Varázslatos átalakuláson ment keresztül Hollywood az elmúlt évek során. A filmek sose voltak valóban ártatlanok, amióta létezik mozgókép, mindig politizált, bizonyos értékeket vagy nézeteket támogatott, jelezte a készítők álláspontját, akik utána könnyen mondhatták, ugyan, ez csupán egy film. Az alkotások mindig ott mozogtak a valóság és az álom határán, dramatizáltak bizonyos fontos kérdéseket, de valószerűnek tűntek, amennyire lehetséges. A szórakoztatás megmaradt, de minthogy az álomgyár a legvadabb liberális fészek az egész világon, nem is kérdés, hogy identitáspolitizálásba kezdett a filmvilág, amelyet épp annak jellegzetessége miatt premier plánban láthat mindenki.
Egy ihletett pillanatban elkezdődött a vita Hollywoodban, hogy a filmbéli szerepet játszó színész vajon magánéletében is úgy gondolkodik-e, mint a vásznon. Ha kimond egy bizonyos mondatot, amelyet neki leírtak egy papírra az erre szakosodott írók, ő azt őszintén, tiszta szívből mondja-e? A fekete színész, aki szerepe szerint elnyomott, drogos utcagyerekből lett bűnöző, valóban ilyen környezetben nőtt fel? Eljátszhatja-e egy világosabb bőrű fekete színész a sötétebb bőrű történelmi személyiséget? Ezernyi kérdés, amelyek sose voltak fontosak, hiszen ne feledjük, a film illúzió, a valóságban nem történik meg, amit látunk, csak az ott mozgó alakok olyan ügyesek, hogy elhisszük nekik a rúgásokat, a szerelmet, a nyaktörő mutatványokat.
Jordan Peele készített néhány éve egy általánosan körberajongott filmet, amelyben egy fiatal fekete srác csöppen bele egy fehér család életébe, akik gyanúsan viselkednek, majd hátborzongató titokra derül fény. A Tűnj el! című alkotás főszereplője Daniel Kaluuya volt, aki nagyvárosi fiatalemberként teljesen hiteles volt, olyannyira, hogy azóta szárnyal a karrierje, eljátszotta egy Fekete Párduc-vezető szerepét a Júdás és a Fekete Messiás című moziban, díjak özönlenek rá. Kaluuya ugyanakkor Londonban született ugandai szülők gyermekeként, soha nem élte át azt, amit az amerikai fekete fiatalok, nem lehetnek személyes tapasztalatai az amerikai rasszizmusról, mégis elfogadják mint amerikait. Feltehetően azért, mert jó színész, és képes arra, hogy amerikai akcentussal beszéljen. Ez arrafelé őrületesen fontos, a vájtfülű angolszászok meg tudják állapítani, hogy a színész honnan származik, és ha az akcentus hibás, a szakértők hiteltelennek tartják később a filmet is. Ez történt például Leonardo DiCaprióval, aki a Véres gyémántok című filmben egy dél-afrikai katonát játszott, de rémesen sikerült az akcentus átvétele, ki is nevették érte az elemzők.
A Tűnj el! című filmben felvetett, teljesen bizarr konfliktusra mégis azt mondták a szakértők, hogy fontos üzenetet fogalmazott meg Peele, vagyis a szatíra alapfeltevését mégis vegyük komolyan. Hollywood tehát üzenetet ad át, és saját eszközeivel érvényesíti érdekeit. Lenyomatot képez az emberben, aki utána a demokratákra szavaz, esetleg elfogadja a transzneműeket. Majd megvonja a vállát, és azt mondja, ugyan már, ez csak egy film.
Aki ebben részt vesz, az mind színész vagy a filmek körül dolgozó ember, vagyis otthonosan mozog a díszletek között. A valóságban nem emberek, hanem termékek, folyamatosan változó, sokszínű és sokarcú kaméleonok, akiknek a valódi arcát soha senki se fogja látni. Nem hihető az összes róluk szóló pletyka, mindig okkal nyilatkoznak valamit, akár anyagi haszonszerzés céljából, akár más, rejtett céllal beszélnek a sajtónak. Hamisak az emberi kapcsolataik, hiszen a színész általában egy másik színésszel jár össze, sose tudjuk meg, valódi barátságról vagy érdekkapcsolatról van-e szó. Mégis elhisszük, hiszen az egész iparág erről szól, a megtévesztésről. Csakhogy ez mára polgárjogot nyert, a színészeket azonosítják a szerepeikkel, s mikor rosszul sikerül egy-egy kijelentés, lecsap a gépezet. A mostani Oscar-díj kiosztásakor Jamie Lee Curtis jelentette ki, hogy nagyon büszke magyar örökségére. A reakció néma csend volt, pedig a korszakos jelentőségű színésznő még egy kis dalocskát is elénekelt tört magyarsággal. Márpedig ma Hollywoodban a magyarsággal büszkélkedni nem illendő. Curtis pedig könyörgőre fogta, és kérte, ne „töröljék el” őt szavaiért. A kérés furcsán összecseng a Peele-film címével és témájával, hiszen a kegyetlen gépezet valóban képes arra, hogy eltüntessen valakit, sőt alig várja, hogy hibázzon az ünnepelt sztár. Az intézményesített rasszizmus országában nem tudtak elszakadni hagyományaiktól, ma is bőrszín alapján döntenek arról, ki a jó és ki a rossz, Idris Elba szavait megdöbbenés is fogadta. A színész ugyanis azt jelezte, ő nem fekete színésznek tartja magát, hanem egyszerűen színésznek. Ez a nagy vízen túl érthetetlen és értelmezhetetlen. Csakhogy Elba ugyancsak afrikai szülők Londonban született gyermeke, mint fiatalabb pályatársa, az említett Daniel Kaluuya, és teljesen más az ő szellemi koordináta-rendszere, mint az amerikaiaké. Mind Elba, mind Kaluuya számára egyetlen fontos dolog van: az Arsenal iránti rajongás és következésképp a Tottenham elleni engesztelhetetlen gyűlölet. Ezt valaki majd megmagyarázza Hollywoodnak.
