A tanatológia oktatása országszerte attitűdváltást tűzött ki célul

A halál a nyugati kultúrkörben negatív fogalom. A legtöbb ember nem tudja kezelni saját mulandóságát, így nemzedékek nőnek fel anélkül, hogy tudnák, hogyan kellene egy haldoklóhoz szólni. A tanatológia oktatása országszerte a hozzáállásunk megváltoztatását tűzte ki célul.

Fotó: Komka Péter Forrás: MTI

– Mára megszűntek a rítusok, türelmetlen társadalomban élünk. Nincs gyászruha vagy gyászszalag, még a temetésig kap bizonyos türelmi időt a gyászoló, de utána már elvárja társadalom, hogy lépjen tovább, és ennek a gyászoló próbál megfelelni. Pedig a gyász még hétköznapi esetben is egy évig tart, nemhogy olyan nehéz helyzetekben, mint például egy gyermek elvesztése – teszi hozzá Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet docense.

A tanatológia mint tudományág a XX. század második felében kezdett fejlődni az angolszász országokban. Évszázadokig a haldoklás családi, otthoni környezetben történt, amely az amerikai polgárháború idején változott meg. 

A hivatalos szervek ekkor szembesültek először a modern kor során nagy mennyiségű, otthontól távol bekövetkező haláleseménnyel, amelyet kezelni kellett. Elindult az adminisztráció, illetve a temetési ipar, amely a XX. század elejére Európában is terjedni kezdett, majd az első világháború és a spanyolnáthajárvány nyomán végképp teret nyert. 

Ennek ellenére az öreg kontinensen még a második világháború környékén is gyakori volt az otthoni, családi körben bekövetkező haláleset. Az elmúlt ötven évben a jóléti társadalom kiterjesztésével azonban teljesen elszakadt a nyugati kultúrkör a haláltól és annak kezelésétől.

– Amikor a nyolcvanas években először hallottam Polcz Alaine-t gyerekekről és haldoklásról beszélni, teljesen újdonság volt. Aztán 1998-ban kaptam lehetőséget a magatartás-tudományi csoport megszervezésére, ahol már elkezdhettem foglalkozni a kérdéssel. Szegeden a kétezres évek óta tanítjuk a tanatológiát. Rendkívül népszerű a kurzus, hiába választható a tantárgy. Az ismeretek átadása mellett az attitűdformálás a célunk, hogy megszűnjön a halállal kapcsolatos hárítás, és oda tudjanak ülni a diákok a haldoklók mellé – mondja el Barabás Katalin.

– A tanatológia oktatása 2004-ben indult a Semmelweis Egyetemen, miután Pilling János kollégámmal végeztünk egy kutatást orvostanhallgatók, orvosok és ápolók között, hogyan állnak a haldoklás, illetve a halál kérdéséhez. Azt találtuk, illetve más kutatások is rámutattak, hogy nagyon keveset beszélnek a legrosszabb állapotban lévő betegekkel, erősebb a halálfélelmük, és sokan éppen emiatt választják az orvosi szakmát, hogy legyőzzék a félelmüket – magyarázza Hegedűs Katalin.

A tanatológia célja, hogy számos oldalról vizsgálja a haldoklás és a halál kérdését, beleértve a fizikai, etikai, spirituális, orvosi, szociológiai és pszichológiai szempontokat is.

 Az oktatás ennek megfelelően több tudományágat érint, a különféle orvosi egyetemeken rendre adnak elő a témában onkológusok, intenzív osztályon dolgozók, fiatal rezidensek, pszichológusok, hospice-munkatársak, akik az általuk ismert első haldoklóról vagy egy különösen megrázó­ esetről beszélnek. Karácsony környékén papok, lelkészek, rabbik a spiritualitásról, szenvedésről, halál utáni életről beszélnek, de médiaszakemberek vagy betegjogászok is megfordulnak a kurzusokon.

– Változott az elmúlt években az oktatás – mondja el Barabás Katalin. 

– Először inkább előadásokat tartottunk, aztán kiderült, hogy a kerekasztal-beszélgetések sokkal mélyebben bevonják a diákokat. Ilyenkor szó sincs a telefon elővételéről, mindannyian ott ülünk csendben, és hallgatjuk a történeteket. A legmegrázóbb esetek a perinatális halálozás kapcsán szoktak előjönni, mikor édesanyák önként jönnek elmesélni, mi volt akkor, ami jólesett az orvostól és mi volt az, amit nehezen viseltek el. Csoportfoglalkozások is vannak, amikor a személyes élmények nyomán a könnyeket sem tudjuk elrejteni.

– Nagyon megrázó történetek kerülnek elő akár a csoportfoglalkozások, akár a félévi dolgozatok alkalmával. A csoportfoglalkozásokon személyes élményeket beszélünk meg, milyen kommunikációs zavar lépett fel esetleg, amikor haldoklóval beszéltek, vagy személyes veszteség esetén mertek-e a diákok közeledni a betegekhez, milyen temetési szokásokat ismernek, melyeket tudják elfogadni. 

Gyakori tapasztalat, hogy félnek odamenni a haldoklókhoz, bizonytalanságot, szorongást éreznek, de a hasonló kurzusok segíthetnek ezt feloldani. Rendkívül megrázó volt például egy húszéves lány története, aki az előző évben veszítette el leukémiában az édesanyját, akit megbetegedésekor mindenki kerülni kezdett. 

A lány viszont hangsúlyozta, hogy az édesanyja ugyanaz az ember, mint korábban, tehát nem szabad diszkriminálni senkit csak azért, mert beteg – teszi hozzá Hegedűs Katalin.

A tanatológia tudománya az elmúlt években sokat fejlődött. Ez egyrészt köszönhető a pszichológia fejlődésének, másrészt az oktatásnak. Török kutatók mutatták ki a kétezres évek elején, hogy milyen sokat segít a szemléletváltásban a haldoklástudomány ismertetése. 

Így például a ma negyvenévesnél fiatalabb orvosok már nem alkalmazzák a harminc éve még bevett gyakorlatot, ha egy menthetetlen beteggel találkoznak, akkor az orvosi szakzsargon mögé bújva mondják el a problémát, nehogy értse a beteg, miről van szó, és esetleg pánikba essen. Ma a leletek kézben tartása, illetve az internet nyomán bárki tud orvosi információt szerezni, illetve előtérbe került a mentális egészség, ami szintén hangsúlyozza a beteg jogát az információkhoz.

Az oktatásban a testi kérdések mellett a lelki sík még mindig kisebb hangsúlyt kap. Hegedűs Katalin szerint az egyetemen inkább a szomatikus problémák kerülnek előtérbe, tehát egy boncasztalon nem az ember halála van fókuszban, hanem a máj vagy a lép állapota. A szakember úgy gondolja, hogy bár fontos a fizikai tudás átadása, az arany középutat kellene megtalálni, hogy érzékeltessék a hallgatókkal, hogy mindig emberrel foglalkoznak.

– Tanatológus nagyon kevés hallgató lesz, de orvosként sokszor kell szembesülni a haldoklással, különösen a krónikus belgyógyászat, az onkológia területén vagy éppen a palliatív ellátásban, amely kifejezetten a fájdalomcsillapítással foglalkozik gyógyíthatatlan betegek esetén – magyarázza Barabás Katalin.

A szakértők egyetértenek abban, hogy a pozitív halál kultúrájának megteremtése mindannyiunk érdeke. Jelenleg azokat a szakmákat tartjuk megbecsülendőnek, amelyek az élet megőrzésével foglalkoznak, pedig a halál erővel és reménnyel való kezelése éppoly fontos. Ahogy Barabás Katalin fogalmaz, „a halál nem fér ma bele a sikeres életmódba, pedig a diákok is elmondják, hogy egy sikeres élet után elégedetten távozni megnyugtató az ember számára”.

Borítókép: Idős férfi az egri Markhot Ferenc Kórház hospice-osztályán (a 38. Magyar Sajtófotó Pályázat díjazott fotósorozatának darabja9 (Fotó: MTI/Komka Péter)