Ferenc pápa szerint éppen a jelen pillanatban oly nagy szükség van egy olyan Európára, melynek működési elve összekötni a távoliakat, befogadni a népeket (lásd EU-bővítés), s nem engedni, hogy bárki is örökre ellenséggé váljon. Egyszóval újra meg kell találni Európa lelkét: ami távolabbra tud tekinteni, mint a saját nemzeti határok és a közvetlen szükségletek. S ami lehetővé teszi az egység újravarrását a szakadások további mélyítése helyett.

A hidak által összekapcsolt Budapest, a maga huszonhárom kerületének sokféleségével Ferenc pápa szemében a huszonhetek Európájának paradigmája: olyan egység, ami nem egyformaságot jelent.

„Erre a harmóniára van szükségünk: egy olyan egészre, amely nem nyomja el a részeket, és olyan részekre, amelyek jól illeszkednek az egészbe, ám megőrzik saját identitásukat” – szögezte le. Majd még egyértelműbben értésre adta, hogy olyan Európára van szükség, ami egyfelől nem esik szét az önmagukba forduló populizmus hatására, másfelől nem oldja fel az egyes népek sajátosságait valamiféle elvont nemzetekfelettiségben.

A pápa a nemzeti sajátosságok eltörlésére irányuló törekvéseket éppúgy ideológiai gyarmatosításnak nevezte, mint az antropológiai különbségeket eltüntetni akaró genderideológiát. Ezzel szemben egy személy- és emberközpontú Európát szorgalmazott, ahol a különböző nemzetek olyan családot alkotnak, amely gondozza mindegyikük növekedését és egyediségét. S aminek egyik ismérve a családalapítást és a gyermekvállalást hatékonyan támogató családpolitika – amilyet ebben az országban oly gondosan művelnek.

Ferenc pápa visszatérően méltatta Magyarország alaptörvényének azon vonatkozásait, amelyek – szavai szerint – valóban evangé­liumi perspektívát és határozottan keresztény szellemiségű megfogalmazásokat tartalmaznak. Például amikor a mások iránti nyitottság tanúságaként kimondja: „Tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével.” Majd megerősíti: „A velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők”, továbbá elkötelezi magát a nemzetiségek nyelvének és kultúrájának ápolása és megóvása mellett. Jelzésértékűek nevezte azon kitételt is, miszerint az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki, illetve nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez. Hasonlóképpen méltatta a pápa a vállalást, miszerint valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét, mely méltó hazánk nagy leányához, Árpád-házi Szent Erzsébethez. Az ő példája többször is előkerült a pápalátogatás során, például a Novák Katalin elnök asszony által ajándékozott Szent Erzsébet-rózsa formájában, ami remélhetőleg a vatikáni kerteket fogja díszíteni a jövőben.

A szentatya köszönetet nyilvánított, amiért a magyar állam támogatja az egyházi karitatív és oktatási intézményeket. Továbbá konkrétan segíti a világszerte, s különösen is a Szíriá­ban és Libanonban élő, sok megpróbáltatásnak kitett keresztényeket. Jelentőségteljesnek hatott a még XVI. Benedek pápa által szorgalmazott egészséges laicitás elvének felemlegetése. Ami az állam és az egyház közötti termékeny együttműködés zálogaként tiszteletben tartja a két szféra közötti különbséget, és ellentétben áll a máshelyütt széles körben elterjedt laicizmussal, amely alatt a minden szakrális szempontra allergiás hozzáállást érti a pápa. Tiszteletben tartja, hogy a keresztény ember szabad és felszabadító jézusi döntésekre hivatott, nem pedig a hatalmi logikával való összejátszásra.

Kifejezetten a keresztény hitre, illetve az itt megtapasztalt ökumenikus egységre alapozva azt a küldetést bízta Ferenc pápa a magyarságra, hogy legyen hidász, azaz építsen hidakat a nemzetek és a keresztény felekezetek között. Emlegette a múltkori látogatása alkalmával tartott ökumenikus találkozót, de a pannonhalmi főapátságot is, amely az imádság helyeként és a testvériség hídjaként tanúsítja, hogy itt különböző felekezetek élnek egymás mellett, ellentétek nélkül, tisztelettu­dóan, építő szellemben együttműködve. A gondolat a Kossuth téri szentmise végén is visszaköszönt, ahol a szentatya rámutatott: „Olyan szép, hogy a [felekezetek közötti] határok nem elválasztó vonalakat jelentenek, hanem kapcsolódási pontokat; és hogy a Krisztusban hívők azt a szeretetet helyezik előtérbe, amely egymással összeköt, és nem a történelmi, kulturális és vallási különbségeket, amelyek egymástól elválasztanak.”

Nem hiányzott a karmelita kolostorban elmondott beszédből Ferenc pápa egyik legfontosabb témája, a menekültek és migránsok befogadása. Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő Szent István-i gondolatából kiindulva a szentatya megismételte ismert felhívását, miszerint azok számára, akik keresztények, az alapvető viszonyulás nem lehet más, mint amit Szent István hátrahagyott. Ugyanakkor rámutatott: ez egy olyan kérdés, amellyel együtt kell szembenéznünk, majd egész Európát sürgette, hogy biztonságos és törvényes utakon, közös eljárásokon dolgozzunk egy olyan sorsfordító kihívással szemben, amelyet elutasítással nem lehet megfékezni, hanem vállalni kell, hogy olyan jövőt teremthessünk, amely vagy közös lesz, vagy egyáltalán nem lesz.

A hazaúton tartott sajtóbeszélgetés során a pápa nem engedett az újságírói provokációnak, mely e témában mindenáron Magyarországgal szembeni állásfoglalásra akarta őt rávenni, és az elsősorban a mediterrán országokat sújtó nyomás enyhítését célzó megoldásokat szorgalmazott. Érdemes azt is felidézni, hogy a Rózsák terei Szent Erzsébet-templomban Ferenc pápa köszönetet mondott, amiért a magyarok, éppen az egyházi szervezetek közreműködése révén, oly sok menekültet fogadtak be Ukrajnából.

Mindezek fényében Ferenc pápa Budapestet választotta, hogy rámutasson az európai jövő kívánatosnak tartott útjára, s hogy e nagyszerű városból és e nemes országból Szűz Máriá­ra bízza az európai kontinens hitét és jövőjét, de különösen is a béke ügyét.

A szerző teológus, Vatikán-szakértő

Borítókép: Ferenc pápa Magyarországon (Fotó: Havran Zoltán)