Novák Katalin köztársasági elnök még tavaly, amikor magánaudiencián járt a Vatikánban, meghívta Ferenc pápát Magyarországra. A lelkipásztori látogatás helyszíne Budapest, de ettől még az egész országnak szól. A pápai mise Jó Pásztor vasárnapjára esik, ilyenkor a szemináriumok kiküldik papnövendékeiket az egyházmegye különböző templomaiba, hogy tanúságot tegyenek hivatásukról, most viszont a Kossuth téri misén gyülekezik az ország összes római és görögkatolikus papnövendéke. Ezzel is megjelenítik az egység gondolatát.
Ferenc pápa útjairól rendszeresen beszámolnak a hírek, ezért is vesszük természetesnek a lelkipásztori látogatásokat, holott voltak idők, amikor a Vatikán foglyaként tekintettek magukra a pápák. Ki volt az első egyházfő, aki magyar földre lépett, és mi célból? Miért nem sikerült Bakócz Tamásnak megszerezni a pápai címet? Hogyan alakult a magyar királyok és a pápaság kapcsolata a középkortól kezdve? Ezekre a kérdésekre is választ kaphattunk a Rubicon Intézet estjén, ahol Kovács Örs tudományos munkatárs faggatta Fejérdy András egyháztörténészt és Horváth Richárd középkorászt.
A XX. század derekáig nyomós okot kellett találni arra, hogy Szent Péter utóda maga mögött hagyja az örök várost, s az okok között a lelkipásztori utak bizony nem szerepeltek. Diplomáciai küldetések annál inkább.
IX. Leó a béke követeként érkezett a Magyar Királyság területére, és kereste fel III. Henrik pozsonyi táborát 1052-ben, mivel személyesen akart közvetíteni a német császár és I. András király között. Közbenjárása nem járt sikerrel: III. Henrik még a pápa kedvéért sem tett le arról a szándékáról, hogy a Magyar Királyságot hűbéresként a Német-római Birodalomhoz csatolja. A német hadjárat Pozsonynál mégis véget ért, a Képes Krónika leírása szerint Zotmund lovag – a népnyelvben Búvár Kund – az éjszaka leple alatt megfúrta az ellenséges hajók oldalát, amelyek szép lassan megteltek vízzel, és elsüllyedtek.
Ám nemcsak közvetítő szerepben, hanem saját hatalmi érdekeik védelmében is útra keltek az egyházfők az elmúlt évszázadokban. Amikor II. József német-római császár és magyar király a felvilágosult abszolutizmus szellemében zárolta a Habsburg Birodalom Rómának küldött egyházi jövedelmeit, és ellenőrzése alá vonta a pápai bullákat, VI. Pius Bécsbe utazott, hogy meggyőzze az uralkodót: törölje el rendeleteit. Az 1782-es pápai utat fordított Canossa-járásként jegyzi a történelem, a tárgyalások sikertelenségét pedig előrevetítette az az állítólagos epizód, hogy a „kalapos király” kézfogással üdvözölte az egyházfőt – a szokásos kézcsók helyett.
A mindenkori magyar király és a katolikus egyház közötti viszonyt a főkegyúri jog szabályozta 1918-ig. Tartalmát írásban először Werbőczy Hármaskönyve fogalmazta meg: „a pápa e mi országunkban a megüresedett egyházi javadalmak adományozása tekintetében semmi joghatóságot nem gyakorol, a megerősítés hatalmán kívül” – az egyházi javadalmak adományozása tehát királyi hatáskörbe tartozott. Mária Terézia még ki is terjesztette a főkegyúri jogot oly módon, hogy az erdélyi püspök kinevezésének jogát magához vonta.
– Nagy hiba lenne a mai állapotokat visszavetíteni a korábbi időszakokra – figyelmeztet Horváth Richárd történész. – Nagy Lajos király például bebörtönöztette az erdélyi püspököt 1347-ben, mert az nem nyitotta meg előtte Gyulafehérvár kapuit. De Mátyás, az igazságos sem tolerálta volna, hogy a pápa mondja meg neki, kik legyenek a főpapjai. Királyi udvarában ott találjuk Bakócz Tamást, aki kerékgyártó jobbágy fiaként látta meg a napvilágot, ám Mátyás titkáraként komoly politikai befolyást szerzett. Ezzel egyházi karrierjének alapjait is megteremtette.
Bakócz Tamás az egyetlen magyar származású főpap, aki közel állt ahhoz, hogy Szent Péter utódává válasszák.
Köztudott: a konklávé, a római katolikus egyház által 1274-ben létrehozott alkalmi intézmény feladata a mindenkori új pápa megválasztása, de az talán kevésbé ismert, hogy a szó jelentésében a latin clavis (kulcs) arra utal, hogy a helyiséget kulcsra zárják – egy időben be is falazták –, hogy kívülállók ne befolyásolhassák a döntést. Az 1970-es években VI. Pál 120 főben maximálta a testület létszámát, 1513 márciusában azonban még mindössze 25 bíborosból állt a konklávé, s a jelöltek közül 18 volt itáliai. Ez a végeredményt is előrevetítette, hiszen a leendő pápának a szavazatok kétharmadát kellett megszereznie. Bár az ünnepélyes megnyitómisét Bakócz Tamás celebrálta a Szent Péter-bazilikában, és a szavazáson nyolc voksot is kapott, de eredmény ebben az első körben nem született. A szünetben aztán az itáliai bíborosok az idegen hatalmak túlzott befolyásától tartva szövetkeztek, így a gazdag Giovanni de’ Medici foglalta el Szent Péter trónját. Az új pápának X. Leó uralkodói néven az első döntése az volt, hogy Bakóczot mint az egyik legbefolyásosabb ellenfelét eltávolította a Vatikánból. Vagyis mintegy „kárpótlásul” elhalmozta egyházi méltóságokkal, feladatokkal, és megbízta a keresztes hadjáratra felhívó bulla kihirdetésével. Bakócz Tamás immár pápai követként 1514. április 16-án hirdette ki X. Leó bulláját, ez vezetett aztán a Dózsa György-féle parasztfelkeléshez…
Az első, aki repülőre ült
– A modern értelemben vett lelkipásztori látogatásokra a II. vatikáni zsinatig (1962–65) kellett várni. A globalizációs folyamatok eredményeként a korábbi centralizált, európai központú egyház világegyházzá alakult – mutatja be a XX. századi változásokat Fejérdy András Vatikán-szakértő. – VI. Pál volt az első pápa, aki repülőre ült, hogy minél több hívővel találkozzék szerte a világban. Kimondott szándéka volt, hogy az ókori apostolok mintájára felkeresse a helyi egyházi közösségeket: kilenc lelkipásztori útja a péteri szolgálat jegyében tett zarándoklat. II. János Pál pedig egyenesen „az utazó pápa” néven került be a köztudatba, mert ahova csak meghívták, oda el is ment – több mint száz lelkipásztori utat tett hosszú, 27 éves pápasága alatt. Ezt a hagyományt követi Ferenc pápa is.
Fejérdy András szót ejt azokról, akik még a pápává választásuk előtt jártak Magyarországon: az 1800-as évek végén a milánói Ambrosiana könyvtár munkatársaként érkezett hazánkba Achille Ratti. Néhány évtized múlva már XI. Piusként elragadtatással beszélt magyar látogatóinak Budapestről, a főváros különleges fekvéséről és panorámájáról. Harminc-negyven év távlatából megmaradt emlékezetében még az is, hogy melyik szállodában lakott – mondjuk nem volt nehéz megjegyezni –, a Hungáriában. Angelo Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa először 1912-ben, átutazóban, Lengyelországból jövet pihent meg nálunk, majd 1930-ban, a Szent Imre-év keretében tett látogatást, amikor – az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus főpróbájaként – számos egyházi méltósággal együtt részt vett az augusztusi ünnepségeken.
Az 1938-as 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson pápai legátusként Budapesten járt Eugenio Pacelli bíboros-államtitkár, akit a következő évben XII. Pius néven választottak az Anyaszentegyház fejévé, és Giovanni Battista Montini érsek, államtitkár-helyettes, aki 1963-ban VI. Pál néven foglalta el Szent Péter katedráját. Milyen hatást tett rájuk a magyarországi látogatás?
XII. Piust a magyarok barátjaként szokták emlegetni.
Tény, hogy szívesen emlékezett vissza Budapesten töltött napjaira, és mindig kitüntetett figyelemmel fogadta a magyar zarándokokat, de még ennél is többet elárul személyiségéről egyházpolitikája: 1948-ban, a kommunista diktatúra kiépülésének időszakában rádiószózatban fordult a magyarokhoz, hogy megemlékezzék a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tizedik évfordulójáról. Az Államvédelmi Hatóság persze megpróbálta ellehetetleníteni az eseményt, ezért megtiltotta a szervezőknek, hogy hangszórókat szereljenek fel a Szent István-bazilika előtti közterületre, ahol a hívek gyülekeztek. Az abszurd helyzetet végül a harang tornyában elhelyezett hangszórók mentették meg: még a torony zsalugátereit is leengedték, nehogy kitalálják a hatóság emberei, hogy ott fent is közterületen vannak a kihangosítók. A pápa üzenete így eljutott a hívekhez.
Keletről jövő veszedelem
Amikor az ÁVH 1948 karácsonyán hűtlenség, hazaárulás, a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés vádjával letartóztatta, majd testileg-lelkileg megkínozta Mindszenty József bíborost, az eljárás ellen az elsők között tiltakozott XII. Pius pápa. A nándorfehérvári győzelem ötszázadik évfordulója is alkalmat adott arra, hogy kifejezze aggodalmát a szocialista országokban érvényesülő egyházüldözés miatt.
Hiteles korkép a Dum maerenti animo kezdetű, 1956. június 29-én kelt apostoli levele, amelyben a keletről jövő veszedelemre – a török hódításra – emlékeztet, ám mondanivalója a szovjet kommunista ideológiával szembeni ellenállással is összekapcsolódik.
XII. Pius 1956 októberében boldoggá avatta XI. Ince pápát, aki Buda visszavívását és a török Magyarországról való kiszorítását finanszírozta. A magyar forradalomra válaszul három enciklikát is kiadott, a november 4-i szovjet támadást követően rádióbeszédet mondott, majd a szokásos karácsonyi rádióbeszédében is szót ejtett Magyarországról. „Minden rendelkezésére álló eszközzel küzdött érettünk” – emlékezett meg róla Mindszenty bíboros.
A Vatikán keleti politikájának kibontakoztatása VI. Pál nevéhez fűződik, aki a lehetőségekhez képest megpróbálta a helyi egyházak mozgásterét tágítani a szocializmus évtizedeiben. II. János Pál 1991-es magyarországi látogatása már a negyvenéves vallásüldözés végét jelképezte. Az utolsó szovjet katona távozásával a pápai üzenet a rendszerváltó, újrakezdő Magyarország támogatására, megerősítésére irányult. A határ menti rendezvényhelyszínek kiválasztásakor fontos szempont volt, hogy a környező országokban élő hívek, a határon túli magyarok is együtt ünnepeljenek a lengyel pápával. Már a látogatás ötlete is erre vezethető vissza, hiszen az egyházfő 1988 júniusában a történelmi Magyarország területén, Darázsfaluban – Trausdorf an der Wulka – misézett, ahol megragadta őt a magyar hívek lelkesültsége.
A következő hetekben hangzott el az ominózus párbeszéd Giovanni Spadolini, az olasz szenátus elnöke és Grósz Károly miniszterelnök, az MSZMP főtitkára között: „A pápa miért nem jöhet Magyarországra?” „Ha akar, akkor jöjjön!”
Az esemény megszervezése már korántsem ment ilyen gördülékenyen, a magyar–román határon ráadásul 17 órát kellett várakozniuk a Hősök terére utazó zarándokoknak. II. János Pál üzenete, amely a kommunista diktatúra utáni megújulást szorgalmazta, nem is lehetett volna aktuálisabb: a szabadság érték, amellyel akkor lehet élni igazán, ha az a keresztény alapelveken nyugvó társadalom fölépítésében bontakozik ki.
Eufória után csalódás
A közép-európai születésű pápa szívügyének tekintette a Kelet és a Nyugat közötti kapcsolatok megerősítését. Szimbolikus jelentősége volt tehát, amikor 1996-ban a pannonhalmi főapátság ezeréves évfordulója alkalmából érkezett hazánkba, és ökumenikus párbeszédre buzdított az egyházszakadás előtt alapított intézményben. II. János Pál üzenete a hívekhez megint csak telibe talált: a rendszerváltozás utáni euforikus hangulatot ugyanis addigra a csalódás váltotta fel a térségben, a pápa viszont arra emlékeztetett, hogy a munkanélküliség, a gazdasági válság és a piacgazdaságra való átállás nehézségei ellenére is új lendületet kell venniük a helyi közösségeknek, és reménnyel tekinteni a jövőbe. Krisztus a remény – hirdette.
Legutóbb 2021. szeptember 12-én érkezett Budapestre Ferenc pápa, hogy bemutassa az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjét, a Statio Orbist. Milyen jelentősége van a mostani látogatásának? Püspökei rendszeres időközönként felkeresik az apostolok sírját, és ilyenkor beszámolót készítenek egyházmegyéjük helyzetéről a pápának. Friss információi tehát bizonyára vannak a helyi egyházi közösségek állapotáról. A személyes tapasztalatot mindez nem pótolhatja. Ferenc pápa Szent Péter utódaként, az apostolok lelkipásztori útjainak mintájára valósítja meg látogatásait, ebből is fakadhatnak azok az életre szóló élmények, amelyek a híveket megerősítik hitükben.
Tizedik évforduló
Hogyan változott az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus megítélése Magyarországon a kommunista hatalomátvétel idején, 1948-ban?
A tizedik évfordulón éles üzenetváltásokra került sor. A baloldali orgánumok elsődlegesen Eugenio Pacelli bíboros szavait fordították ki, mivel XII. Piusként is kérlelhetetlen antikommunista politikát folytatott. A kritikus hangok mellett még megnyilvánulhatott a kongresszus pozitív üzenete is. Mindszenty József esztergomi érsek kijelentette: „Sok minden a múlté: az az egyházüldöző, a vérgőzös hitlerizmus is, amely ferde és gyűlölködő lélekkel elakasztotta a korábban, és későbben példaadó német katolicizmus ideáramlását. Ennek a rémuralomnak a képviselői is az Írás szavai szerint elmentek helyükre. Milliók vérét, könnyét csorgatták 10 éven át a kongresszusi címer kelyhébe. A kehely kiszélesedett, amint a könny és a vér folyama is megáradt.” 1948-ban lehetőség nyílt XII. Pius gondolatainak tolmácsolására is: „Már akkor megcsodáltuk a magyar nép ragyogó lelki tulajdonságait: a hitbeli buzgóságot, az emberszeretetet, az erőt, az egyetértést és az állhatatosságot. Nagy örömmel láttuk, mennyire ragaszkodtok első királyotok és védszentetek: Szent István király dicsőséges alkotásaihoz és példájához.” Ligeti Dávid történész A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus megítélése a Magyar Köztársaságban (1946‒1949) című írásában felidézi, hogy az évforduló után néhány nappal, 1948. június 16-án államosították az egyházi iskolákat, ami radikális módon felgyorsította az állam és az egyház szétválasztását – utóbbi teljes szétverésével. A folyamat végét 1951-ben a Regnum Marianum templom porig rombolása jelentette. Az elvallástalanodás korszaka következett el.
Ferenc pápa Magyarországon 
