A gyerek, amikor elképzeli jövőjét, megannyi lehetőséget lát maga előtt. Sofőr és űrhajós, orvos és informatikus egyaránt szerepel az álmok között, de az elvétve fordul elő, hogy valaki ötévesen a csigák titkait akarja feltárni.
– Egy rokontól kaptam pár tengerpartról származó csigahéjat ötéves koromban. Ez nem sokkal a rendszerváltás után volt. Nagyon tetszettek ezek a színpompás csigahéjak, mindig ilyesmiket kértem karácsonyra, születésnapra. Kaptam egy tengeri csigás könyvet általános iskola első vagy második osztályban, amelyben szerepelt az, hogy malakológusnak hívják a puhatestűeket vizsgáló kutatót. Én akkor döntöttem el (tehát nagyjából hétévesen), hogy malakológus leszek – emlékezett a kezdetekre Páll-Gergely Barna, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetének munkatársa, aki kisgyerekként a kicsi, nem olyan színes szárazföldi csigákat lenézte, egyáltalán nem érdekelték, csakis a tengeriek. Ha akkor tudta volna, hogy a világ legkisebb szárazföldi csigafaját ő fedezi fel!
Gyergyószentmiklósról indult
A gyergyószentmiklósi születésű kutató négyéves korától Mosonmagyaróváron élt, de az összes nyarat Gyergyóban töltötte a szüleivel. Gyerekként nem csak a csigák varázsolták el, a természet egésze vonzotta. Egészen gimnázium végéig sokat gombászott, gyűjtötte a bogarakat és a lepkéket, orchideákat és egyéb ritka növényeket fotózott. A csigák iránti életre szóló elköteleződése egy középiskolai biológiaversenyhez fűződik. Akkor találkozott Erőss Zoltánnal, aki biológiatanárként egy diákot hozott a versenyre.
Erőss már akkor elismert csigakutató volt, sokat járt a Balkánra és Erdélybe gyűjteni. Ő mondott pár tippet, hogy hova érdemes menni Erdélyben, hogy az ember érdekes fajokat találjon. Egy csipetnyi tudással már a nem annyira színes, apró csigák is érdekesek tudnak lenni. – Nagyon lehet annak örülni, ha egy ritka fajt talál az ember. Valószínűleg ez egy önmagát gerjesztő folyamat: minél többet tudsz egy témáról, annál jobban érdekel, annál lelkesebb és magabiztosabb a tudásod, amit nagyon lehet élvezni – magyarázza.
Először néhány, általa gyűjtött törökországi és balkáni fajjal kapcsolatban jött rá, hogy ismeretlenek, és nagy élmény volt ezeket tudományos igényességgel leírni még az egyetemi évei alatt. Az első fajt 23 évesen írta le, és egy török barátjáról nevezte el. Monacha oecali a csiga neve, a barátját Ural Öcalnak hívják. Ural stoppolás közben vette fel, összebarátkoztak, az esküvőjére is meghívta a magyar malakológust. Az esküvő előtt gyűjtögetett a farmon, és az egyik csigáról kiderült, hogy új faj. Jelenleg 250 általa felfedezett faj körül tart, ami az ismert szárazföldi csigafajok közel egy százaléka. Ez persze nem verseny, de a malakológusok számon szokták tartani, hogy ki hány fajnál tart.
Irány Délkelet-Ázsia
Az ázsiai fajokkal másik barátja, Hunyadi András ismertette meg, aki már járt gyűjteni Délkelet-Ázsiában. Nagyjából tíz évvel ezelőtt kapott tőle pár csigát, amelyeket nem tudott meghatározni. Páll-Gergely Barna ezeket alaposan megvizsgálta, összehasonlította nyugat-európai múzeumokban őrzött úgynevezett típuspéldányokkal, és kiderítette, hogy számos teljesen ismeretlen fajról van szó.
Így indult az ázsiai csigák iránti lelkesedése, és valahogy ott ragadt. Majdnem hét évet élt Japánban, de akkor is délkelet-ázsiai csigákkal foglalkozott, és Japánból csupán egyetlen új fajt talált – véletlenül.
Az elmúlt években háromszor volt egy hónapos expedíciókon Új-Kaledóniában, amely csendes-óceáni francia gyarmat. A párizsi Természettudományi Múzeum szándéka, hogy hat expedíció alatt a kutatók alaposan végiggyűjtik a szigetet, és feltárják az élővilág sokféleségét, már ami a csigákat érinti. – Általánosságban elmondható, hogy a trópusokon nagyobb a fajgazdagság, mint a mérsékelt övben, és a csigák esetében fontos még a mészkő jelenléte, mert a házukat ebből építik fel. Ha nincs elég mész a talajban, általában kevés fajt találunk. A másik fontos komponens a nedvesség. A száraz területeken, mint például az Alföld, viszonylag kevés faj él. Azonban nem lehet azt mondani, hogy az ott élők nem érdekesek – jegyzi meg a kutató.
