Egyre kevesebb a jól képzett magánnyomozó

Jelenleg mintegy nyolcszáz engedélyes magánnyomozó van az országban, ötven százalékuk a fővárosban. Egy célszemély követése napi több százezer forint is lehet. A szakma utánpótláshiánnyal küzd, hiszen nincs korkedvezményes nyugdíjba vonulás a rendőrségtől, és a jogi mozgástér is szűkült.

132074509 Fotó: CSA Images

Sokunk fejében magányos hős képe él. Olyan karakter, mint amilyet 1988-as Éjszakai rohanás című örökbecsű filmjében Robert De Niro alakított: exrendőr, aki óvadékügynök megbízásából kutat fel és gyűjt be szabadlábon védekező rosszfiúkat, akik nem akarnak megjelenni a bíróság előtt. Más mozik a hűtlen házastársak után szaglászó, teleobjektívvel ágyjelenetet fényképező, a rendőrség szemében viszont csak szálkát jelentő magánnyomozó archetípusát erősítik. Persze a forgatókönyvírók célja a szórakoztatás.
A mai magyar közgondolkodásban abban sincs közmegegyezés, hogy egyáltalán mire való egy magándetektív. A tankönyvi definíció szerint „a magánnyomozó a kriminalisztikai szakma szabályai szerint, a törvény adta keretek között segíti az ügyfél jogos érdekének érvényesítését”. Ez így elég tág meghatározás, melynél többet árulnak el a magánnyomozó-irodák honlapjai. Feltűnő, hogy a családi és hűtlenségi ügyek szinte mindenkinél szerepelnek, miközben a magas nyomozati költségek okán ez a legvékonyabb szelet a megbízások tortájából.

A jellemzően egy-két fős kisvállalkozásként működő irodák között megfigyelhető a szakosodás.

Akinél a céges ügyfelek dominálnak, ott a megbízó menedzser döntéshozatalát segítő nyomozások szerepelnek kiemelt helyen: üzleti hírszerzés, lehetséges munkatárs és partner, illetve versenytárs kapcsolatainak átvilágítása, piaci viszonyok elemzése, szellemi tulajdonnal (szabadalmakkal, védjegyekkel, hamisítással) kapcsolatos felderítések. Gyakoriak a cégen belüli lopásokkal, sikkasztásokkal, bizalmi információk kiszivárogtatásával összefüggő megbízások, és vannak irodák, amelyek a peres eljárásokhoz kapcsolódó magánnyomozásra, ügyvédek munkájának támogatására, vagyoneltüntetések, biztosítási csalások, környezetszennyezési ügyek elkövetőinek felkutatására szakosodnak. Megint mások eltűnt személyek és tárgyak, illetve családi (gyermekelhelyezési, távoltartási, bántalmazási) ügyek bizonyítására vállalkoznak.

Arra a kérdésre, hogy alkalmazhatnak-e fedett nyomozati módszereket, a válasz egyértelmű nem. A telefonlehallgatás, számítógép feltörése, rejtett kép- és hangrögzítő eszközök elhelyezése és a hasonlók a rendőrség és a titkosszolgálatok privilégiumai, mégpedig meghatározott jogi keretek között – hangsúlyozza Baráth György, a Magyar Detektív Szövetség elnöke, a Baráth és Partnerei Magánnyomozó Ügynökség vezetője, hozzátéve, hogy a megfigyelést, követést, nyilvános adatbázisokban való kutakodást, szóbeli tájékozódást, kapcsolati háló használatát semmi sem tiltja a számukra. Korlátot leginkább az adatvédelmi jogszabályok jelentenek, de az érintettek tudják, hogy a jogtalanul szerzett információt úgysem lehet a bíróságon felhasználni, tehát értelmetlen, esetleg veszélyes ilyesmibe fogni.

Baráth egykor a polgári titkosszolgálatoknál dolgozott, de két évtizede magánnyomozóként keresi kenyerét. Bár túlnyomórészt külföldi tulajdonú cégek veszik igénybe szolgáltatásait, hírnevét mégis egy gyermekelhelyezési ügy alapozta meg néhány évvel ezelőtt. Magyar édesanya megbízásából kellett visszaszerezni óvodás korú gyermekét a külföldi édesapától, mert utóbbi Bécsben rejtőzött el vele. Rájuk találtak, majd míg Baráth az utcán elvonta a bébiszitter figyelmét, addig az édesanya magához tudta venni a gyereket – érvényt szerezve a bírósági ítéletnek.

– Bár sokszor nélkülözhetetlen a megfigyelés, a követés, a munkánk alapvetően az ügyvédéhez hasonló, csak mi nem jogi eszközökkel segítjük az ügyfelek érdekeinek érvényesítését. Csak arra van jogosultságunk, amire a megbízónak, se többre, se kevesebbre. Kérdezhetné, akkor miért van szüksége az ügyfélnek ránk. A szaktudásunk és kreativitásunk miatt – egyszerűsíti le a választ.
A másik alapkérdésre, hogy kinek éri meg magánnyomozót felbérelni, az egykori rendőrtiszt, Pándi Ákos tatabányai magánnyomozó adja meg a legőszintébb feleletet: ott dolgozunk, ahol van fizetőképes kereslet. Ez leginkább az üzleti szféra, főként a multinacionális cégek.

– Mindez azzal függ össze, hogy ez nem olcsó műfaj. 

Csak a filmekben van úgy, hogy a magánnyomozó egyedül dolgozik például egy megfigyelésnél, követésnél.

A szakszerűség megkívánja, hogy több autót és kollégát, néha motorkerékpáros vagy biciklis megfigyelőt, illetve két gyalogos követőt alkalmazzunk, ami hat-nyolc embert felételez. Nem mindig lehet előre látni, hogy a célszemély milyen közlekedési eszközt fog használni. A költségek napi több százezer forintra rúghatnak, amelyet csak keveseknek éri meg kifizetni. Egészen más a helyzet, ha vállalati bűnügyben a tettes kiderítésével végső soron a bűncselekmény megszüntetésétől a megbízó akár milliárdos nagyságrendű megtérülést remélhet – vélekedik, majd az utóbbira több példát is említ praxisából. – Multicégnél történt, hogy drága alapanyag-komponenst módszeresen megcsapolt valaki, és ami még rosszabb, a hiányzó mennyiséget más anyaggal helyettesítette. Mindez a termék tömeges visszahívásával járt, százmilliós kárt és jelentős presztízsveszteséget okozva. Ebben az esetben a vállalatirányítási rendszer adataiból, kamerafelvételek elemzéséből, megfigyelés révén meg tudtuk állapítani, hogy kik lehetnek az elkövetők, akik a belső vizsgálat során beismerték a tettüket. Másik nagyvállalati ügyfelünknél rendszeres hiány mutatkozott a készletekből. Sikkasztásra gyanakodtunk, és a dokumentumokból, kamerafelvételek elemzéséből ki tudtuk deríteni, kik fosztogatják a szállítmányokat. Az így látókörbe került kamion megfigyelésével, követésével végül tettenéréssel zárult a történet. A sofőr átadta a bizonyítékokat a rendőrségnek, a házkutatások során sokmilliós tételt találtak a lopott holmikból nála és a társainál.

A magánnyomozás nem eredményköteles tevékenység, így ha a nyomozó önhibáján kívül nem éri el a kívánt eredményt, azt a megbízó nem kérheti rajta számon, az előre megállapodott vállalási díjat viszont ki kell fizetni. Ez a szakma éppúgy a bizalomra épül, mint az ügyvédi, ahol az eredményesség jelenti a legjobb referenciát és reklámot. Nem mindegy, hogy kiből lehet magánnyomozó. A Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara budapesti elnökétől, oktatási elnökhelyettesétől, Rohánszky Mihálytól tudjuk meg, hogy csak a rendszerváltás után nyílt meg a jogi lehetőség a magánnyomozói tevékenységre, amelyre akkoriban általában a rendvédelmi szervek korkedvezménnyel (negyvenes éveikben járó) leszerelő dolgozói vállalkoztak. Jelentős piaci rést kellett betölteniük, hiszen az ügyek elszaporodása, a rendőrség – ma is meglévő – túlterheltsége erre kellő okot szolgáltatott. A képzett rendőrök ráadásul a régi belügyi kapcsolataik birtokában hatékonyan tudtak magánnyomozást végezni. Mára a szakma utánpótláshiánnyal küzd, hiszen nincs korkedvezményes nyugdíjba vonulás, és a jogi mozgástér is szűkült. Mint mondja, neki is csak sejtései vannak, hogy mi állhat e mögött. Az elégtelen szakmai képzés, az önálló magánnyomozói törvény hiánya és főként a szakmai kritériumokat „lebutító” 22/2006-os BM-rendelet miatt a szakma lassacskán elöregszik, el is lehetetlenül – sommázza a véleményét.

Jelenleg mintegy nyolcszáz engedélyes magánnyomozó van az országban, ötven százalékuk a fővárosban. A szakmai kritériumok az uniós csatlakozásig nagyjából rendben voltak: az kapott engedélyt, akinek megfelelő szakirányú végzettsége és szakmai tapasztalata volt. Az oktatási elnökhelyettes annyit még hozzátesz, hogy az ominózus BM-rendelet hatálybalépésétől kezdve már bármilyen belügyi végzettségű, akár börtönőr, pénzügyőr is automatikusan megkaphatta a magánnyomozói jogosultságot, miközben az ő kompetenciájuk egészen más. Ettől kezdve az is vállalhatott magán­nyomozói megbízást, aki érettségi után elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot, ahol nem mellesleg a tananyag zömét a jogi ismeretek tették ki. Nemrégiben az OKJ-s képzést szakirányú képzéssé alakították át, amelyet magáncégek végeznek, akik tanúsítványt adnak ki a tanfolyam elvégzéséről, de a levelező képzés nívója ettől nem sokat változott, nyomozói gyakorlati ismereteket szinte alig oktatnak.

Amikor a magánnyomozó szakmai képzés kifejezésre rákeresve megnyitottuk találomra a felnőttképzés területén működő társaság honlapját, kiderült, hogy az oktatással foglalkozó vállalkozás valóban képez magánnyomozókat, mint ahogy mellette dajkákat, méhészeket, sminkeseket, pedagógiai asszisztenseket, klímaszerelőket és kályhás szakembereket is. A levelező képzés időtartama hatszáz óra húszszázalékos megengedett hiányzás mellett.

A képesítő vizsgát a Belügyminisztérium akkreditált vizsgaközpontja végzi, de mint Rohánszky Mihály állítja, ezen kevés jelölt képes megfelelni.

Tudniillik még ha tartalmilag rendben lenne is a „gyorstalpalókon” átadott tananyag, a szakszerű magánnyomozói munkához többéves szakmai gyakorlat lenne szükséges, mint ahogy a végzett jogász is csak többéves, ügyvédi irodában végzett gyakornokoskodás után válik jogosulttá szakvizsgát tenni.

A magánnyomozók életét megkeserítő körülmény, hogy jelenleg nem férhetnek hozzá releváns adatbázisokhoz. A központi ingatlan-nyilvántartásban például egy-egy helyrajzi számra bárki rákereshet, de személynévre ugyanitt már nem lehet. Így szinte lehetetlen megtudni, hogy adott személy nevén milyen és mikor szerzett ingatlanvagyon van. Mindez a követeléskezelési ügyekben azoknak az adósoknak, gyakran csalóknak kedvez, akik el akarják rejteni a nevükön lévő és behajtható vagyonelemeket. Ugyanígy azt sem tudhatja meg a magánnyomozó, hogy az adott személy büntetett előéletű, vagy sem, pedig gyakori, hogy az ügyfél üzletkötés előtt szeretné megismerni potenciális üzletfele előéletét.

Pándi Ákos azért hagyta ott a rendőrségi nyomozói pályát 13 évvel ezelőtt és váltott át a magánszektorba, mert elmondása szerint képtelen volt hozzászokni, hogy egy-egy nyomozó asztalán egyszerre harminc-negyven ügy aktái tornyosultak. Ilyen leterheltségnél – mint mondja – képtelen egy nyomozó minden üggyel érdemben foglalkozni. Még a legelkötelezettebb rendőrnél is kialakul az a gyakorlat, hogy majdnem olvasatlanul szelektál az ügyek között, figyelembe véve a statisztikai elvárásokat is. Ő is értetlenségének ad hangot, hogy ugyan miért nem nézi jó szemmel a törvényalkotó, hogy a magánnyomozók jelentős terhet vesznek le a rendőrség válláról?

Értetlenségét alátámasztják a Baráth György irodájának honlapján olvashatók is: „Korábbi külföldi és hazai felmérések szerint a nyilvánosságra került ügyek szerint a magyar vállalatok 62 százaléka vált súlyos gazdasági bűncselekmény áldozatává az elmúlt öt évben. A magyar cégek ellen az elmúlt öt évben átlagosan kilenc bűncselekményt követtek el. A leggyakoribb visszaélésfajta a lopás és hűtlen kezelés (a vállalatok 48 százalékánál), a szellemi tulajdonnal kapcsolatos bűncselekmény (26 százalék), valamint a korrupció és megvesztegetés (17 százalék) volt. A gazdasági bűnözés Magyarországon a fehérgallérosok »sportja«. A legsúlyosabb visszaélések tipikus elkövetője férfi (90 százalék), jellemzően 31 és 50 év közötti (80 százalék). A visszaélést elkövetők 64 százaléka felsőfokú végzettséggel rendelkezik, a bűncselekmények 27 százalékát felső vezetők, 20 százalékát középvezetők követték el.”

Az érintettek szerint nehezen érthető, hogy az alacsony szintű képzés és a nem megfelelő szabályozási háttér miatt miért vegetál a magánnyomozói szakma. Érdeklődésünkre, miszerint tervezik-e a magánnyomozó-képzés és a nyomozói engedélyhez jutás feltételrendszerének átalakítását a közeljövőben, a Belügyminisztérium Kommunikációs Főosztályától a következő szűkszavú válasz érkezett: a tárca jogalkotási terve a magánnyomozók tekintetében jogszabály-módosítási javaslatot nem tartalmaz.

Borítókép: „Arra van jogosultságunk, amire a megbízónak, se többre, se kevesebbre” (Fotó: Getty Images)