Beregsurány, határállomás, magyar oldal, hétfő késő délelőtt. A száraz, fagyos széllel dacolva hosszú sorokban, kopott kerékpárjukra támaszkodva álldogálnak a Magyarországról hazafelé tartó kárpátaljai magyarok – túlnyomórészt falusi asszonyok. Beszélgetésük hangfoszlányai elérik a sorban álló autónkat, amelynek fűtött kényelmében aranyéletünk van hozzájuk képest. Nyelvjárásuk is egyértelműsíti, hogy a kettéosztott Beregvidék Sztálin által Ukrajnához csatolt falvainak lakói ők, akik ingázva járnak át dolgozni „Magyarba”. Katonakorú férfiak nincsenek közöttük.
A fiúk, a férjek zöme a mostani háború kitörését követő két napon, amíg még lehetett, átlépte a határt, ők nem akartak meghalni Ukrajnáért – azért az országért, amely másodrendű állampolgárként kezeli őket. „Katonaszökevényként” próbálnak szerencsét Magyarországon vagy idegen földön. Most autók sincsenek itt annyian, mint pár éve, amikor még pezsgett a csempészet. A magyar határ átlépése kifelé gyorsan megy, a mieink Schengen éber őreiként inkább majd visszafelé fogják homlokráncolva számolgatni, hány üveg beregszászi sört meg jóféle ukrán pezsgőt viszünk haza ajándékba.
A háború miatt rosszabb fogadtatásra számítunk az ukrán oldalon, de a beléptetés várakozáson felüli. Kellemes kedvesen mosolyogva, magyarul szól hozzánk az egyik egyenruhás hölgy, akinek névtábláján magyar név szerepel cirill betűs átiratban. Eddig erre a határterületre kizárólag ukránul beszélő katonák kerülhettek, és hogy tudjuk, hol a helyünk, magyarul még véletlenül sem volt kiírva információ – elvégre még csak három évtized telt el a szovjet világ alkonya óta!
A határtól Beregszászig hat kilométer az út, amely a mély, vízzel teli kátyúk közt bukdácsolva kínosan hosszúnak tűnik. A belvárosban nyoma sincs a hadiállapotnak, igaz, látványos fejlődésről sem beszélhetünk, ami az elmúlt öt-tíz évet illeti. Katonai toborzóiroda nyílt a Hősök terén, amelyet még mindig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola felújított épülete ural. Előtte most rögtönzött műjégpálya működik temérdek kamasz örömére. A forralt bor csábító illata lengi be a környéket, amelynek forrása egy amerikai stílusú, gömbölyű és krómozott lakókocsi.
Beton mögé rejtett zsinagóga
A pálya másik vége fölé tornyosuló betonkocka a Városi Művelődési Ház, amelyet elrettentő példaként lehetne tanítani a világ bármely építészkarán. A rémes kocka valójában betonszarkofág, amely alatt máig megvan az egykori nagy zsinagóga impozáns, másfél évszázados épülete. Megfejthetetlen, hogy miért éreztek vágyat Hruscsov helyi elvtársai, hogy betonburok mögé rejtsék, bizonyára ugyanazért, amiért Pesten alumíniumburkolat mögé a Corvin áruházat. A tákolmány lebontásáról és a mögötte rejtőző műemlék rekonstrukciójáról tavaly februárban – napokkal a háború kitörése előtt – írtak alá szándéknyilatkozatot az ukrán és magyar állam képviselői Beregszászon, „a Kelet-Közép-Európában sorsközösségben élő népek kölcsönös tisztelete és elfogadása” jegyében. Azóta sok minden változott, többek között a hangnem is.
Beregszász halott katonái
A betonszarkofág sarkánál megdöbbentő látványba ütközünk. Az ukrán nemzeti színekre, kék-sárgára festett falon színes, egyforma méretű fényképeken fiatal és középkorú férfiarcok sorakoznak. Hősi halott katonák. Mindnyájan beregszásziak, ukránok és magyarok. Vannak közülük, akik még a 2014-ben kezdődő donbaszi harcokban estek el, mások az orosz hadsereggel szemben egy éve vívott háborúban. Alattuk emlékkő és ukrán, illetve magyar szalagokkal körbefont koszorúk.
Később a közeli Vérke-csatorna hídján áthaladva Esze Tamás kuruc brigadéros szobra és az egykori Beregmegyei Kaszinó (ma Arany Páva étterem) épülete előtt elhaladva csakhamar megérkezünk az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium épületéhez. Az Ortutay Központ részét képező kétemeletes intézmény két éve a magyar állam finanszírozásában készült el, a hozzá tartozó templom, könyvtár és kutatószobák befejezéséhez már csak pár millió forint hiányzik. A Marosi István görögkatolikus pap vezette szakkollégiumban jelenleg a magyar főiskola diákjai laknak, de a menekülthullám tavalyi tetőzésekor, amikor nem volt tanítás az iskolában, keletukrán háborús menekülteket szállásoltak el itt napokra, hetekre, sőt többeket hónapokra. A könyveket író tudós pap, valamint újságíró felesége, Marosi Anita a személyzet megmaradt tagjaival együtt erejükön felül fáradoztak a menekültek ellátásáért, akik között – mint azt Anita asszony meséli – ugyancsak volt mindenféle ember.
– Voltak olyanok, aki úgy viselkedtek, mintha szállodába jöttek volna és követelőztek. Az ilyen emberek jellemzően abban a tudatban érkeztek, hogy az ukrán állam fizeti az ellátásukat, ezért nekik minden „jár”. Fel kellett világosítanunk őket, hogy amiben itt részesülnek, azt kizárólag Magyarországnak köszönhetik – no meg nekünk, helybeli magyaroknak.
Tény ugyanakkor, hogy többen voltak olyanok is, akik nem győztek hálálkodni, sőt kérés nélkül is igyekeztek hasznossá tenni magukat. Egy asszony már megérkezésük napján tisztítóeszközöket kért, hogy felmoshassa a lépcsőházat.
Számos kisgyermek, sőt egy koraszülött kisbaba is érkezett, valamint sok nagyon idős ember. A férjem szabályos ingajáratban hordta Magyarországról a segélyszállítmányokat, hogy szétoszthassuk közöttük – emlékezik Anita asszony.
Az Ortutay-központhoz tartozó majdnem kész templom a Bem József és Mihók Péter utca által közrefogott Széna (korábban Puskin) térre néz, de átadásáig az építési vállalkozó fémkerítése veszi körül. A templom bejárata előtt a kárpátaljai egyházüldözés emlékműve áll, a teteje félig kikandikál a zárt kerítés mögül. A deportálási síneket jelképező vasakból formált kereszt márványtalapzata nem véletlenül azonos a város eltávolított Lenin-szobrának talapzatával.
– Újrahasznosítás! – foglalja össze István atya szűkszavúan, szeme sarkában mosollyal.
Néhány utcával arrébb, az Európa–Magyar Házban találkozunk a kárpátaljai magyar értelmiség egyik kiemelkedő alakjával, Zubánics Lászlóval, az ungvári egyetem tanárával, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnökével és egy sor más társadalmi tisztség betöltőjével. Az épület udvara eldugott közből nyílik, és téglakerítés övezi, amelynek belső oldalán tucatnyi márványtábla és dombormű sorakozik. A magyar történelmi alakok, művészek és tudósok emléktáblája közül mindazok ide kerülnek, amelyeket a helyi önkormányzat nem enged(het) a város utcáin elhelyezni.
Ebben az akadályoztatásban nem feltétlenül a politika játszik szerepet – magyarázza Zubánics László –, sokkal inkább a bürokrácia, amely súlyos teherként nehezedik egész Ukrajnára. Példaként hozza fel Homonnai Drugeth Fülöp Ungvárra tervezett lovas szobrának esetét. Elénk tesz egy fél méter magas irattornyot, amely még növekedni fog mindaddig, míg nem sikerül szobrot állítaniuk Ungvár első jelentős történelmi alakjának, a Károly Róbert későbbi királyunk kíséretéhez tartozó nádornak.
Elektrotechnikusok országa
Váratlanul elsötétül a szoba. Vendéglátónk számított az áramkimaradásra, telefonján meg is mutatja a Zakarpatja Oblenergo nevű appját, amelyen a szolgáltató folyamatosan tájékoztat arról, hogy melyik körzetben mikor kapcsolja le az áramot. Az ütemezett üzemszünetek pontosan kezdődnek, és négy-öt órán át tartanak, majd pár óra múltán ismétlődnek. Annak van szerencséje, aki kórház vagy valamilyen fontos termelőüzem közelében lakik, mert ott nincs áramkimaradás. A kárpátaljaiak hozzászoktak már ehhez, hiszen a kilencvenes években, Julija Timosenko miniszterelnöksége alatt egyszer már gyakorlat volt az ütemezett áramszünet, úgyhogy mostanában kis túlzással megint mindenki elektrotechnikussá képezte ki magát.
– Bár bölcsész tanár vagyok, de bátran kérdezhetnek a powerbankok, a szünetmentes tápok, a stabilizátorok, a szigetüzemű betáplálást végző áramfejlesztők műszaki rejtelmeiről – ajánlkozik Zubánics László mosolyogva.
És csakugyan, a benzinmotoros generátorokkal a vendéglátóhelyek, intézmények szinte mindegyike, sőt a jobb módú háztartások zöme is rendelkezik. Áramszünet idején minden kirakat előtt zúg egy-egy áramfejlesztő, amely persze a komolyabb fogyasztókat nem képes kiszolgálni. Mosni például csak akkor lehet, amikor a szolgáltatói közlés szerint a következő másfél órában biztosan lesz áramszolgáltatás.
Megnyugtató körülmény ugyanakkor, hogy az állam – alighanem a nyugati segítségnek köszönhetően – mindeddig fenn tudta tartani működőképességét. Pontosan fizetik a béreket az állami szektorokban, utalják a nyugdíjakat, működnek a bankok, a magyarországihoz képest alacsony az infláció szintje, és még az üzemanyagok ára is csökkent (jelenleg 468 forintnak megfelelő hrivnya a 95-ös benzin literenkénti ára). Az üzletekben semmiből sincs hiány, sőt a legfeltűnőbb, hogy a tejtermékek éppen feleannyiba kerülnek, mint Magyarországon.
Magyarok adománya Harkivnak
A légiriadókat eleinte mindenki komolyan vette, és sietett a számára kijelölt óvóhelyekre, de miután Kárpátalját nem támadják az oroszok, megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. A bajban összefognak az emberek, így például szinte életformává vált az önkénteskedés, adakozás, egymást érik a karitatív célú rendezvények – hívja fel a figyelmet vendéglátónk. Az általa vezetett UMDSZ is kiveszi részét a karitatív munkából: most készülnek Harkivba vinni egy felszerelt melegedősátrat generátorral és mindennel, ami hajléktalanná vált családok átmeneti ellátásához szükséges.
Vannak asszonyok, akik borscs-levesport készítenek, sőt az elnök ismer olyan ukrán hazafit, aki eddig már 115 pick-upot, terepjárót, mentőt hozott be Németországból, és adományozott a hadseregnek. Helyben fürdőkocsit és mozgó mosodát is kialakítottak és küldtek a frontra. Úgy látja, a háború súlya alatt összekovácsolódott az ukrán nemzet. Két olyan tanártársa is van az ungvári egyetemen, akik nemzeti érzéstől vezérelve önként jelentkeztek frontszolgálatra. Telefonján meg is mutatja Fegyir Sándor szociológia-turisztika professzor fényképét, amint éppen lövészárok széléről mosolyog, ahonnan online előadásokat szokott tartani hallgatóinak.
Az Európa–Magyar Házból visszatérünk a szakkollégiumba, ahol épp családias ünnepség vette kezdetét, mivel Marosi István püspöki elismerésben részesült. A koccintás után előkerül egy méretes fatál, púposra rakva mindenféle sültekkel, sült kolbásszal és köretekkel. Mindaddig senkinek sem jut eszébe, hogy háború van, míg el nem sötétül az étkezde. A gondnok szalad is, hogy beindítsa a viszonylag drágán (óránként másfél liter benzinnel) üzemelő generátort, amely nélkül sem fény, sem fűtés nem volna. Szóba kerül az asztalnál, hogy a háború kitörésekor a kollégium alkalmazottai közül heten mentek át Magyarországra, és István atya csak három főt talált a pótlásukra.
A gyerekek már Svájcban
Egyikük Margit, a portás. Az özvegyasszony szomorúsága, hogy gyerekeivel már csak videotelefonon tudja tartani a kapcsolatot. Persze büszke a vejére, aki ügyes kezű hidegburkolóként azelőtt is sokat dolgozott „Magyarban”, de csak ingázva. A háború kitörésekor aztán egy építési vállalkozó hívására előbb Budapestre költözött, majd a jobb pénz reményében csakhamar Svájcban kötött ki. Ide már magával vitte feleségét, sőt nemrégiben annak húgát is, Margit fiatalabb lányát. Így maradt magára itthon az asszony. Történetük Kárpátalján tipikusnak mondható. A magyar falvakból szinte eltűnt a fiatal nemzedék.
– Én mindaddig maradok, ameddig István atya is itt van a családjával. Isten szolgái lesznek az utolsók, de ha már ők sem lesznek, abból tudni fogjuk, hogy már tényleg nincs miért maradnunk. Titkon azért imádkozom, hogy ha majd béke lesz, talán egyszer hazaköltöznek a fiatalok.
Betonfedezék, álcaháló
Beregszász és Ungvár nyolcvan kilométerre fekszik egymástól, Munkács a kettő közt félúton található. Munkács felé az országút – a mellékutakkal ellentétben – jó állapotban van, még útjavító géplánccal is találkozunk. Katonai teherautók jönnek szembe. Üzemanyag-zabáló Uralok, ilyenekkel volt tele a néhai Magyar Néphadsereg is. Nem sokkal Munkács előtt betonkockákból rögtönzött bunkerek és géppuskafészkek mellett haladunk el, de katona nincs bennük. A főút esetleges lezárását szolgálják, és nem nehéz kitalálni, hogy nagyjából húsz kilométerre a magyar határtól nem az oroszok ellen építették ide. Munkácsnál, a Latorca hídjának két hídfőjén ugyancsak álcahálós őrbódék díszelegnek.
A Munkácsra bevezető vasúti felüljáróról nézve impozáns látványt nyújt a vár, amelyet II. Rákóczi Ferenc édesanyja, Thököly Imre bátor felesége, Zrínyi Ilona két éven át védett az Antonio Caraffa, a Habsburg-zsoldban álló olasz generális által vezényelt császári sereggel szemben. A vár fokán álló oszlopon, ahol nemrégiben még kiterjesztett szárnyú turul díszelgett – mely nemcsak a magyarságnak, de a Rákóczi által „gens fidelissima” (leghűségesebb nemzet) névvel illetett ruszinok számára is identitásképző jelentőségű volt –, most az ukrán állami címer, a „trizub”, azaz a háromágú szigony látható.
Az oroszbarát oligarcha most ukrán nacionalista
Arról, hogy mégis miért volt tavaly ősszel időszerű a munkácsi polgármesternek, Andrij Balogának a benesi Csehszlovák Köztársaság után másodszor is eltávolíttatni a turult, és ezzel durván beletiporni a magyarok lelkébe, erről még előző nap kikértük Zubánics László véleményét. Szerinte nincs többről szó, mint az országos politikában újra szerepre vágyó helyi oligarcha, Viktor Baloga (a polgármester apja) aktuális politikai helyezkedéséről. Szerinte a munkácsi „kegyúr” politikai karrierjét mindig is az vitte előre, hogy rendre megérzi a várható széljárást, így mindig meg tudja lovagolni a közeledő hullámot. Ezúttal azt ismerte fel, hogy Ukrajnában kifizetődő lesz nemcsak nacionalistának és militaristának, de magyarellenesnek is mutatkozni.
Erkölcsi gátlások nélkül őt kizárólag a politikai számítás vezérli, ezért a biztonság kedvéért a magyarok felé is nyitva tartja a „kiskaput”, erre utalnak bizonyos jelek – vélekedik Zubánics hozzátéve, hogy amikor magyar pénzek érkeztek, akkor ugyanez az ember nagy barátunknak mutatkozott, amikor pedig Oroszországgal érte meg kapcsolatokat ápolni, ő buzgó oroszbarátságról tett tanúbizonyságot. Most az ukrán nacionalista figurát kell alakítania, ettől reméli, hogy visszakerülhet az országos politikába.
Fordulékony szélkakas
Viktor Balogát sokan errefelé csak „parasztbanditaként” tartják számon, aminek az az alapja, hogy a Munkács melletti Dávidfalván (Zavidovo) született ruszin parasztgyerekként, raktárosként kezdte pályafutását, és a kilencvenes évekbeli szabadrablás időszakában gazdagodott meg. Forrásaink szerint vastagon kivette részét az alkohol- és dohánycsempészetből, a privatizációs üzelmekből és az alvilági bandaháborúkból. Amikor rájött, hogy az igazán nagy „dohányhoz” bizonyos politikai karrier jelenti a hozzáférést, előbb az oroszbarát szociáldemokratákhoz állt be, majd, amikor a széljárás – meg az üzleti érdek – úgy kívánta, váltogatni kezdte pártjait. Vitézkedett az exkommunista Leonyid Kucsma után a jobboldali Viktor Juscsenko környezetében, akinél meg is szerezte az elnöki adminisztráció vezető tisztségét.
A „narancsos forradalom” után Jurij Jehanurov kormányában a rendkívüli helyzetek miniszteri posztját kapta meg, amelyet később az oroszbarát Janukovics kormányában is megőrzött. 2008-ban ismét pártot váltott. Ezúttal a Mi Ukrajnánk pártnak fordított hátat, és megalapította az Egységes Közép pártot, amelynek később elnöke lett. Koalíciós kényszerből Viktor Janukovics elnök másodszor is miniszterré nevezte ki, ám a 2014-ben ellentmondásos módon hatalomra kerülő Petro Porosenko csapatába már nem tudta átmenteni magát, pedig még mellette kampányolt. A mostani elnök, Volodimir Zelenszkij pedig egyáltalán nem számolt vele, így jelenleg egyszerű képviselőként ül a kijevi parlamentben. Az országos húsosfazék mellől elkerült Viktor Baloga most a magyarellenes konjunktúrát meglovagolva igyekszik új, ukrán nacionalista arculattal feledtetni oroszbarát hírnevét, és piros pontot szerezni A Nép Szolgája párt köreiben. Mindez azért is ellentmondásos, mert eközben ellenséges viszonyba került Kárpátalja kormányzójával (Zelenszkij emberével, volt SZBU-ezredessel), a magyarsággal máskülönben korrekt viszonyra törekvő Viktor Mikitával.
