„Életünk töredékes és paradoxonokkal teli”

A könyvesboltok roskadoznak az erősségeinkre építő önsegítő könyvektől, a keresztény emberszemlélet szerint azonban az életünk töredékes és paradoxonokkal teli – fejtette ki Siba Balázs református lelkész, egyetemi ­tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszékének vezetője, akivel Hétfőtől szombatig, Lelki rítusok és spiritualitás a mindennapokban című könyve apropóján beszélgettünk.

20221129 Budapest Siba Balázs lelkész Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Korábban is foglalkoztatta már a mindennapi spiritualitás témája, vagy valamilyen konkrét élménye miatt döntött úgy, hogy könyvet ír róla?
– Hat évvel ezelőtt egy diákom azzal keresett meg, hogy miért van az, hogy protestáns lelkészek a katolikusokhoz mennek el lelkigyakorlatra, és tőlük tanulják a lelki vezetést, miért nincs ennek egy protestáns műhelye? Ez nagyon elgondolkodtatott, hiszen jó, ha van egy olyan szakmai műhely, ahol együtt tudunk gondolkodni arról, mit jelent protestánsként a hitünk mindennapi megélése. Kollégáimmal létrehoztunk egy kétéves egyetemi képzést lelkészeknek, vallástanároknak Spiritualitás és misszió az egyházban elnevezéssel. Az egyik tantárgy, amelyet tanítok, a mindennapok lelkiségéről, hitéről szól, és úgy voltam vele, hogy egy tantárgyhoz jó, ha van egyetemi jegyzet, ezért kezdtem el kutatni. 2019-ben kimentem Amerikába egy nyári egyetemre, ekkor kezdtem el írni a később a könyv alapjául szolgáló jegyzetet. Egyszer csak a könyvtárban ülve bevillant, hogy mivel az életünket különböző terekben éljük, mi lenne, ha ezek a terek segítenének végiggondolni a mindennapjainkat. Így jött a kertes ház ötlete, amelynek különböző részei alkotják a könyv fejezeteit.

A pince kimaradt

– Ennyire különbözne a protestáns és a katolikus hitgyakorlat?
– A katolikus egyházi hagyományban nagyon sokféle iránnyal találkozunk, és vannak olyan gyakorlatok, közös gyökerek, amelyek összekötnek minket. Bizonyos gyakorlatokat még a reformátorok is alkalmaztak, csak az évszázadok során kikoptak.

– Például?
– Pár évvel ezelőtt részt vettem egy lelkigyakorlaton, amelyet a jezsuiták vezettek, és ahol imádkozni tanítottak minket. Hat olyan imaformát gyakoroltunk, amelyek közül volt olyan, amelyről korábban nem is tudtam, hogy létezik. Amellett, hogy teológiai tanár vagyok, még így is vannak olyan részei az örökségünknek, amelyek felfedezésre várnak. Vannak olyan gyakorlatok, amelyek megállnak a protestánsok mérlegén is, nem távolítanak el a hitünktől. A könyvben hivatkozom egy katolikus apátra, aki az imádságról azt mondta, „imádkozz úgy, ahogy tudsz, ne úgy, ahogy nem tudsz”, de ehhez körbe kell nézni, meg kell tudni, hogy milyen imaformák vannak.

– Ezt az Amerikában szerzett tapasztalatai is alátámasztották?
– Ott például vannak olyan kurzusok, ahol különböző imaformákat és bibliaolvasási formákat is tanítanak a hallgatóknak, mondván, jó, ha tudják, hogy milyen sokféle módon lehet ugyanazt a szentírást olvasni különböző életszakaszokban. De a budapesti teológián is volt már olyan szeminárium, ahol tizenkilenc bibliaolvasási formát vettünk végig a hallgatókkal.

– Mit jelent a hitünket megélni a nappaliban, a konyhában, a hálószobában vagy a kertben? – ezekre a kérdésekre is választ kapunk a könyvben. Miért épp a kertes ház képét használja? 
– Ennek neurotudományi háttere van. A valláspedagógia tanítása során találkoztam azzal az elmélettel, hogy jó, ha egy képzési rendszert úgy építünk fel, hogy közben látjuk az összképet. Ez a könyv kísérlet arra, hogy mi van akkor, ha nem egy féléves kurzus vagy egy egyetemi előadás épül fel az összkép részletekre bontásából, hanem egy könyv. Benne vagyok egy központi képben, metaforában, és tudom, hogy amit olvasok, az hogyan helyezkedik el a nagy képben. Emellett csökkenti az elveszettségérzetet is az olvasóban, hiszen a fejezetek témái sokszor egymástól látszólag távoli területeknek tűnnek. A kertes ház képe segít mindezt egységben kezelni.

– A padlásról mint az őseink, felmenőink hitéről olvashatunk, de a pincéről például nem. Mi ennek az oka?
– Bizonyára lehetett volna még tereket választani, a pince volt az egyetlen tér, amelyről nem mertem írni. Ha a metaforát tovább gördítjük, ott a tudattalanunk, és olyan mélységek, sötétségek is lehetnek, amelyeket nem feltétlenül gondoltam, hogy egy húszoldalas fejezetben ki lehet fejteni. Nem akartam túlfeszíteni a metaforát.

– A bűn kérdésével viszont egészen sokat foglalkozik az utolsó fejezetben.
– A dolgozószoba című fejezet valóban foglalkozik annak kérdésével, hogy az imádság terében mint egy transzformációs térben hogyan vihetjük az Isten elé a paráznaságot, az irigységet, a nagyravágyást és még sok más bűnünket. Nemcsak a talentumainknak, de a bűneinknek is lehet térképe, rajzolata, ami ránk jellemző, de az Isten ezt is használni akarja. Nemcsak a képességeinken és adományainkon, hanem a hiányainkon és bűneinken keresztül is akar minket tanítani. A most készülő könyvemben egy egész fejezet szól majd a bűnökről, a saját sötét oldalunkkal való szembenézésről.

Kapcsolati önismeret

– Talán éppen ezért roskadoznak manapság a könyvesboltok polcai a különböző önsegítő könyvektől.
– Az én könyvem is beleillik ebbe a sorba, viszont az emberszemlélete más, mint a humanisztikus pszichológiának, ugyanis a hátterében a keresztény emberkép áll. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy az erősségeinkre építsünk, hanem arról, hogy valóban bűnösök vagyunk, ezért az élet nem lehet kerek és egész. Bűn alá rekesztettek vagyunk, az életünk töredékes és paradoxonokkal teli. A bűneinket az Isten elé tudjuk vinni, le tudjuk tenni. Ez a fajta önismeret nem arról szól, hogy volna valami központi magja az énemnek, amelyet föl kell hogy fedezzek, hanem kapcsolati önismeret. Ez azt jelenti, hogy az Istennel és a másik emberrel való kapcsolatomban ismerhetem meg igazán, hogy ki vagyok, és szükségem van a kegyelemre. Vagyis a keresztény emberkép nem mindig boldog vagy a boldogság látszatát kergető emberkép, sokkal inkább a kegyelemre szoruló ember képe jelenik meg.

– Az egyik fejezet éppen erről szól, a keresztény önképről.
– Igen, arról, hogy ha belenézek a tükörbe, mit látok, mi az a reális, ideális, vágyott énkép és mi az, amit ehhez hozzátesz a Biblia és a kereszténység.

– Azt írja, „az én mindig titok marad önmagunk számára”, de ha mi magunk mindig változunk, akkor a spirituális életünk is?
– Maga Isten a legnagyobb képromboló az életünkben, ő maga töri össze azokat a képeket, amelyek kialakulnak magunkról és őróla. Napról napra változik az életünk, és mi magunk is, így valószínű, hogy a hitünknek is változnia kell. Nincsenek előírt szabályok, csak perspektívák arra nézve, hogy hogyan élhetem meg a hitemet, és maga a gyülekezet lehet egy olyan közösség, ahol együtt gyakoroljuk a hitünket. Lehetnek előírt közösségi gyakorlataink, rítusaink, de kell hogy legyenek sajátok, egyéniek is.

– A hetedik nap pufferidővé változott, sokszor arra szolgál, hogy utolérjük magunkat a teendőinkkel – írja a Nappali című, a kegyes élet heti ritmusáról szóló fejezetben. Miért baj ez, hogyan kellene a vasárnapra tekintenünk?
– A keresztény életnek jó, ha van egy ritmusa, egy heti pulzálása. A vasárnapra készülünk, és a vasárnaptól indulunk, de a hét utolsó napja egyben lehetőség a számvetésre és a tervezésre is. Az egyik rabbi írta, hogy ha a zsidók megtartják a szombatot, a szombat megtartja őket. Ugyanígy, ha megtartjuk a vasárnapot, a vasárnap megtarthat minket, a közösségeinket, családjainkat egyaránt. Jó, ha kiemelkedik ez a nap, mert a vasárnap lehetőség arra, hogy valóban a nyugalom napja legyen. De a legjobb, ha a béke ideje, az Istennel töltött énidő minden napunk részévé válik.

Hit és esztétika

– Manapság az élmények váltak az értelmes és élhető élet fétisévé, ez pedig megfigyelhető a vallásgyakorlásban is. Ön szerint mi áll a jelenség hátterében?
– Az utóbbi időben az esztétikum előtérbe helyeződött a hit megélésében. Egy kicsit nárcisztikus felhangja van ennek, mert az internet, az információk áradata mind azt közvetítik, hogy „minden rólam szól”. A lehetőségek látszata, hogy bármi lehetsz, bármit csinálhatsz, mert nálad a kontroll. Mintha csak az lenne a reális, amit átélek, amit tapasztalhatok. Az esztétika előtérbe helyeződését mutatja például, hogy Amerikában, ahol én jártam, egy generációval ezelőtt kidobták az orgonákat a templomokból, most pedig ráébredtek, hogy mégiscsak szép, de égen-földön nem találnak embert, aki tudna játszani rajta. Ugyanígy felfedezték a tradicionális énekek szépségét is, újra elkezdték énekelni őket. Minden azt mutatja, hogy a gyökerek keresése, az értéktalálás az új trend, mintha az átélés segítene minket abban, hogy valóban megélhessük az életet. Ez persze csalóka dolog.

– Melyik a kedvenc fejezete?
– Az, amelyik utoljára készült el, és amelynek Az élet mint lelkigyakorlat címet adtam. Arra kell ráébrednünk, hogy a munka világában, a munka kellős közepén, amikor „egymás lábára lépünk”, és nagyon nehéz, annak a kellős közepén is ott van Isten, és megélhetem a hitemet. Nemcsak akkor, amikor elvonulok, hanem amikor nagyon sűrű az élet. Minden hivatásban megtalálhatjuk a Krisztus-követés módjait, ami a protestantizmus munkaetikájának egyik sajátossága. A dolgozószoba és belső szoba az imádság tere, ezek összefüggenek. Hogy hogyan tud az Isten az imádság terében egy új embert formálni, aki nem lesz bűntelen, nem lesz hibátlan, ugyanúgy megmaradnak a töredékességek, de talán jobban átsugárzik Krisztus kegyelme az életünkön mások javára.

Névjegy Siba Balázs 1976-ban szüle­tett Dunaújvárosban. Főbb kutatási területei a narratív identitás, a pasztorálteo­lógia, a pedagógiai modellek és a mindennapok spiritualitása. Református lelkész feleségével és három fiával Törökbálinton él.

Borítókép: Siba Balázs lelkész (Fotó: Mirkó István)