Milyen volt a munkásköltők kora?

Megengedték, hogy sorozatot írjak a Csepel Vas- és Fémművek történetéről, azzal a kikötéssel, hogy a Weiss Manfréd-korszakot csak érintőlegesen említem. Nem értettem, hogy lehet érintőlegesen, mikor majd ötven évig az ő nevét viselte minden. Az öreg melósok, akik már a múlt rendszerben is itt dolgoztak, azt mondták, hogy Weiss Manfréd nélkül nem lett volna korszerű nagyipar Csepelen.

Magyarország, Budapest XXI. Csepel Vas- és Fémművek, Egyedi Gépgyár. ÉV 1961 KÉPSZÁM 67484 FOTÓ ADOMÁNYOZÓ Magyar Rendőr Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

Népszerű voltam a gyárban. Azt mondták, fura egy marós vagy te, Zsiga. Valójában a lányokon kívül két dolog érdekelt, a foci és az olvasás. A melómat becsülettel elvégeztem, utána labdával vagy könyvekkel látott mindenki. Egyszer Csepelen járt a Vasas játékosmegfigyelője. Azt mondta, olyan bal lábas lövésem van, amelyre hamarosan visszatérünk. De mire megint jött, én már pártiskolán voltam. Oda küldött az agitprop. titkárunk, aki szerint sok van bennem. A vizsgák idejére munkaidő-kedvezményt kaptam, színötössel végeztem. Egyenes út vezetett a bölcsészkarra, levelező szakon. A munkásszármazásom miatt pluszpontokat kaptam a felvételin. Akkorra már rendszeresen megjelentek írásaim a Vasmű üzemi lapjában, a Fogaskerékben. Színes beszámolómat az Egyedi Gépgyár marósainak kommunista szombatjáról kivágva kitették az üzemi hirdetőtáblára.

Csepel Művek 1990. Szomorú mustra. Fotó: Fortepan/Erdei Katalin

Elment a kedvem a sorozattól

Első, még eléggé kezdetleges versem Jurij Gagarint köszöntötte, aki 1961. április 12-én elsőként kerülte meg a Földet a Vosztok űrhajó fedélzetén. A pár soros köszöntőt közölte az újság. Beválasztottak abba a küldöttségbe, amelyik Dunaújvárosba ment, fölvenni a testvérgyári kapcsolatot. Úgy volt, hogy az NDK-ba is kivisznek a nyáron, de a berlini fal építése annyira lekötötte az ottani elvtársakat, hogy az utazást bizonytalan időre elhalasztották.

Augusztusban megzavarta a fejemet, hogy odahaza a szomszéd srác azt suttogta, még mindig vannak kivégzések ötvenhatért. A műszerészről beszélt, akivel én is fusiztam egyszer. Szervezkedés vádjával, fellebbezés nélkül felkötötték. A szomszéd esküdözött, hogy igaz, mert a műszerész feleségétől hallotta az egészet. A pártiskolán azt mondták nekünk, hogy már börtönben is csak páran vannak, a többieket sorra kiengedik. Majdnem öt év telt el. Képtelenség. És ha mégis? Egyébként úgy voltam vele, hogy nem bolygattam a forradalom-ellenforradalom kérdést ötvenhattal kapcsolatban. A pártiskolán mondtam, amit elvártak, de őszintén szólva inkább annak hittem, amit a saját szememmel láttam azokban a napokban. Tudtam, hogy ez kényes kérdés, jobban járok, ha nem bolygatom.

Még a diploma megszerzése előtt átirányítottak a Fogaskerékhez. Megilletődve léptem be a szerkesztőségbe. Ezek szerint én mától újságíró vagyok? Anyám lehűtött, nem örült a változásnak. Maradtál volna, aki vagy. Egy proli, jó szakmával, biztos helyen. Mit tudod te, hogy meddig tartanak meg az újságnál? Elég egyetlen hiba, egy rossz szó, ami nem tetszik a fejeseknek, és röpülsz a gyárból is.

Megengedték, hogy sorozatot írjak a Csepel Vas- és Fémművek történetéről, azzal a kikötéssel, hogy a Weiss Manfréd-korszakot csak érintőlegesen említem. Nem értettem, hogy lehet érintőlegesen, mikor majd ötven évig az ő nevét viselte minden. Az öreg melósok, akik már a múlt rendszerben is itt dolgoztak, azt mondták, hogy Weiss Manfréd nélkül nem lett volna korszerű nagyipar Csepelen. Gyorsan hozzátették, hogy ha ezt beszerkeszted a cikkedbe, letagadom. Így aztán elment a kedvem a sorozattól.

Egyre-másra jelentek meg a verseim, egy idő után már nemcsak az üzemi lapban, hanem irodalmi újságokban is. Kineveztek munkásköltőnek, a gyár támogatta az első kötetem megjelenését. Dedikálást szerveztek nekem, az Egyedi Gépgyárban is.

Elmúltak a szép napok, és egyre inkább éreztem, hogy a régi barátok, miközben velem büszkélkednek, már nem hívnak sörözni. Nekik én a költő vagyok, nem a marós Zsiga. Az irodalmi életben pedig jöttmentnek számítottam, akinek a versei megütik a közlés színvonalát, de semmi több.

Mikor a főszerkesztőm, irigy, ostoba ember, anyák napi vezércikkét azzal kezdte a Fogaskerében, hogy „Anyám is nő volt”, elegem lett. Átkértem magam egy másik üzemi laphoz. A Textilmunkás szerkesztőségében kötöttem ki. Csöndes, nyugodt hely volt, néhány remek kollégával, akik büntetésből kerültek oda, mert tényleg olyat találtak írni, ami nem tetszett a fejeseknek. Lehúztam egy emberöltőt náluk. A lap főszerkesztőjeként mentem nyugdíjba. Szépen búcsúztattak.

A privatizációs dolog még nem aktuális

Gondoltam, írogatok majd az országos lapoknak. Időközben jött a rendszerváltás, két tervvel állítottam be a rangos újsághoz. Az egyik a munkásdinasztiákról szólna, a másik pedig arról, hogy a spontán privatizáció micsoda károkat okoz az országnak. Barátsággal fogadott a főszerkesztő: Öregem, jó tervek, de az első már nem, ez a privatizációs dolog pedig még nem aktuális. Menj, kertészkedj inkább, unokázz. Jobban jársz, elhiheted.

Borítókép: A Csepel Művekben a munkapad mellett is dolgozhattak munkásköltők (Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr)