Mennyire lehet zenekritikus egy zsandár?

Kétszáz éve született Ábrányi Kornél zeneszerző, zongoraművész, zenei író.

A török világ pasái ezekhez képest valódi angyal szelídségű parancsoló urak lehettek, mert azok, ha a nép lefizette a kiszabott tributumokat, nem igen törődtek sem nyelvével, sem dalaival. Nem így a mi történelmünk e jeles magyarjai, kik gyakran még jobban üldöztek mindent, a mi a szabadság emlékeire vonatkozott, mint maguk az osztrákok s e részben előnyük azok felett még abban is állott, hogy jobban ismerték a helyi viszonyokat, a személyeket, s azok múltját és családi összeköttetéseiket. 

Nem is egy példa volt rá, hogy az ilyen osztrák-magyar pasák adták ki rég elfojtott gyűlöletük s bosszújok mérgét az oly családok tagjai iránt, a kikre az azelőtti időkben nem terjedhetett ki a hatalmuk.

[…] A mint a városkapitány (Joanovits volt a neve, kit még az előző évekből ismertem) bemutatott a sbirreknek, a policzájfőnök a zsandárkapitánynak adta át a szót. Nem vártam udvarias üdvözlést, de legmerészebb fantáziámat is túlhaladta az a goromba megtámadás s azok a minden válogatás nélkül használt durva szavak, melyeket – persze ékes német nyelven, – hozzám intézett.

Ő: Hogy merészelt ön, (ezt németül per er fejezte ki), a mi tudtunk és engedélyünk nélkül hangversenyt hirdetni s hozzá még oly forradalmi műsorozattal, a minőt közzétett? (E szavaknál az orrom elé tartotta a nyomtatott plakátot.) Tudja-e ön (ismét per er), hogy azonnal vasra fogom vezetni s per Schub kitolonczoltatom a városból, s köszönje meg, ha még hadi törvényszék elé nem fog állíttatni.

Én: Uram! – felelém egész nyugodtan, elfojtva felindulásomat –, ön méltatlanul bántalmaz, mert én a kormányzó tábornok Exczellencziája közvetlen engedélyével jártam el. (S itt felmutattam neki nagy bámulatára a tábornoknak sajátkezű írását.

Ő: Az nem lehet, itt tévedésnek kell lenni. Ő Exczellen­ziája félre lett vezetve, s ha nem, akkor nem tudta micsoda darabokat engedélyezett – ordítá inkább, mint mondá.

Én: Legyen szíves kapitány úr megmagyarázni darabjaim forradalmi intenczióját, mert a 2-ik és 3-ik szám ismert zeneművek, melyek rég megjelentek nyomtatásban még a forradalom előtt. Saját szerzeményeim czímei pedig úgy hiszem, inkább megnyugtatók, békítők, mint lázítók.

Ő: S ön (mindig per er) még tagadni meri lázító intenczióját? Mindjárt megmagyarázom. Az Emlékkönyv azt akarja kifejezni, hogy ontsunk könyeket az elesett honvédek sírjára.

A „Hegyek közt” Görgei apotheó­zisa a Kárpátokon át. A „Polonaise” a forradalmi lengyelség dicsőítése s a „Ne sírj hazám”, na az meg egyenes „Anspielung” Kossuth mielőbbi visszatérésére. Ön nem fog engem is félrevezetni, mint a tábornokot, kit azonnal fölvilágosítok. Addig is parancsolom, hogy azonnal vonja vissza falragaszok útján hangversenyét.

Ezzel hátat fordított, s mint aki valami hőstettet követett el, s mintha egy újabb felkeléstől mentette volna meg Ausztriát, a diadal brutális felhéjázásával távozott. Én pedig elképedve álltam ennyi butaság és rosszakarat hallatára.

(Ábrányi Kornél: Életemből és emlékeimből. A történelem, irodalom és művészet köréből, 1897. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Kétszáz éve, 1822. október 15-én született Ábrányi Kornél zeneszerző, zongoraművész, zenei író.

Borítókép: Ábrányi Kornél id. zeneszerző és zenei író, zongoraművész, 1822. október 15-én született Szentgyörgyábrányban (Fotó: MTI/Reprodukció)