Puskin-szobor-döntés: Már huszonnyolcat bontottak le Ukrajnában

A sportversenyeket vagy a kulturális eseményeket korábban sokan igyekeztek távol tartani a politikától. Az ukrajnai háború kezdete óta azonban folyamatosan erősödik a kultúrharc, amelynek például a Puskin-szobor-döntések is jellemző példái.

És ha azt hinnénk, mindezeknél abszurdabb, önsorsrontóbb, kultúraellenesebb döntés nem születhet, akkor idézzük fel az Ukrán Tudományos Akadémia minapi közlését, amely szerint tavaly összesen 145 olyan emlékművet bontottak le, ami egykori orosz hadvezéreknek, cárnak, egyházi vezetőknek vagy írónak, művésznek állít emléket. A tragikus listát Puskin vezeti. Az orosz szerecsen 28 szobrát távolítottak el, sőt a kijevi Puskin Múzeumból a költő nevét is eltüntették. Ugyancsak leromboltak az ukránok kilenc Gorkij-szobrot, eltávolítottak négy emlékművet, amely Nyikolaj Osztrovszkij irodalmi teljesítménye előtt tisztelgett, és másik négyet, amely Alekszandr Szuvorov tábornok emlékezetét őrizte. Nem úszta meg a tisztogatást Katalin cárnő és I. Péter cár sem. A 2015-ben elfogadott „dekommunizációs törvény” végrehajtása során 2022 elejéig több mint 2500 emlékművet bontottak le, kilencszáz települést és ötvenezer utcát neveztek át.

A Puskin-szobordöntés nem előzmények nélküli

Az ukrán kultúrharc nem a semmiből született, 2008-ban a könyvtárakban végzett radikális tisztogatást a kijevi művelődéspolitika. Az akkori ukáz szerint el kell távolítani mindazokat a műveket, amelyek a sztálini totalitariánus rezsimet igazolják, az ukrán államiság eszméjéhez, valamint az ukrán mentalitáshoz és nyelvhez nem viszonyulnak kellő tisztelettel, kommunista szemszögből ábrázolják az ukrán történelmet, továbbá kisebbrendűségi érzést keltenek az ukránokban, például azáltal, hogy az oroszokat az egykori Szovjetunió más népeihez képest haladóbbnak tüntetik fel. Tina Pereszunyko, a kulturális tárca akkori sajtótitkára úgy nyilatkozott, hogy az intézkedés „az ukránellenes állami ideológia népszerűsítésének megszüntetésére irányul”.

„Kicsi nép nagy bánattal!” – mondja a szlovák atyafiakról megértően Sinka. Mi is érezhetnénk így, ha nem volna annyira meghökkentő az ukrán orosztalanítás. Mit ártott az ukránoknak Puskin, aki 1820-24 között ezen a vidéken töltötte száműzetésének éveit, vagy Gorkij, aki a diktatúra idején védelmébe vette az éhező parasztságot, esetleg Szuvorov, akinek haditettei nélkül Ukrajnában ma jobbára törökül beszélnének? Nehéz megérteni. A hatóságok azzal indokolják a szobordöntéseket, hogy az emlékművek az orosz kolonizáció dicsőségét hirdetik, olyanok, mintha Afrikában a gyarmatosítóknak állítanának szobrokat. Ám az oroszok és ukránok között nehéz olyan kulturális különbséget látni, mint a belgák és a kongói bantuk között.

Egy neves ukrán filozófus, Anton Taraszjuk néhány hónappal ezelőtt kultúrharcelemző cikket közölt a Compact magazinban. Miközben hitet tett az az ukrán nemzetépítés mellett, arra is felhívta a figyelmet, hogy az orosztalanítás visszafelé sülhet el: „hatására paradox módon Ukrajna még közelebb kerülhet Moszkvához” – fogalmaz. Ha ugyanis az ukrán kulturális életnek az a legfontosabb kérdése, hogy milyen viszonyban akar lenni az orosz birodalmi múlttal vagy a mai orosz kultúrával, akkor az ukrán kultúrát, negatív módon, de mégiscsak az orosz kultúra határozza meg.

Szerintem szomorúbb a kijevi kultúrháború képe. A háború elsődleges és legfontosabb következménye ugyanis a pusztítás, akkor is, ha kulturális csatatéren állnak szemben egymással a felek. A könyvtárrevízió, a kisebbségi nyelvek üldözése, a szoborpusztítások valójában az egyetemes emberi műveltség hatalmas szeletétől fosztják meg az ukránokat. Pedig élvezet viszonylag csekély erőfeszítéssel eredetiben olvasni az orosz irodalom remekeit. Én örülnék, ha eredetiben olvashatnám a Háború és békét.