időjárás 5°C Vilma 2022. december 5.
logo

Ötszáz éve született a németalföldi szabadságharc egyik legnagyobb hőse

Faggyas Sándor
2022.11.21. 14:00 2022.11.21. 15:42
Ötszáz éve született a németalföldi szabadságharc egyik legnagyobb hőse

Vajon mi köze van a XVI. század hatvanas éveiben kezdődő és nyolc évtizedig tartó holland szabadságharc egyik legismertebb, legendás hősének az 1956-os magyar szabadságharchoz? Első pillantásra nyilván semmi, hacsak nem hiszünk a lélekvándorlásban. Ha azonban kimondjuk a kereken ötszáz éve született hős nevét – Egmont –, máris sokaknak bevillan a kapcsolat.

Egmont grófja a spanyolok elleni németalföldi győzedelmes szabadságharc egyik első mártírja volt, akiről az 1780-as években Goethe ötfelvonásos szomorújátékot írt, amelyhez 1810-ben Beethoven kilenc darabból álló vokális-szimfonikus kísérőzenét komponált. Ennek patetikus, katartikus nyitányát – néhány találomra választott hanglemez között – 1956. október 23-a éjjelétől kezdték sugározni a Magyar Rádió munkatársai az Országházban kialakított alkalmi stúdióból, majd november 4-ig az Egmont-nyitány volt a leggyakrabban felcsendülő zenemű, amely így lett a magyar forradalom és szabadságharc emblematikus „himnusza”.

De ki volt ez a derék holland főúr, és mi volt II. Fülöp spanyol király, illetve németalföldi helytartója, Alba hercege szemében az a bűn, amelyért halálnak halálával kellett lakolnia? A történelmi személyről dióhéjban annyit tudunk, hogy Lamoraal, Egmont negyedik grófja ötszáz éve, 1522. november 18-án született a németalföldi Vallónia legnyugatibb, Franciaországgal határos tartományában. V. Károly spanyol király, német-római császár hadseregében szolgált, több csatában hősiesen harcolt a franciák és a protestáns német fejedelmek ellen. Még csak húszéves, amikor Hollandia tartomány spanyol királyi helytartójává nevezték ki.

Lamoraal, Egmont grófja. Fotó: Wikipédia

II. Fülöp király abszolutista uralkodó volt, aki központosítani akarta a spanyol birodalomhoz tartozó tartományok fölötti királyi hatalmat, emellett Európa katolikus védelmezőjének tekintette magát, nemcsak az Oszmán Birodalommal, hanem a protestáns reformációval szemben is. A tizenhét németalföldi tartomány azonban vissza akarta szerezni a burgund és spanyol uralom előtti nagyfokú önállóságát, régi önkormányzati, adózási privilégiumait, ráadásul az északi (holland) tartományokban a XVI. század közepére többségbe kerültek a protestánsok, főként a kálvinisták. A saját életmód és helyi kiváltságok védelmével párhuzamosan erősödött a protestáns ellenállás is, s a társadalmi elégedetlenséget csak fokozta II. Fülöp súlyos adókat kivető politikája és egyházszervezeti reformja, amely új püspökségek felállítását és a spanyol inkvizíció németalföldi bevezetését jelentette. Ez óhatatlanul robbanáshoz vezetett, ráadásul a németalföldi protestánsok szeme előtt lebegett a franciaországi példa is, ahol 1562 óta öldöklő polgárháború folyt a katolikusok és a protestánsok (hugenották) között.

A spanyol uralkodó 1567-ben régi hű emberét, Alba hercegét nevezte ki Németalföld királyi helytartójává, aki nagy hadsereggel érkezett Brüsszelbe. Orániai Vilmos, a „hallgatag herceg” elmenekült, de Egmont és Horne grófja a fővárosban maradtak, akiket Alba letartóztatott, és rögtönítélő bírósága („vésztörvényszék”) elé állított. Felségárulás és lázadás bűnéért pallos általi halálra ítélték őket, noha mindketten a spanyol királyhoz lojális katolikusok és az Aranygyapjas rend lovagjai voltak, így egyedül a király ítélhetett volna felettük. A két főnemest 1568. június 5-én Brüsszel főterén fejezték le, s Alba hercege rajtuk kívül még több ezer németalföldi nemest és polgárt végeztetett ki. Ez volt a nyolcvanéves holland szabadságharc nyitánya, amelynek eredményeként a hét észak-németalföldi – zömében kálvinista hitre tért – tartomány az Utrechti Unió néven ismert szerződéssel megalakította a mai Hollandia elődállamát, melynek függetlenségét véglegesen 1648-ban, a vesztfáliai békében ismerte el Spanyolország.

Goethe művében eszményi szabadsághős alakja áll előttünk, aki szereti a népét, és a népe rajongásig szereti őt. Miért? Ahogy az egyik brüsszeli polgár fogalmaz: „Miért rajong mindenki Egmont­ grófért? Mert meglátszik rajta, hogy a javunkat akarja, mert sugárzik a szeméből a vidámság, a szabad élet, a jóindulat, mert amije van, megosztja a szegényekkel, még azokkal is, akik nem kéregetnek.” A színmű talán legfontosabb dialógusa Egmont grófja és Alba hercege között folyik: a spanyol király teljhatalmú megbízottja feltétlen engedelmességet követel, mivel „mi sem természetesebb, mint hogy egy király a maga szándékai szerint uralkodik, és legszívesebben azokra bízza parancsait, akik legjobban megértik, s feltétlenül végrehajtják akaratát”. Alba szerint a király szándéka az, hogy a népet – saját érdekében – korlátok közé szorítsa, hogy arra, ami javára válik – ha másképpen nem lehet –, rákényszerítse, és feláldozza a veszélyes polgárokat, mert „csak így lehet része a többinek a békében és a bölcs kormányzat áldásaiban”. Ezzel szemben Egmont azt hangsúlyozza, hogy honfitársai szabad emberek, és „méltók rá, hogy helyük legyen ezen a földön; mind a maga ura s ragaszkodik a régi szokásokhoz. Merevek és kemények! Nyomni lehet őket, de elnyomni nem.” Vitájuk végén Alba feltétlen engedelmességre szólítja fel Egmontot, s ő így válaszol: „Kívánd fejünket, s egy csapásra végeztél. A nemes léleknek mindegy, hogy ebbe az igába vagy a hóhér bárdja alá hajlik-e nyaka.”

Goethe zseniális művében a két holland hős két alternatív utat választ. Egmont Brüsszelben marad, példát mutat a helytállásból, s kivégzése előtt ezt mondja: „A szabadságért halok meg, érte éltem és harcoltam, érte áldozom fel magamat e szenvedésben.” A menekülés útját választó orániai herceg szerint viszont: „Ha helyénvaló, hogy az ezrekért feláldozzuk magunkat, akkor az is helyénvaló, hogy az ezrekért megőrizzük magunkat.” Bár Goethe drámájából nem derül ki, jól tudjuk, hogy az egyesült és Spanyolországtól függetlenedő protestáns holland tartományok 1581-ben a szabadságharcot vezető Orániai Vilmosra ruházták az államszövetség vezetését, tehát az ő útja vezetett sikerhez.

A végzetét azonban ő sem kerülhette el: három évvel később Delft városában egy fanatikus katolikus merénylő lelőtte a hallgatag herceget, akit máig is „Hollandia atyjának” neveznek, s a hollandok narancssárga nemzeti színe a tőle származó Oranje-Nassau királyi háztól ered.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.