Ahhoz, hogy más kultúrából származó, más nyelvet beszélő embertársainkkal kommunikálni tudjunk, nem elég ismernünk az adott nyelv szókincsét és nyelvtanát. Ha nem akarjuk, hogy félreértsenek bennünket, vagy kínos helyzetbe kerüljünk, meg kell ismernünk az adott közösség társadalmi érintkezési szokásait, nyelvi viselkedési szabályait. Ráadásul nem csak a nyelvi szabályok (köszönési formák, tegezés-magázás, az egyes társadalmi helyzetekben használható stílus) ismerete fontos. Bár a nem nyelvi jelzések jó része (például mimika, testtartás) velünk született, vagyis az egész emberi fajra jellemző, vannak azonban olyan nem verbális jelek, amelyek csak az adott társadalom érintkezési szokásaiban jelennek meg.
A távol-keleti népek kommunikációjában rendkívül fontos a nyelvi illem, az udvariasság kifejezése. Ez nemcsak a szóhasználatban és mondatszerkesztésben nyilvánul meg, hanem a gesztusok szintjén is. Például a távol-keleti ember arcán megjelenő mosolyt egy kínos beszélgetés során nyugati partnere félreértheti, pedig ő nem színlel, hanem egyszerűen csak enyhíteni szeretné a beszélgetőtársa kellemetlen érzéseit.
Az arab vendéglátás szabályai szerint a vendég részéről udvariatlan gesztus, ha visszautasítja az ételeket, amelyekkel a háziak megkínálják, illetve, ha nem fogadja el a távozáskor kapott apró ajándékot.
Míg az ázsiai kultúrák egy részében a beszélgetés közbe iktatott hosszabb szünet elfogadott, és nincs kínos jelentése, addig a latin kultúrákban épp ellenkezőleg: a partnerek sokszor egymás szavába vágva kommunikálnak, és ez nem udvariatlan gesztus részükről. Lehet, hogy a külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy veszekednek egymással, amikor hangosan, esetleg kiabálva társalognak, pedig csak a szövegfonetikai eszközök (hangsúly, hangmagasság, hanglejtés, hangerő) eltérése mutatkozik meg. A hangerő sokkal nagyobb, mint az átlagos magyar beszéd esetében. Ezzel együtt a gesztusok is erőteljesebbek, nagyobbak.
A térközszabályozás is jellemző egyes kultúrákra. Bizonyos országokban az emberek személyes tere kisebb, míg másokban nagyobb. Ha eltérő térközigényű kultúrából származó emberek találkoznak, akkor általában tolakodásként, bizalmaskodásként, illetve távolságtartásként, elutasításként szokták értelmezni a másik túlzottnak érzett közelségét vagy távolságát. Az egyéni jellemvonások mellett a kulturális szokások és a népsűrűség is befolyásolja az emberek „területigényét”. A sűrűn lakott Japánban még az idegenek is körülbelül 25 centiméterre állnak egymástól beszélgetés közben, míg ez egy európai ember számára tolakodónak tűnhet. Ugyancsak a japánoknál beszélgetés közben a szem helyett inkább a nyakat figyelik, és mindig meghajolnak a tisztelet jeléül – nálunk a hajlongás megalázkodást, szolgalelkűséget jelent.
Kínában piros tollal nem ajánlatos írni. Bár a kínaiak menyasszonyai pirosba öltöznek, és szívesen csomagolnak pirosba mindent, soha nem lehet elkövetni azt a hibát, hogy valakinek a nevét leírjuk pirossal. Ugyanis ott a pirossal írott név azt jelenti, hogy az illetőt kiírtad az életedből – vagy már halott.
A bolgárok metakommunikációja pont fordítva jelzi az igent és a nemet, mint a mienk. A fejrázás az igen, a bólogatás a nem.
Thaiföldön tilos megsimogatni mások fejét: ha véletlenül valaki ezt megteszi, vagy egyáltalán csak hozzáér egy thai fejéhez, rögtön bocsánatot kell kérnie. Szerintük a fejük a „tetejük”, ahol a lélek is lakik, amelyet egyáltalán nem illik tapogatni, még a családtagokét is csak addig, amíg fel nem nőnek.
Távol-Keleten nem illik orrot fújni, ellenben a böfögés, a leves szürcsölése és a hangos csámcsogás kifejezetten elvárt. Zsebkendőt sem célszerű kérni, a helyiek szerint ugyanis az orrfújás borzasztó dolog.
Borítókép: Holdújév Bangkokban (Fotó: MTI/EPA/Narong Szangnak)
