte.
Ez esetünkben annyit jelent, hogy nem Budapesten.
Idestova hatvan éve már, hogy Rezeda Kázmér megszületett a fővárosban, a Rókus-kórházban (korábban Szent Rókus, aztán most ismét Szent Rókus, csak éppen akkoriban volt szent nélküli Rókus, a mindenféle nevek és elnevezések remekül megmutatják a történelem folyását), és ezt a hatvan évet jelentéktelen kitérőkkel mindvégig Budapesten élte.

Szerette is Budapestet. De most már csak úgy, mint az egykor nagyon kedves és szép nagynénit szokás szeretni, aki aztán elhervadt, megfonnyadt kissé, s ha közeledik, mindenkinek támad valami dolga, jó messzire.

 Így volt ezzel Rezeda Kázmér. Nagyon szerette Budapestet, de manapság már csak máshonnan. Messziről. Ezért aztán a nyarakat – talán említettem már – máshol töltötte.
A máshol lehetett majdnem bármi, de Phenjan azért nem jött szóba. De Géberjén, Tomajmonostora, Szeged, Domaszék, Bodrogkeresztúr, Veszprém, Füred – és legfőképpen Alsóörs mindenképpen. S ha Alsóörs, akkor Rezeda Kázmér nagy konyhát vitt, ugyanis mindennap arra készült, hogy beesik valaki, aki éhes lesz, vagy nem lesz éhes, csak szomjas, de ki látott már olyat, hogy kibontunk egy palack kiváló bort, és valami étel nélkül, csak úgy egyszerűen odatesszük az asztalra.

– Hát tartsunk már mértéket… – dohogott magában Rezeda Kázmér, mert felháborította a puszta feltételezés is.
Így aztán Rezeda Kázmér – talán már ezt is említettem – nagy konyhát vitt. Ez egyebek mellett abból állt, hogy mindennap vásárolt valamit. Lassan olyan lett Rezeda Kázmér, mint a nagymamája, aki mindig „bespájzolt”, mert „cukornak, lisztnek, olajnak meg hagymának muszáj lennie idehaza, akkor nagy baj már nem történhet”. Nagymama felsorolásából Rezeda Kázmérnak mindig Rejtő jutott eszébe, amikor egy újonc az idegenlégióban megkérdezi, hogy „milyen itt az ellátás?”, és azt a választ kapja, hogy „jó, bár meneteléskor kissé egyszerű, a sivatagban mindenki kap egy marék lisztet és egy hagymát, aztán megeszi, ahogy tudja”.
Mostanában pedig az is eszébe szokott jutni, hogy nagymama mögött mégiscsak ott volt egy világháború. Aztán erről meg az jutott eszébe, hogy 

a világ mai állapotát elnézve még a mi hátunk mögött is állhat egy világháború, bár mégsem, mert a „hátunk mögött” túlélést feltételez, ami egy újabb háború esetén kizárt. 

Erről meg az is eszébe jutott – hogy jobb kedve legyen –, miszerint az ő napi bevásárlásai és felhalmozásai fényesen bizonyítják a társadalmi felemelkedés meglétét. Ugyanis Rezeda Kázmér többnyire a fehérborok miatt aggódott, a fusillikészletek izgatták, valamint a füstölt sonkák, a jó sajtok, a pestók, a finom magok, az olívák, a vadak meg a szárított paradicsomok és gyümölcsök.
Mindebből következően Rezeda Kázmér gyakran járt úgy, mint a Walter Matthau–Jack Lemmon-páros legzseniálisabb filmjében, a Furcsa párban Oscar (Walter Matthau), amikor Felix (Jack Lemmon) megkérdezi tőle, hogy: „Oscar, van valami zöld a hűtőben, mi az? – Az vagy nagyon friss sajt, vagy nagyon régi hús…”
Igen. Olykor Rezeda Kázmér is kidobott ­valami nagyon zöldet a fridzsiből. És ez a nagymamájával szintúgy nem fordulhatott volna elő.

Mindenesetre Rezeda Kázmér azon a napon is elindult a boltba, hogy elintézze legsürgősebb bevásárolnivalóit. Ezen a ponton jegyezzük meg, hogy amikor Rezeda Kázmér azt hallotta, „legsürgősebb bevásárolnivalók”, szintén Rejtő jutott eszébe – hiába no, tanult embernek, művelt embernek nincsen párja.

 Történt ugyanis, hogy A tizennégy karátos autóban Gorcsev Iván is elszalad elintézni legsürgősebb bevásárolnivalóit, imigyen:
„Azután felkereste a Lafayette áruházat, hogy legsürgősebb bevásárlásait elintézze. Elsősorban sok mikiegeret vett, néhány teniszlabdát, több tucat töltőtollat és négy tábla csokoládét.”

Ezen felbuzdulva Rezeda Kázmér is vett csokoládékat, valamint hagymákat – nincs menekvés a családi hagyományoktól –, paradicsomokat, cukkiniket (mindenképpen meg akart tanulni cukkinifasírtot készíteni), kenyereket, kifliket, és vett egy olyan régiféle, kicsike, kerekded konzervet, amilyen a májkrémkonzerv volt régen (Rezeda Kázmér imádta a régi májkrémkonzervet és a parizert, ezt mindig is szégyellte, de amióta feltűnt a színen egy bizonyos parizeus, azóta senkinek nem merte bevallani), de erre az volt írva, hogy Turistakrém, és Rezeda Kázmér nem akart úgy meghalni, hogy életében legalább egyszer nem ízleli meg a turistából készült krémet, bár jó keresztény emberként mélységesen elítélte a kannibalizmust.

Mindezen felszereléssel hazament Rezeda Kázmér, és már a kapuját nyitotta, amikor a szomszédból kijött egy idős hölgy. Nagyon idős hölgy volt, Rezeda Kázmér nyolcvan felettinek saccolta, bottal jött, a kerítésbe kapaszkodott, és Rezeda Kázmérnak a nagymamáját juttatta eszébe. Így aztán megszólította, hogy „kezit csókolom, hogy tetszik lenni?”, és az idős hölgy megállt. Láthatóan jólesett neki a kérdés.
Aztán beszélgettek. Az idős hölgy elmondta, ő bizony már kilencvennégy éves, sajnos nem tud olvasni a szeme miatt, pedig nagyon szeretett olvasni, de már csak a rádiót hallgatja, és hogy mit csinálnak a gyerekei és az unokái és a dédunokái, s hogy rossz neki, mert feleslegesnek érzi magát, s hogy itt született a faluban, itt élt mindig, s jó volt neki itt élni,

elmondott az idős hölgy mindent, amit az idős hölgyek el szoktak mondani, és Rezeda Kázmér türelemmel, sőt inkább szeretettel hallgatta,

 és akkor az idős hölgy így fejezte be monológját:

– Nagyon örülök, hogy ilyen rendes szomszédaim vannak. Én nemsokára meghalok. S ha már nem leszek, emlékezzen rá, hogy lakott itt a szomszédban egy öregasszony, aki minden jót kívánt önnek…
Rezeda Kázmér megsimogatta az öregasszony karját, és elköszönt.
Tétován pakolgatott kicsit a konyhában, de nem sütött cukkinifasírtot. Nem sütött semmit sem. Aztán kiült a teraszra egy pohár borral, és nézte a vizet. És arra gondolt, hogy erre az öregasszonyra és ezekre a szavakra biztosan emlékezni fog a halálos ágyán is.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Fortepan / Urbán Tamás)