Rezeda Kázmér megilletődötten állt az erdő közepén, egy fa tövében. A fa törzse vastagon be volt nőve mohával. Egyenletesen, mindenhol, körbe-körbe.
– Látod, Kázmér – szólította meg önmagát, amire csak különleges, legfőképpen elérzékenyült pillanatokban volt példa –, ez a gyerekkori álmod is beteljesedett. Itt állsz a Déli-sarkon, hiszen látod, elindulhatsz bármerre, észak felé fogsz indulni…
S gondolatban még elkalandozott messzire, a Déli-sarknál is messzebbre, egészen odáig, hogy lám, a Pilisben van minden, nyilván Attila sírja is, és itt kell legyen Noé bárkája is, csak az örmények rosszul tudják, és akkor, mint kiderült, itt van a Déli-sark meg a szívcsakra.
Most már csak azt kellene tudni, gombák vannak-e…
Ugyanis talán ideje bevallanunk az emelkedettség eme fokán, hogy Rezeda Kázmér nem szívcsakrászni volt a Pilisben, hanem gombászni. Ami lényegesen prózaibb elfoglaltság, mint a szívcsakrászás, viszont sokkal finomabb vacsorával kecsegtet, többnyire.
– És ez még mennyi mindenre igaz! – fűzte tovább a gondolatot Rezeda Kázmér. – Példának okáért hajnali harmatot gyűjtögetni pókháló kosárkába, és közben arra gondolni, hogy tündérkislánykák könnycseppecskéivel van dolgunk, nos, szintén magasztosabb, mint hagymát pucolni, de a tündérkislánykák könnycseppecskéiből ritkán lesz gulyás, na ugye… és akkor a bilabiális zöngés spiránsok változásainak kutatásáról még szót sem ejtettünk. Ugyanis remekül állapítja meg Kis Tamás Az ómagyar bilabiális β kérdéséhez című hiánypótló értekezésében, miszerint „nyelvtörténetírásunk szerint az ősmagyarból származó bilabiális β hang az ómagyar korban, illetőleg az ómagyar korral kezdődően különböző minőségi és mennyiségi változások következtében eltűnt a magyar nyelvből. (Ezeket az alább felsorolt változásokat és hangtörténeti hátterüket az 5. fejezetben részletesebben is szemügyre veszem, és szándékaim szerint rávilágítok, hogy az egyes jelenségek magyarázatához nincs szükség a bilabiális β feltevésére)” – ebből még nem jön ki egy rendes adag pacalpöri.