A soknemzetiségű Kárpátalja hagyományosan a béke szigete volt, és a helyi elit még Ukrajna majdanizálódása után is – olykor a központi elvárásokkal dacolva – egy ideig meg tudta őrizni a népek harmonikus együttélését. A 2014 után megszaporodó Szics-gárdista-felvonulások már nyilván az eszkaláció előhírnökeiként jelentkeztek, de élüket jelentősen tompította, hogy eleinte még a Kárpátokon túlról buszoztatott aktivistákkal tudták biztosítani az amúgy sem túl nagy létszámot. Kárpátalja akkor még csak importcikként találkozott a nyugat-ukrán nacionalizmussal, amelynek a forrásvidéke a történelmi Galícia, különösen Lemberg térsége. Ennek a második világháború idején virágkorát élő ideológiának a törekvései, amelyek már a Majdan téri események előtt is nehezen fértek meg egy országban az oroszpártinak bélyegzett kelet-ukrajnaiak mentalitásával, a 2014-es fordulat óta deklarált államcélokká váltak, méghozzá a Nyugat beleegyezésével.
A Majdan téren hatalomra jutott erők globális gazdái úgy vélik, a hagyományosan oroszellenes nyugatukrán nacionalizmus szabadjára engedése, a nemzetiségi ellentétek szítása ebben a térségben az ő érdekeiket szolgálja. Új ukrán nemzetet kell építeni a meglévő helyébe, amelyik ortodox kultúrája, keleti szláv gyökerei és történelmi háttere okán túl közel állt a szomszédos orosz világhoz, ami a nyugati világpolitikai érdekeknek nem felel meg.
Ezért fordulhat elő az a paradox helyzet, hogy a kozmopolita globalisták számára kézenfekvő a nacionalista erők támogatása Ukrajnában. A cél pedig szentesíti az eszközt: a magyarok legfeljebb csak „járulékos veszteség” lehetnek ott, ahol nyíltan náci történelmi szereplők rehabilitálása, a Harmadik Birodalom ideológiájával kapcsolatba hozható jelszavak, szimbólumok használata is elfogadható a nagy terv érdekében.
Az áldozati pózban tetszelgő ukrán kormány nem minden alap nélkül érzi úgy, hogy szabad kezet kapott: az Európai Unió nyomására ugyan el kellett fogadniuk egy új nemzetiségi törvényt, de azt már nem szabta meg a „művelt” Nyugat, hogy annak mit is kellene tartalmaznia.
A tavaly decemberben meghozott jogforrás nem meglepő módon nem előrelépést, hanem inkább visszaesést jelentett az ukrajnai nemzeti közösségek számára: amellett, hogy továbbra sem biztosítja a szabad szimbólumhasználatot és a nemzetiségi média működését, a nemzetiségi jogok kedvezményezettjeként kifejezetten az egyes magánszemélyeket jelöli meg, még véletlenül sem a közösségeket. Ezzel együtt is, az új törvény csupán szemfényvesztés, és ez jól láthatóan senkit sem érdekel Brüsszelben.
Ukrajna minden erkölcsi-politikai támogatást feltétel nélkül megkap, legfeljebb csak udvarias tessék-lássék elvárásokat támasztanak az unióba igyekvő „éltanulóval” szemben.
Miközben a renitenskedő EU-tagállamok – Magyarország, Lengyelország – jogi köntösbe bújtatott, valójában politikai természetű leckéztetése folyik, addig az uniós vezetők nyilatkozatai alapján az lehet a benyomásunk, hogy Ukrajna maga a megtestesült jogállam, arrafelé legfeljebb apró gyermekbetegségek akadnak, és ez az egyébként maffiaszerű működéséről közismert államalakulat, ahol a titkosszolgálat embereket tesz el láb alól indokolás nélkül, a nyugati értékek védőbástyája.
A Munkácsi járásban történtek éppen a legtisztábban mutatnak rá arra, hogy Ukrajnában nemcsak jogállamiságról nem beszélhetünk (ami egyébként eleve egy nehezen meghatározható, átpolitizált fogalom), hanem jogról sem, legalábbis a nyugati civilizációban szokásos értelemben semmiképp.
Munkácson ugyanis a magyar szervezetek szerint – mit sem törődve Ukrajna nemzetközi vállalásaival, a Kijevben megalkotott törvényekkel – helyi rendeletekkel szabályozzák a nemzetiségi jogokat, vagyis az őshonos magyar közösség emberi jogait. Hab a tortán, hogy ezeket a „jogszabályokat” a helyi önkormányzat végrehajtó (!) bizottsága alkotja, egyes pletykák szerint azért, mert a környéket uraló kiskirálynak ott van meg a többsége. Ha ez az ország Brüsszel értékelése szerint jogállam, akkor feltehetően Észak-Korea is az (csak politikai döntés kérdése!), de lehet, hogy Magyarország mégsem.
Bizonyára így gondolhatják ezt a nyugati jogvédő szervezetek is, tiltakozó hangjukat ugyanis egyszer sem hallatták.
Vagy ha mégis megfogalmazódott egy-egy kritika, akkor azt gyors bocsánatkérés és szabadkozás követte, amint az Amnesty International emlékezetes nyári jelentésével kapcsolatban láthattuk. Még véletlenül sem szeretnék megbántani Ukrajnát, ezért elnézőek, és a jelek szerint ezt az iránymutatást követik a máskor egyébként igen hangos magyarországi emberi jogi szervezetek is. A kárpátaljai magyarok szisztematikus jogfosztása valamilyen sajátos okból nem érte még el az ingerküszöbüket, és továbbra is hallgatnak. Olykor azzal bújnak ki a felelősség alól: ők csak a magyarországi viszonyokat monitorozzák, odakint nem illetékesek – ez az érdekes elv persze csak szelektíven érvényesül, a lángoló amazóniai őserdők vagy az amerikai BLM-mozgalom magyarországi tematizálásának már nem áll útjába.
A történelmi tapasztalatok szerint nem a véletlen műve, ha egy szervezet a finanszírozója elvárásainak megfelelő magatartást tanúsít. A magyarországi hivatásos jogvédő NGO-k derékhada bevallottan kétes eredetű, demokráciaexportra szánt dollárból és euróból gazdálkodik. Az ukrajnai háborúval kapcsolatban tanúsított szemforgató hozzáállásuk leleplezte őket abban, hogy minimális érzékenységet sem tanúsítanak a valóban életveszélyben lévő kárpátaljai nemzettársaink iránt, hanem kizárólag a megrendelői igények szolgai végrehajtásában merül ki ténykedésük. Jusson ez eszünkbe, amikor legközelebb Magyarországot támadják, kik is ők valójában!
A szerző jogász, a Patrióták elnöke és a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora
