Az epikus westernjeiről, valamint az egyik legjobb gengszterfilm elkészítéséről ismert Sergio Leone 1989-ben hunyt el. Halálának harmincadik évfordulója jó alkalmat kínált Francesco Zippelnek, hogy elkészítse az olasz rendező emléke előtt tisztelgő dokumentumfilmet.
Amely nemcsak azt mutatja be, hogyan hatott Leonéra az amerikai filmművészet egyik népszerű műfaja, a western, de azt is, hogyan újította meg a hatvanas évek közepére konzervatívvá vált zsánert, és stílusa, megközelítésmódja hogyan hatott az amerikai filmkészítőkre.
A Sergio Leone: Az olasz, aki filmre vitte Amerikát című alkotásból kiderül: Sergio édesapja, Vincenzo – Roberto Roberti művésznéven – maga is színész és filmrendező volt. Így tehát érthetővé válik, amit a fia bevágott archív felvételen mond magáról:
A filmekbe születtem, ezért a filmeknek élek. Olvasom a filmeket, és nézem őket, kölcsönösen egymásnak élünk.
Zippel ezek után kronologikus sorrendben végigveszi Leone ismertebb munkáit. Első filmje, amelyet rendezőként jegyzett, A rodoszi kolosszus (1961) még nem western volt, hanem peplum, vagyis ókori környezetben játszódó, szandálos-kardozós kalandfilm.
Westernjeinek sorát az 1964-es Egy maréknyi dollárért nyitotta meg, amelyet nemcsak rendezett, de a forgatókönyv alapjául szolgáló történetet is maga írta – 15 nap alatt, Akira Kuroszava Japánban játszódó, A testőr (1961) című filmjének westernközegbe helyezett adaptációjaként.
(Érdekesség, hogy Kuroszavát viszont az amerikai Dashiell Hammett két bűnügyi regénye, a húszas évek végén, a harmincas évek elején megjelent Véres aratás és Az üvegkulcs inspirálta A testőr forgatókönyvének megírására. És a feldolgozások sora ezzel nem ért véget: Walter Hill 1996-os filmje, Az utolsó emberig az Egy maréknyi dollárért újragondolása, de előzményei között így A testőrt, a Véres aratást és Az üvegkulcsot is meg lehet említeni.)
És az Egy maréknyi dollárért filmtörténelmet írt. Leone biográfusa, Christopher Frayling a következőkkel magyarázza a sikert Zippel kamerája előtt:
Az olasz westernek alapvető ihletője nem a történelem, hanem a mozi. És amíg az amerikai western mítosz, addig az olasz western mítosz a mítoszról.
Vagyis Leone westernjei – ahogy a spagettiwesternek többsége – egy sosem létezett vadnyugaton játszódnak.
Leone ezt a közeget tölti meg új, őt érdeklő tartalommal, és a maga módján szól azokról a témákról, amelyek foglalkoztatják. Például rengeteg erőszakkal, de nem kevesebb és nem kevésbé nyilvánvaló – az olasz commedia dell’arte hagyományaiig visszavezethető – humorral. A Jó, a Rossz és a Csúf egyik szereplője, az Eli Wallach által megjelenített Tuco például egyértelműen komikus karakter.
Egy-egy Leone-film felidézése persze jó alkalmat szolgáltat Zippelnek, hogy az egykori stábtagokat a forgatás során szerzett élményeikről kérdezze. És Clint Eastwood mosolyogva elárulja: a hatvanas évek elején nem igazán tudott olaszul, Leone meg nem volt az angol nyelv mestere.
Így leginkább kézjelek segítségével értekeztek, amelyek között gyakran felbukkantak olyanok is, amelyek nem a legudvariasabbak – ám ahhoz, hogy a címzett megértse a jelentésüket, nincs szükség nyelvtudásra…
A megszólalók sorából Leone elmaradhatatlan alkotótársa, Ennio Morricone zeneszerző sem maradt ki – a 92 éves korában elhunyt mester Zippelnek adta élete utolsó interjúját. Ebben – imponáló szerénységgel – megosztja a nézőkkel, hogy nem tekinti magát a Leone-filmek társszerzőjének, hiszen nem vett részt a forgatókönyvek megírásában.
Ugyanakkor úgy véli, hogy a bizonyos jelenetek alatti zene és a többször visszatérő dallamok kombinációja legalább akkora jelentőséggel bír, mint egy-egy dialógus – sőt talán nagyobbal is, mert a szavak absztrakt értelmét fejezi ki.
És hogy egy-egy Morricone által megálmodott dallammenet valójában mekkora hatást volt képes kifejteni, arról Leone mesél archív felvételen: az érzelmesebb jelenetek felvétele során a színészek a kamerák előtt, a kulisszák között elindították a kísérőzenét, és azt mondták neki:
Nem érdekel a közvetlen felvétel. Bekapcsolva hagyom a zenét, mert segít beleélnem magam a szerepbe. Később külön felvesszük a hangot!
A legemlékezetesebb megnyilatkozás azonban alighanem Jennifer Connellyé, aki a fiatal Deborah szerepét alakította a Volt egyszer egy Amerika (1984) című nosztalgikus-melankolikus drámában, amelyet sokan a valaha készült legjobb gengszterfilmek egyikeként tartanak számon.
Conelly tizenegy éves volt a forgatás kezdetén, és amikor felidézi a csókjelenet – élete első csókjelenete! – felvételének körülményeit, valamint Leone támogató viselkedését, elérzékenyül.
De nemcsak egykori munkatársak szólalnak meg Zippel kamerája előtt, hanem az amerikai filmgyártás olyan ikonjai is, mint például Steven Spielberg, Martin Scorsese, Quentin Tarantino. Sőt a távol-keleti filmek rajongói örömmel konstatálhatják, hogy a hongkongi filmipar egyik legbefolyásosabb szereplője, Tsui Hark forgatókönyvíró-rendező-producer is mond néhány mondatot.
Válogatás Sergio Leone filmjeinek emlékezetes jeleneteiből
Vagyis Az olasz, aki filmre vitte Amerikát valódi tiszteletről árulkodó, szeretetteljes főhajtás az olasz mozi egyik legnagyobb hatású alkotója előtt. Nem pusztán kiegészíti a Leone alakjáról és munkásságáról szóló eddigi dokumentumfilmek sorát (Sergio Leone – Volt egyszer egy amerikai álom, 2002; Sergio Leone legendás Amerikája, 2018), de arra is inspirál, hogy (újra) megnézzük a filmjeit, bennük a legendássá vált beállításokkal, vagy ízlelgetni kezdjük a párbeszédeket, amelyeket annak idején csaknem valamennyi westernrajongó fejből idézett. Például:
Hol van Frank?” „Frank minket küldött.” „Hoztatok nekem lovat?” „Úgy tűnik, egy hiányzik.
Kell-e folytatnunk?
