Az előkészítés fázisában láttam, hogy a munkálatok amatőr módon zajlanak. Az intézkedést megelőzően, körülbelül három héttel korábban találkoztam Bod Péter Ákos miniszter úrral. Figyelmeztettem őt az előkészítési munkálatok szakszerűtlenségére. Nekik ebben nem volt tapasztalatuk, ezért felajánlottam a segítségemet. Bod Péter Ákos azonban simán átlépett felettem.
A taxisblokád ürügyének közvetlen kiváltó oka Bod Péter Ákos egyik beosztottjának, Kardos Antalnénak, a minisztérium kommunikációs szóvivőjének két, egymással ellentétes nyilatkozata volt. De a blokádért mégsem ő volt egyedül a fő felelős azért, mert megfelelő időben, felsőbb szinten nem készült még kommunikációs stratégia sem arra az esetre, ha a döntés és a bevezetés közötti embargó ideje alatt rákérdeznek: készül-e a kormány áremelésre.
Ez egy demokráciában várható volt, hiszen az Öböl-válság miatt nem volt titok, hogy az importbeszerzési árak 65 százalékkal megemelkedtek. Bod Péter Ákos felelős miniszter azonban az előkészítés kritikus fázisában – szinte hihetetlen, de – egyszerűen külföldre utazott. Ha komolyan veszi a figyelmeztetést, és a felajánlott segítséget elfogadja, meggyőződésem, hogy nem utazott volna külföldre, és a taxisblokád elkerülhető lett volna. Ezért a blokádért őt terheli a fő felelősség.
Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy a blokádnak is akkor lett vége, amikor az áremeléssel legsúlyosabban érintett csoport 12 forintos literenkénti kompenzációt kapott. Ez tehát az előkészítés fázisában a réteg- és kompenzációs számítások elvégzésével megelőzhető lett volna. Továbbá az árintézkedéseket előkészítő bizottság megalakulása után többé hasonló eset nem fordulhatott elő.
A magyar társadalom nem volt felkészülve arra, hogy ilyen sokkhatást kiváltó lépést befogadjon. Trianon óta ez a társadalom már nem volt fogadókész sokkterápiára, cserébe inkább vállalta a nagyobb inflációt, amely szétteríti a feszültség következményeit az egész társadalomra. Ezért is volt Magyarországon – a rendszerváltoztatást követően – tíz évig 23,5 százalék az infláció éves átlagos növekedési üteme.
Mert a magyarok nem voltak tisztában az ország valós, tegyük hozzá, tragikus gazdasági helyzetével, hiszen a kommunista hatalom sohasem vallotta be 45 évi „uralkodásának” valódi következményeit. Az ország más szocialista országhoz képest – hangsúlyozom – viszonylagos biztonságban élt (gulyáskommunizmus). Németh Miklós is csak az Országgyűlés 1989. november 21-i ülésén vallotta be az ország valós adósságállományát (amely még mindig nem volt a végső adat), amely akkor még nem igazán tudatosodott bennünk.
Elaltatott gyanakvás
Azzal sem voltunk tisztában, hogy a „tajgai igényszintre” ráállított magyar ipar termékei a kompetitív piacokon zömében eladhatatlanok. Ezért a rendszer összeomlása után súlyos, pár év alatt húsz százalékot is meghaladó gazdasági visszaesés következhet be, az addig csak a tankönyvekből ismert fogalom, a munkanélküliség is megjelenhet, sőt ez két számjegyű lehet, továbbá, hogy 35 százalékot is elérő infláció várhat a magyar lakosságra.
Tegyük hozzá, hogy mindez az adott helyzetben már elkerülhetetlen volt. Azt sem tudták az emberek, hogy az egzisztenciális biztonságuk – galád módon – kizárólag a jövő nemzedékének rovására felvett külföldi kölcsönökkel volt csak finanszírozható.
A kommunista vezetés a hatalom mindenáron megőrzése érdekében elaltatta a társadalom gyanakvását, ezért annak nem volt veszélyérzete. Pedig ha az első (1973) és a második (1979–1980) olajárrobbanás következményeit „átvezetik” a magyar árrendszeren, akkor 1990-ben ilyen válság sokkal könnyebben lett volna átvészelhető. De a hatalom mindennél, még az ország érdekeinél is fontosabb volt az MSZMP számára.
Mi magunk pedig naivan azt gondoltuk, hogy a nyugati jogrend és szabályok mechanikus átültetésével, valamint a privatizációval, vagyis a magántulajdon helyreállításával, a liberalizációval és a deregulációval, az állam szerepvállalásának csökkentésével (lásd washingtoni konszenzus), valamint a szovjet csapatok távozása után rövid időn belül ugrásszerűen bécsi életszínvonal köszönt ránk. Egyszerűen átlépünk a gulyáskommunizmusból a gulyáskapitalizmusba. Az árrendszer liberalizálására azonban nem a versenyviszonyok figyelembevételével került sor.
A stratégiai cégeket pedig ránk nézve megalázó feltételekkel értékesítette a Horn-kormány, mindez a fogyasztói árszint növekedésének elszabadulásához vezetett. Ilyen körülmények között nagy volt a csalódás.
Amikor a taxisblokád „kitört”, sokan úgy gondolták, hogy ez valójában SZDSZ-es puccskísérlet az Antall-kormány megdöntésére. Senki sem gondolhatta ugyanis komolyan, hogy néhány taxisofőr kocsmai sörözés közben megbeszélte: „Gyerekek, holnap megbénítjuk az ország közlekedését.”
A taxisblokádban finoman szólva igencsak érdekelt volt az SZDSZ és az MSZP, Göncz Árpád köztársasági elnökkel megtámogatva, aki ebben a válságos helyzetben nem a nemzet egységét, hanem simán pártérdeket szolgált, nyíltan politikai változásokat követelt, úgy, ahogyan ez a napokban bemutatott Blokád című filmben is elhangzik.
Elkerülni a legrosszabbat
Ha jól emlékszem, Antall József híres pizsamás interjújának estéjén, 1990. október 28-án vasárnap a Kossuth téren találkoztam Matolcsy Györggyel, aki akkor államtitkár volt Antall József mellett. Ő tudta, hogy én mivel foglalkozom az árhivatalban. Feltehetően beszélt Antall Józseffel, mert a miniszterelnök rövid időn belül fogadott. „Azt mondják, hogy te ehhez értesz, kérlek, segíts nekünk, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő” – mondta nekem, hiszen a megörökölt torz árrendszer is még számos hasonló intézkedést kényszeríthet ki. Én azonnal igent mondtam.
Antall József arra is felkért, hogy vállaljak szerepet a hazai antiinflációs gazdaságpolitika kialakításában, az akkor rendkívül magas, 35 százalékos infláció jelentős csökkentésében. Továbbá, hogy Magyarországon a piacgazdaságra való átállás moderált legyen, és ne a hiperinfláció körülményei között kerüljön rá sor.
Erre azért volt szükség, mert a hatalmukat elveszítő volt kommunisták – politikai céljaik elérése érdekében – az inflációt is eszközül használták, ha már a taxisblokád nem járt sikerrel. Ennek érdekében négy év alatt 840 (!) inflációt érintő, hisztériakeltő cikket jelentettek meg.
Gigantikus küzdelmet kellett folytatni – részemről 120 publikáció, kormányszóvivői tájékoztatók, előadások, teljesülő előrejelzések és a többi –, hogy az ország elkerülje a legrosszabbat, azt, hogy a hiperinflációt átélő Lengyelország sorsára jussunk. Ezt hála istennek elkerültük. Szakmai szempontból ez volt életem zenitje.
Az író nyugalmazott kormányfőtanácsadó
Borítókép: Az Erzsébet híd budai hídfője a Gellért-hegyről nézve, 1990. október 26. (Fotó: Fortepan/Záray Péter)
