Mostanra nem telik el úgy hét, hogy valamilyen klíma- vagy politikai aktivista ne egy műalkotás elleni támadással akarja felhívni ügyére – vagy magára – a figyelmet. Egyik legutóbbi példa, hogy több kiló lisztet szórtak Andy Warhol amerikai művész által kifestett, Milánóban kiállított versenyautóra, festékkel teli léggömböket dobáltak széjjel, majd az elmaradhatatlan zárásként a kiállítótér falához ragasztották magukat. Az Utolsó Nemzedék elnevezésű csoport tagjai elmondásuk szerint akciójukkal az éghajlatra káros intézkedések ellen tiltakoztak. A nemzetközi hálózat neve máshonnan is ismerős lehet: ők voltak például azok is, akik nem sokkal korábban olajjal öntötték le Bécsben Gustav Klimt Élet és halál című festményét, mert szerintük „a klímapokol felé száguldunk”. A módszer egyébként nem csak a „környezetvédőket” ihlette meg, nemrégiben palesztinpárti aktivisták a brit parlamentben Lord Arthur Balfour szobrát kínálták meg vért jelképező ketchuppal, amiért az egykori külügyminiszter „a zsidóknak ígérte Palesztinát”.
Egyáltalán, mi bajuk van ezeknek az aktivistáknak a festményekkel, és mi köze van Vincent van Goghnak meg Francisco Goyának a klímaváltozáshoz? Hogy jobban megértsük mozgatórugóikat, lapunk a Just Stop Oil brit szervezethez fordult, akik azzal váltak híres-hírhedtté, hogy paradicsomlevest öntöttek a holland mester Napraforgók című alkotására. Az aktivisták egyike, Anna Holland elárulta, hogy választásuk nagyon is tudatos volt, azért szemelték ki a Napraforgókat, mert egy nagyon híres festmény, amelyet mindenki ismer, amelyhez mindenkit valamilyen különleges viszony fűz, ezért biztosak lehettek benne, hogy mindenki meghallja majd üzenetüket.
Polgári ellenállást folytatunk a bűnöző kormányunk ellen, ezért minden erőszakmentes dolgot meg kell tennünk, ami csak szükséges
– magyarázta. Tekintve, hogy akciójukat több kameraállásból, kiváló minőségben is rögzítették, a felvételek pedig aztán vírusként terjedtek a világhálón, óhatatlanul felmerült bennünk a gondolat, hogy céljuk az volt, hogy minél nagyobb médiafelhajtást csináljanak. – A Just Stop Oilnál mi a brit kormány ellen harcolunk, azért, hogy vállalják, nem állítanak ki újabb olaj- és gázengedélyeket. Ez a célja minden tettünknek. Ez az akciónk Phoebe-vel a polgári ellenállás egy szélsőséges taktikája volt, de eredményeképpen nemcsak arról beszél minden korábbinál több ember, hogy mit tettünk, hanem arról is, miért tettük – reagált a felvetésre.
Szó se róla, a csapból is ők folynak, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben kapnak hideget-meleget. A világ egy jelentős része értetlenül, egy másik pedig kifejezetten dühhel szemléli módszereiket. Úgy tűnik azonban, hogy a lányokat ez sem zavarja. Anna Holland elmondása szerint jól vannak, a rendőrség ugyan előállította őket, és eljárás indult ellenük, de a Nemzeti Galéria még azt sem közölte, hogy milyen értékű károkozással vádolják őket. – Számítottunk rá, hogy az akciónk megosztó lesz, ahogy a történelem során minden sikeres polgári ellenállási mozgalom megosztó, sőt ellenszenves volt. Martin Luther Kinget életében Amerika leggyűlöltebb emberének választották… Az életünkért folytatott harcban, számunkra, akik cselekszünk – még ha megosztó is – a történelem jó oldalán állunk – fogalmazta meg határozott küldetéstudatát.
Azért a cél nem szentesít minden eszközt.
A fiatal aktivistalány elmondása alapján véletlenül sem állt szándékukban kárt tenni a műtárgyban; mielőtt akcióba lendültek, meggyőződtek arról, hogy a festményt üveg védelmezi. – Csak a szörnyű valóság az, hogy azt a 33 millió pakisztánit, akiknek az életét tönkretették az áradások, nem védelmezi semmi. A brit családok kétharmadát, akiket a fűtőanyag drágulása sújt ezen a télen, nem védi majd senki. Le kellene állni azzal, hogy egyetlen festmény miatt aggódunk, törődhetnénk inkább a valódi napraforgókkal és a valódi emberekkel, akikkel a kormányaink népirtó kapzsisága végez! – fakadt ki.
Tényleg, a liszt elszáll, az olajfolt felszárad, hát miért olyan nagy gond az, ha műalkotások kerülnek célkeresztbe? Például azért, mert a múzeumigazgatók lassan szívük szerint tűzparancsot adnának a kiállítótermekben az effajta támadások miatt. Persze ennél azért kifinomultabbak, ezért több mint kilencven jelentős múzeum vezetője csak nyilatkozatban figyelmeztetett, hogy „az aktivisták súlyosan alábecsülik, hogy milyen sebezhetőek ezek a pótolhatatlan alkotások, amelyeket a világ kulturális örökségének részeként kell megőrizni”. Eddig komolyabb kár ugyan még nem keletkezett, de a kérdés az, vajon megéri-e vállalni a kockázatot.
Az intézmények ráadásul jobbára tehetetlenek az efféle támadásokkal szemben. Hiszen a legtöbb, amit tehetnek, hogy ellenőrzik a látogatókat, kitiltják a veszélyes tárgyakat és csomagokat. Ám egy múzeum mégsem lehet olyan, mint egy börtön, ahol átvilágíthatják a belépőket. Az őrök kicselezéséhez nagy csempésznek sem kell lenni, a bécsi klímaaktivisták táskáit is a megszokott módon átvizsgálták, de az olajosflakonokat a ruhájuk között rejtették el. Sőt, hallottunk olyan esetről, mikor egy felrázódott szénsavas üdítő robbant fel – igaz, csak véletlenül –, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a műtárgyaknak nem esett bajuk.
Átkozottul nehéz megvédeni egy festményt attól, hogy valaki levessel öntse le. Nagyon, nagyon bonyolult
– ismerte el Steve Keller, múzeumok biztosításáért felelős szakember is a The Atlanticnak adott interjúban. Az amerikai magazinnak elárulta, hogy míg korábban főként a lopások miatt fájt a fejük, a 24 órában őrködő, fejlett kamerarendszereknek és érzékelőknek hála ez már nem jelent olyan nagy kihívást. Elmagyarázta viszont, hogy a műalkotásokat védő üveg vagy műanyag korántsem nyújt tökéletes védelmet. – Beszivároghat alá a nedvesség. Vagy már csak az is kárt okozhat, hogy levesszük a festményt, és leszereljük a borítást, hogy megtisztítsuk – folytatta.
A szakember arra is rámutatott, hogy nem minden értékes műtárgyat védhetnek meg üveggel. Ennek több oka is van: a borítás zavarhatja a látványt – például elrejtheti az ecsetkezelést –, a keletkező statikus elektromosság is árthat bizonyos anyagoknak, vagy alkalmatlan lehet rá a keret. – Ha a keret is fontos, mert például maga Monet választotta a festményéhez, akkor nem akarják lecserélni – tette hozzá. A klímaaktivistáknak pedig azt üzente, most már kifejezték álláspontjukat, ideje lenne továbblépniük, mert ezzel nem nyernek sok támogatót ügyüknek.
Persze nem a klímaaktivistáknak jutott eszükbe először, hogy műalkotásokon fejezzék ki tiltakozásukat, bár olykor vékony a határ demonstráció, vandalizmus és téboly között. És bizony számos világhírű műtárgy nem úszta meg egy kis paradicsomlevessel vagy borsófőzelékkel.
A leghíresebb esetek közé tartozik, mikor 1975-ben Rembrandt Éjjeli őrjárat című festményét kaszabolta össze egy férfi kenyérvágó késsel, a rombolás nyomai még most is láthatók.
Mint később kiderült, mentális problémákkal küzdött, tettét azzal indokolta, hogy „az Úrért cselekedett”. Politikai indokok vezérelték viszont 1987-ben a Robert Cambridge nevű elkövetőt, aki közvetlen közelről lőtt rá lefűrészelt csövű sörétes puskájával Leonardo da Vinci egyik rajzára, rendhagyó tiltakozásképp „a brit politikai, társadalmi és gazdasági helyzetért”. A Koppenhága egyik jelképeként ismert hableányszobor pedig alighanem pályázhatna a „vandálok legkedveltebb célpontja” címre is, az elmúlt évtizedekben annyiszor támadtak már rá. Lefűrészelték már a karját és a fejét, volt, hogy felrobbantották, máskor lyukakat fúrtak a testrészeibe, a szivárvány minden színével leöntötték, vagy dildót tömtek a kezébe. Tették mindezt a nők egyenlősége, a menekültek helyzete, a hongkongi tüntetések vagy éppen legutóbb a Black Lives Matter (BLM, A fekete életek számítanak) mozgalom nevében.
Hogy mégis melyik lehetett a legelső eset? Ehhez távolabbra kell utaznunk az időben, mint talán gondolnánk. – Már az archaikus kultúrákban, illetve például az ókori Egyiptomban vagy épp a korabeli judaista hagyományokban folyamatosan téma volt az istenábrázolás kérdése. Ehnaton az i. e. XIV. századi Egyiptomban monoteista (egyistenhívő) kísérletet hajt végre, amelynek eredményeképp eltüntetik a régi istenségkultuszok, különösen Amon kultuszának tárgyi bizonyítékait. A Mózesig visszanyúló zsidó hagyományban az istenábrázolás eleve tilos volt, az istennel kapcsolatos tartalmakat nem lehetett műalkotások formájába önteni. Ennek megfelelően már az V. századtól kezdődően a keresztények között is nagy viták dúltak arról, hogy Jézus mint Isten ábrázolása lehetséges-e. Olyan nagyok, hogy több mint négyszáz évig tartottak, számos életet követeltek, és megannyi műalkotást elpusztítottak – adott történelmi kitekintést lapunk megkeresésére Lázár Kovács Ákos. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének vezetője emlékeztetett arra, hogy ugyanez a csatározás aztán a reformációval újraéledt, a XVI. századtól így ismét műtárgyakat semmisítettek meg, tettek tönkre, templomfalakat meszeltek le végérvényesen.
A XVIII. században, a francia forradalom idején aztán már nem is csak vallási, hanem politikai természetű, az egyház társadalmi szerepét megkérdőjelező nézetek miatt lángolt fel újra a konfliktus. Hogy aztán a XX. században pedig a világháborúk rombolása ne kíméljen semmit. – Általában a forradalmi nézetek, legyen ez a francia, a szovjet vagy a kínai forradalom lényegéhez tartozik a lerombolása valami régebbinek egy új építésének ígéretével. Megszűnt az a kivételezett helyzet is, amely az egyházi intézményeket esetleg korábban jellemezte – templomok ugyanúgy kaptak bombatalálatot, mint katonai létesítmények – folytatta a szakember. Történeti összefoglalását azzal zárta, hogy az 50-es, 60-as években előbb a marxista reneszánsz, majd a szexuális forradalom, a feminizmus, a diáklázadások, általában az egyenjogúságot (emancipációt) célul kitűző mozgalmak értékelték át az ábrázoláshoz való viszonyukat.
De hogy kerültek célkeresztbe a múzeumok?
– A művészeti terek nagyon hasonló szerepet töltenek be, mint a templomok. A görög kultúrában a „museon” szó az idegen hatalmaktól elhordott, megszerzett isteni erejű tárgyak, a legyőzött istenek őrzőhelyét jelentette. A múzeum tehát a hatalmat, a festő, a szobrász, az ábrázolás hatalmát, illetve az ábrázolt egyetemesnek is gondolt erejét, a hagyományt őrzi – magyarázta Lázár Kovács Ákos. Hozzátette, hogy az eltörlés, a hagyománnyal való küzdelem mint felszabadító „tehermentesítés” a kultúra része: bizonyos dolgok eltűnnek, mások újraíródnak.
Ennek az is része, hogy bizonyos aktivisták (legyenek ezek vallásiak vagy profán célokkal tevékenykedők) túlfűtött belső meggyőződéssel próbálnak érvényt szerezni igazuknak. De ez nem különbözik olyan sokban a VII. századi harcoktól. Ők is meg voltak győződve arról, hogy helytelen Istent ábrázolni
– vont párhuzamot. Úgy vélte, a mai mozgalmároknak viszont már kevésbé a tartalommal, mint inkább a múzeumban tartott tárgyak értékével és tekintélyével van gondjuk. Illetve azokkal, akik ezt a tekintélyt létrehozták és ki is követelnék a társadalomtól. – Ha tetszik, ez fricska annak a polgári válogatásnak, jólétnek és életfelfogásnak, amely a múzeumokat fenntartja. Amely alapján meghatározzuk, mi értékes, mi ér sokat, hogy léteznek egyáltalán „elit tárgyak”. Annak üzenete, hogy a gondolataik, szándékaik értékesebbek, mint a több millió dollárra tartott régi „relikviák” – latolgatta az aktivisták indítékait. – Ezt a durva, vulgáris kritikát nem szabad démonizálni sem, inkább meg kell érteni a mozgatórugójukat.
A képeket pedig persze vissza kell tenni a helyükre. A kultúrának is élőnek kell lennie, hiszen a múzeumok sem „halott tárgyakat” őriznek, hanem gondolatokat, reményeket, szándékokat, legyen az éppen ezé vagy azé a csoporté, közösségé, népé. Az a jó, ha a látogatók is elmondják erről véleményüket, és megvédik maguknak a múltjukat, a jelenüket, éppen a „szebb és igazabb” jövőjük reményében – zárta elmélkedő szavait a szakember.
Borítókép: Klímaaggódók Vincent van Gogh Napraforgói alatt a falhoz ragasztott kezükkel, miután paradicsomlevest dobtak a festményre a londoni Nemzeti Galériában (Fotó: Europress/AFP)
