Az ukrán háborús propaganda szerves része a Magyarország-ellenesség

Kárpátalján is felzúgnak a légószirénák, de az emberek már csak legyintenek rá, mondván, ide nem csapódnak be rakéták. Közben minden csatornán ömlik rájuk a kijevi állami propaganda, amelynek szerves része a magyarellenes hangulatkeltés. Az orosz–ukrán háború első évfordulóján kárpátaljai körutunkon vizsgáltuk meg az itteni magyarság helyzetét az egyre súlyosabb jogfosztó intézkedések tükrében. A magyar kormány nemzetközi intézményekhez fordult jogvédelemért. 

Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István Forrás: Magyar Nemzet

Később a közeli Vérke-csatorna hídján áthaladva Esze Tamás kuruc brigadéros szobra és az egykori Beregmegyei Kaszinó (ma Arany Páva étterem) épülete előtt elhaladva csakhamar megérkezünk az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium épületéhez. Az Ortutay Központ részét képező kétemeletes intézmény két éve a magyar állam finanszírozásában készült el, a hozzá tartozó templom, könyvtár és kutatószobák befejezéséhez már csak pár millió forint hiányzik. A Marosi István görögkatolikus pap vezette szakkollégiumban jelenleg a magyar főiskola diákjai laknak, de a menekülthullám tavalyi tetőzésekor, amikor nem volt tanítás az iskolában, keletukrán háborús menekülteket szállásoltak el itt napokra, hetekre, sőt többeket hónapokra. A könyveket író tudós pap, valamint újságíró felesége, Marosi Anita a személyzet megmaradt tagjaival együtt erejükön felül fáradoztak a menekültek ellátásáért, akik között – mint azt Anita asszony meséli – ugyancsak volt mindenféle ember.

– Voltak olyanok, aki úgy viselkedtek, mintha szállodába jöttek volna és követelőztek. Az ilyen emberek jellemzően abban a tudatban érkeztek, hogy az ukrán állam fizeti az ellátásukat, ezért nekik minden „jár”. Fel kellett világosítanunk őket, hogy amiben itt részesülnek, azt kizárólag Magyarországnak köszönhetik – no meg nekünk, helybeli magyaroknak.

Tény ugyanakkor, hogy többen voltak olyanok is, akik nem győztek hálálkodni, sőt kérés nélkül is igyekeztek hasznossá tenni magukat. Egy asszony már megérkezésük napján tisztítóeszközöket kért, hogy felmoshassa a lépcsőházat.

Számos kisgyermek, sőt egy koraszülött kisbaba is érkezett, valamint sok nagyon idős ember. A férjem szabályos ingajáratban hordta Magyarországról a segélyszállítmányokat, hogy szétoszthassuk közöttük – emlékezik Anita asszony.

Az Ortutay-központhoz tartozó majdnem kész templom a Bem József és Mihók Péter utca által közrefogott Széna (korábban Puskin) térre néz, de átadásáig az építési vállalkozó fémkerítése veszi körül. A templom bejárata előtt a kárpátaljai egyházüldözés emlékműve áll, a teteje félig kikandikál a zárt kerítés mögül. A deportálási síneket jelképező vasakból formált kereszt márványtalapzata nem véletlenül azonos a város eltávolított Lenin-szobrának talapzatával.

– Újrahasznosítás! – foglalja össze István atya szűkszavúan, szeme sarkában mosollyal.

Néhány utcával arrébb, az Európa–Magyar Házban találkozunk a kárpátaljai magyar értelmiség egyik kiemelkedő alakjával, Zubánics Lászlóval, az ungvári egyetem tanárával, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnökével és egy sor más társadalmi tisztség betöltőjével. Az épület udvara eldugott közből nyílik, és téglakerítés övezi, amelynek belső oldalán tucatnyi márványtábla és dombormű sorakozik. A magyar történelmi alakok, művészek és tudósok emléktáblája közül mindazok ide kerülnek, amelyeket a helyi önkormányzat nem enged(het) a város utcáin elhelyezni.

Zubánics László a beregszászi Európa–Magyar Ház belső udvarába száműzött magyar emléktáblák egyike előtt. Fotó: Mirkó István

Ebben az akadályoztatásban nem feltétlenül a politika játszik szerepet – magyarázza Zubánics László –, sokkal inkább a bürokrácia, amely súlyos teherként nehezedik egész Ukrajnára. Példaként hozza fel Homonnai Drugeth Fülöp Ungvárra tervezett lovas szobrának esetét. Elénk tesz egy fél méter magas irattornyot, amely még növekedni fog mindaddig, míg nem sikerül szobrot állítaniuk Ungvár első jelentős történelmi alakjának, a Károly Róbert későbbi királyunk kíséretéhez tartozó nádornak.

 

Elektrotechnikusok országa

Váratlanul elsötétül a szoba. Vendéglátónk számított az áramkimaradásra, telefonján meg is mutatja a Zakarpatja Oblenergo nevű appját, amelyen a szolgáltató folyamatosan tájékoztat arról, hogy melyik körzetben mikor kapcsolja le az áramot. Az ütemezett üzemszünetek pontosan kezdődnek, és négy-öt órán át tartanak, majd pár óra múltán ismétlődnek. Annak van szerencséje, aki kórház vagy valamilyen fontos termelőüzem közelében lakik, mert ott nincs áramkimaradás. A kárpátaljaiak hozzászoktak már ehhez, hiszen a kilencvenes években, Julija Timosenko miniszterelnöksége alatt egyszer már gyakorlat volt az ütemezett áramszünet, úgyhogy mostanában kis túlzással megint mindenki elektrotechnikussá képezte ki magát.

– Bár bölcsész tanár vagyok, de bátran kérdezhetnek a powerbankok, a szünetmentes tápok, a stabilizátorok, a szigetüzemű betáplálást végző áramfejlesztők műszaki rejtelmeiről – ajánlkozik Zubánics László mosolyogva.

Áramfejlesztőktől hangos Ungvár sétálóutcája. Fotó: Mirkó István

És csakugyan, a benzinmotoros generátorokkal a vendéglátóhelyek, intézmények szinte mindegyike, sőt a jobb módú háztartások zöme is rendelkezik. Áramszünet idején minden kirakat előtt zúg egy-egy áramfejlesztő, amely persze a komolyabb fogyasztókat nem képes kiszolgálni. Mosni például csak akkor lehet, amikor a szolgáltatói közlés szerint a következő másfél órában biztosan lesz áramszolgáltatás.

Megnyugtató körülmény ugyanakkor, hogy az állam – alighanem a nyugati segítségnek köszönhetően – mindeddig fenn tudta tartani működőképességét. Pontosan fizetik a béreket az állami szektorokban, utalják a nyugdíjakat, működnek a bankok, a magyarországihoz képest alacsony az infláció szintje, és még az üzemanyagok ára is csökkent (jelenleg 468 forintnak megfelelő hrivnya a 95-ös benzin literenkénti ára). Az üzletekben semmiből sincs hiány, sőt a legfeltűnőbb, hogy a tejtermékek éppen feleannyiba kerülnek, mint Magyarországon.

 

Magyarok adománya Harkivnak

A légiriadókat eleinte mindenki komolyan vette, és sietett a számára kijelölt óvóhelyekre, de miután Kárpátalját nem támadják az oroszok, megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. A bajban összefognak az emberek, így például szinte életformává vált az önkénteskedés, adakozás, egymást érik a karitatív célú rendezvények – hívja fel a figyelmet vendéglátónk. Az általa vezetett UMDSZ is kiveszi részét a karitatív munkából: most készülnek Harkivba vinni egy felszerelt melegedősátrat generátorral és mindennel, ami hajléktalanná vált családok átmeneti ellátásához szükséges.

Vannak asszonyok, akik borscs-levesport készítenek, sőt az elnök ismer olyan ukrán hazafit, aki eddig már 115 pick-upot, terepjárót, mentőt hozott be Németországból, és adományozott a hadseregnek. Helyben fürdőkocsit és mozgó mosodát is kialakítottak és küldtek a frontra. Úgy látja, a háború súlya alatt összekovácsolódott az ukrán nemzet. Két olyan tanártársa is van az ungvári egyetemen, akik nemzeti érzéstől vezérelve önként jelentkeztek frontszolgálatra. Telefonján meg is mutatja Fegyir Sándor szociológia-turisztika professzor fényképét, amint éppen lövészárok széléről mosolyog, ahonnan online előadásokat szokott tartani hallgatóinak.

A beregszászi Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium diákjai áramkimaradás idején. Fotó: Mirkó István

Az Európa–Magyar Házból visszatérünk a szakkollégiumba, ahol épp családias ünnepség vette kezdetét, mivel Marosi István püspöki elismerésben részesült. A koccintás után előkerül egy méretes fatál, púposra rakva mindenféle sültekkel, sült kolbásszal és köretekkel. Mindaddig senkinek sem jut eszébe, hogy háború van, míg el nem sötétül az étkezde. A gondnok szalad is, hogy beindítsa a viszonylag drágán (óránként másfél liter benzinnel) üzemelő generátort, amely nélkül sem fény, sem fűtés nem volna. Szóba kerül az asztalnál, hogy a háború kitörésekor a kollégium alkalmazottai közül heten mentek át Magyarországra, és István atya csak három főt talált a pótlásukra.

 

A gyerekek már Svájcban

Egyikük Margit, a portás. Az özvegyasszony szomorúsága, hogy gyerekeivel már csak videotelefonon tudja tartani a kapcsolatot. Persze büszke a vejére, aki ügyes kezű hidegburkolóként azelőtt is sokat dolgozott „Magyarban”, de csak ingázva. A háború kitörésekor aztán egy építési vállalkozó hívására előbb Budapestre költözött, majd a jobb pénz reményében csakhamar Svájcban kötött ki. Ide már magával vitte feleségét, sőt nemrégiben annak húgát is, Margit fiatalabb lányát. Így maradt magára itthon az asszony. Történetük Kárpátalján tipikusnak mondható. A magyar falvakból szinte eltűnt a fiatal nemzedék.

– Én mindaddig maradok, ameddig István atya is itt van a családjával. Isten szolgái lesznek az utolsók, de ha már ők sem lesznek, abból tudni fogjuk, hogy már tényleg nincs miért maradnunk. Titkon azért imádkozom, hogy ha majd béke lesz, talán egyszer hazaköltöznek a fiatalok.

 

Betonfedezék, álcaháló

Beregszász és Ungvár nyolcvan kilométerre fekszik egymástól, Munkács a kettő közt félúton található. Munkács felé az országút – a mellékutakkal ellentétben – jó állapotban van, még útjavító géplánccal is találkozunk. Katonai teherautók jönnek szembe. Üzemanyag-zabáló Uralok, ilyenekkel volt tele a néhai Magyar Néphadsereg is. Nem sokkal Munkács előtt betonkockákból rögtönzött bunkerek és géppuskafészkek mellett haladunk el, de katona nincs bennük. A főút esetleges lezárását szolgálják, és nem nehéz kitalálni, hogy nagyjából húsz kilométerre a magyar határtól nem az oroszok ellen építették ide. Munkácsnál, a Latorca hídjának két hídfőjén ugyancsak álcahálós őrbódék díszelegnek.

Kilátás a betonerődítés lőréséből a Beregszászról Munkács felé tartó főút mentén. Fotó: Mirkó István

A Munkácsra bevezető vasúti felüljáróról nézve impozáns látványt nyújt a vár, amelyet II. Rákóczi Ferenc édesanyja, Thököly Imre bátor felesége, Zrínyi Ilona két éven át védett az Antonio Caraffa, a Habsburg-zsoldban álló olasz generális által vezényelt császári sereggel szemben. A vár fokán álló oszlopon, ahol nemrégiben még kiterjesztett szárnyú turul díszelgett – mely nemcsak a magyarságnak, de a Rákóczi által „gens fidelissima” (leghűségesebb nemzet) névvel illetett ruszinok számára is identitásképző jelentőségű volt –, most az ukrán állami címer, a „trizub”, azaz a háromágú szigony látható.

Viktor Baloga. Fotó: AFP

 

Az oroszbarát oligarcha most ukrán nacionalista

Arról, hogy mégis miért volt tavaly ősszel időszerű a munkácsi polgármesternek, Andrij Balogának a benesi Csehszlovák Köztársaság után másodszor is eltávolíttatni a turult, és ezzel durván beletiporni a magyarok lelkébe, erről még előző nap kikértük Zubánics László véleményét. Szerinte nincs többről szó, mint az országos politikában újra szerepre vágyó helyi oligarcha, Viktor Baloga (a polgármester apja) aktuális politikai helyezkedéséről. Szerinte a munkácsi „kegyúr” politikai karrierjét mindig is az vitte előre, hogy rendre megérzi a várható széljárást, így mindig meg tudja lovagolni a közeledő hullámot. Ezúttal azt ismerte fel, hogy Ukrajnában kifizetődő lesz nemcsak nacionalistának és militaristának, de magyarellenesnek is mutatkozni.

Erkölcsi gátlások nélkül őt kizárólag a politikai számítás vezérli, ezért a biztonság kedvéért a magyarok felé is nyitva tartja a „kiskaput”, erre utalnak bizonyos jelek – vélekedik Zubánics hozzátéve, hogy amikor magyar pénzek érkeztek, akkor ugyanez az ember nagy barátunknak mutatkozott, amikor pedig Oroszországgal érte meg kapcsolatokat ápolni, ő buzgó oroszbarátságról tett tanúbizonyságot. Most az ukrán nacionalista figurát kell alakítania, ettől reméli, hogy visszakerülhet az országos politikába.

Fordulékony szélkakas  

Viktor Balogát sokan errefelé csak „parasztbanditaként” tartják számon, aminek az az alapja, hogy a Munkács melletti Dávidfalván (Zavidovo) született ruszin parasztgyerekként, raktárosként kezdte pályafutását, és a kilencvenes évekbeli szabadrablás időszakában gazdagodott meg. Forrásaink szerint vastagon kivette részét az alkohol- és dohánycsempészetből, a privatizációs üzelmekből és az alvilági bandaháborúkból. Amikor rájött, hogy az igazán nagy „dohányhoz” bizonyos politikai karrier jelenti a hozzáférést, előbb az oroszbarát szociáldemokratákhoz állt be, majd, amikor a széljárás – meg az üzleti érdek – úgy kívánta, váltogatni kezdte pártjait. Vitézkedett az exkommunista Leonyid Kucsma után a jobboldali Viktor Juscsenko környezetében, akinél meg is szerezte az elnöki adminisztráció vezető tisztségét.

A „narancsos forradalom” után Jurij Jehanurov kormányában a rendkívüli helyzetek miniszteri posztját kapta meg, amelyet később az oroszbarát Janukovics kormányában is megőrzött. 2008-ban ismét pártot váltott. Ezúttal a Mi Ukrajnánk pártnak fordított hátat, és megalapította az Egységes Közép pártot, amelynek később elnöke lett. Koalíciós kényszerből Viktor Janukovics elnök másodszor is miniszterré nevezte ki, ám a 2014-ben ellentmondásos módon hatalomra kerülő Petro Porosenko csapatába már nem tudta átmenteni magát, pedig még mellette kampányolt. A mostani elnök, Volodimir Zelenszkij pedig egyáltalán nem számolt vele, így jelenleg egyszerű képviselőként ül a kijevi parlamentben. Az országos húsosfazék mellől elkerült Viktor Baloga most a magyarellenes konjunktúrát meglovagolva igyekszik új, ukrán nacionalista arculattal feledtetni oroszbarát hírnevét, és piros pontot szerezni A Nép Szolgája párt köreiben. Mindez azért is ellentmondásos, mert eközben ellenséges viszonyba került Kárpátalja kormányzójával (Zelenszkij emberével, volt SZBU-ezredessel), a magyarsággal máskülönben korrekt viszonyra törekvő Viktor Mikitával.

A szobordöntés után karácsonykor a „kis” és a „nagy” Baloga família mindenesetre közös sítúrára indult, ám a szlovák határőrök tudatták velük: családostul ki vannak tiltva a schengeni övezet területéről. A kitiltást Balogáék a magyar külügy reakciójaként értékelték, tajtékozva tértek haza, és azzal a lendülettel újabb kicsinyes bosszúhadjáratba kezdtek a magyarok ellen. Viktor Baloga azóta szinte naponta tesz közzé közösségi oldalán és hírportálján magyarellenes, uszító írásokat.

Fia, a polgármester utasította a munkácsi kistérséghez tartozó két magyar falu intézményeit a magyar zászlók és feliratok eltávolítására, továbbá lemondatta a derceni kultúrház és a néptánccsoport éléről azok vezetőjét, és önkényesen intézkedett a Rákóczi-gimnázium igazgatójának kirúgásáról – aki történetesen a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség városi képviselőcsoportjának vezetője. E lépéssorozattal a Baloga-klán nemcsak a magyarokat döbbentette meg, hanem a Munkácson és a Kárpátalján élő szlávok többségét is.

A munkácsi vár. A tavaly októberben elpusztított turulszobor talapzatán ma a szigonyt mintázó ukrán címer díszeleg. Fotó: Mirkó István

Munkácson, a városközpontban lévő II. Rákóczi Ferenc Középiskolában találkozunk Popovics Pál informatikatanárral, a Kárpátaljai Cserkészszövetség elnökével. Popovics annak az iskolának a tanára, amelynek igazgatóját, Schink Istvánt nemrégiben bosszúból mozdíttatta el tisztségéből Andrij Baloga.

 A Munkácson született és itt felnőtt tanár azt meséli, hogy gyerekkorában volt ugyan néha vetélkedés a magyar és ruszin gyerekek között, amely olykor akár még kisebb verekedésig is elfajulhatott, de ezt mindenki kinőtte. Gyakorlatilag majdnem minden kárpátaljainak van olyan valakije a másik nemzet tagjai közül, akivel rokoni vagy baráti kapcsolatot ápol. Ennek a történelmi sorsközösségnek itt mély gyökerei vannak, amelyet azonban nem képesek értelmezni sem Lembergben, sem Kijevben – magyarázza a gimnáziumi tanár. Az ukrán politikusok hiába uszítanak kórusban a magyarok ellen, ennek itt nincs foganatja.

Buszra váró katonák Munkács vára alatt. Fotó: Mirkó István

Popovics Pál úgy látja, Munkácson a Baloga-klán önkényeskedéseit a józan többség a város becsületére nézve szégyenteljes dolognak tartja. Munkács polgársága mindig is büszke volt arra a több évszázadnyi békés együttélésre, amely az itt élő nemzetiségeket jellemezte. A hétköznapok szintjén magyarellenességet nem, viszont erősödő Magyarország-ellenességet igenis tapasztalnak az itteni magyarok.

(Folytatjuk)

Borítókép: Kis Sándor tengerész sírja az ungvári Kálvária temetőben (Fotó: Mirkó István)