Néhány hónapja újra kezembe vettem a Háború és békét. Azt reméltem, hogy a hatalmas eposzban válaszokat találok olyan kérdésekre, amelyekre nem léteznek tudományos, racionális feleletek, amelyeket nem lehet számokkal és adatokkal meghatározni. Mielőtt azt gondolnák, a sokezredik néplélektani elemzés következik, amely a szomszédunkban dúló rettenetet levezeti az orosz, ukrán kollektív tudattalanból, sietve jelzem: semmi ilyesmire nem bukkantam. Tolsztoj nagyobb formátumú gondolkodó annál, semhogy a nemzetkarakterológia mágiájával bíbelődjön. Találtam azonban valamit, amiben ugyan semmi szlávos nincs, mégis pontos mását látjuk Ukrajnában: a regény fontosabb szereplői kezdetben úgy beszélnek franciául, mintha az anyanyelvük lenne. Újra és újra áthullámoznak a szövegen a francia mondatok, az ember nem győzi böngészni a lábjegyzeteket: mit jelent az, hogy „Tout Moscou ne parle que guerre…” Aztán ahogy a háború, amelyről a francia mondat szerint egész Moszkva beszél, egyre közelebb kerül a hétköznapokhoz, kikopnak a regényből a francia szövegek. Ki akar az ellenség nyelvén beszélni?
A háború után visszatér a francia, és vele az európai műveltség Oroszországba. Hogyan használhatott volna Tolsztoj ennyi francia szöveget, ha nem lett volna biztos benne: olvasói érteni fogják? Az oroszok csak a huszadik században zárták ki magukat a francia kultúrából, a nyolcszázhatvanas években még vidáman lubickoltak benne.
Már a macskák a kultúrharc áldozatai
Most éppen fordított a helyzet. Mi, nyugatiak zárjuk ki magunkat az orosz kultúrából. Amióta tombol a háború a Don és a Donyec között, egyre-másra taszítják ki az európai és az amerikai intézmények az orosz művészeket, sportolókat, alkotókat köreikből. A napokban Anna Netrebko ügye kavart port. A világhírű orosz szopránénekes rágalmazás, szerződésszegés és más jogsértések miatt perelte be a New York-i Metropolitan Operát, illetve Peter Gelb főigazgatót, válaszul az ukrajnai háború kirobbanása után való elbocsátására. Az orosz sportolók elleni fellépés szinte hétköznapi lett. Most az olimpia szponzorait győzködik a kultúragyűlölők – köztük a brit kulturális miniszter –, hogy ne engedjék szerepelni a világjátékokon az orosz sportolókat. A wimbledoni tenisztorna szervezőit már meggyőzték erről. De vannak ezeknél abszurdabb jelenségek is. A nemzetközi macskaszövetség, vagyis a Fédération Internationale Féline kitiltotta eseményeiről az orosz macskatartókat, de még az Oroszországban tenyésztett macskákat is. Azt írták közleményükben: „nem nézhetik tétlenül az atrocitásokat”. Nem tudom, úgy érzik-e, fontos lépést tettek a háború ellen, de gyanítom, legalább annyira elégedettek, mint Sainte-Genevieve-des-Bois prefektúrája, amely kitiltotta a francia kisváros temetőjéből az orosz halottakat. (Több ezer orosz nyugszik a Párizs melletti település sírkertjében, köztük Ivan Alekszejevics Bunyin író, Andrej Tarkoszkij filmrendező, valamint több balett-táncos és költő.) Ezentúl nem fogadnak el orosz állampolgároktól bérleti díjakat a sírhelyekre. Ugyancsak halottakat akartak megleckéztetni azok az aktivisták, akik például azért lobbiztak, hogy a Milánói Scalából tiltsák ki az orosz darabokat.
És ha azt hinnénk, mindezeknél abszurdabb, önsorsrontóbb, kultúraellenesebb döntés nem születhet, akkor idézzük fel az Ukrán Tudományos Akadémia minapi közlését, amely szerint tavaly összesen 145 olyan emlékművet bontottak le, ami egykori orosz hadvezéreknek, cárnak, egyházi vezetőknek vagy írónak, művésznek állít emléket. A tragikus listát Puskin vezeti. Az orosz szerecsen 28 szobrát távolítottak el, sőt a kijevi Puskin Múzeumból a költő nevét is eltüntették. Ugyancsak leromboltak az ukránok kilenc Gorkij-szobrot, eltávolítottak négy emlékművet, amely Nyikolaj Osztrovszkij irodalmi teljesítménye előtt tisztelgett, és másik négyet, amely Alekszandr Szuvorov tábornok emlékezetét őrizte. Nem úszta meg a tisztogatást Katalin cárnő és I. Péter cár sem. A 2015-ben elfogadott „dekommunizációs törvény” végrehajtása során 2022 elejéig több mint 2500 emlékművet bontottak le, kilencszáz települést és ötvenezer utcát neveztek át.
A Puskin-szobordöntés nem előzmények nélküli
Az ukrán kultúrharc nem a semmiből született, 2008-ban a könyvtárakban végzett radikális tisztogatást a kijevi művelődéspolitika. Az akkori ukáz szerint el kell távolítani mindazokat a műveket, amelyek a sztálini totalitariánus rezsimet igazolják, az ukrán államiság eszméjéhez, valamint az ukrán mentalitáshoz és nyelvhez nem viszonyulnak kellő tisztelettel, kommunista szemszögből ábrázolják az ukrán történelmet, továbbá kisebbrendűségi érzést keltenek az ukránokban, például azáltal, hogy az oroszokat az egykori Szovjetunió más népeihez képest haladóbbnak tüntetik fel. Tina Pereszunyko, a kulturális tárca akkori sajtótitkára úgy nyilatkozott, hogy az intézkedés „az ukránellenes állami ideológia népszerűsítésének megszüntetésére irányul”.
„Kicsi nép nagy bánattal!” – mondja a szlovák atyafiakról megértően Sinka. Mi is érezhetnénk így, ha nem volna annyira meghökkentő az ukrán orosztalanítás. Mit ártott az ukránoknak Puskin, aki 1820-24 között ezen a vidéken töltötte száműzetésének éveit, vagy Gorkij, aki a diktatúra idején védelmébe vette az éhező parasztságot, esetleg Szuvorov, akinek haditettei nélkül Ukrajnában ma jobbára törökül beszélnének? Nehéz megérteni. A hatóságok azzal indokolják a szobordöntéseket, hogy az emlékművek az orosz kolonizáció dicsőségét hirdetik, olyanok, mintha Afrikában a gyarmatosítóknak állítanának szobrokat. Ám az oroszok és ukránok között nehéz olyan kulturális különbséget látni, mint a belgák és a kongói bantuk között.
Egy neves ukrán filozófus, Anton Taraszjuk néhány hónappal ezelőtt kultúrharcelemző cikket közölt a Compact magazinban. Miközben hitet tett az az ukrán nemzetépítés mellett, arra is felhívta a figyelmet, hogy az orosztalanítás visszafelé sülhet el: „hatására paradox módon Ukrajna még közelebb kerülhet Moszkvához” – fogalmaz. Ha ugyanis az ukrán kulturális életnek az a legfontosabb kérdése, hogy milyen viszonyban akar lenni az orosz birodalmi múlttal vagy a mai orosz kultúrával, akkor az ukrán kultúrát, negatív módon, de mégiscsak az orosz kultúra határozza meg.
Szerintem szomorúbb a kijevi kultúrháború képe. A háború elsődleges és legfontosabb következménye ugyanis a pusztítás, akkor is, ha kulturális csatatéren állnak szemben egymással a felek. A könyvtárrevízió, a kisebbségi nyelvek üldözése, a szoborpusztítások valójában az egyetemes emberi műveltség hatalmas szeletétől fosztják meg az ukránokat. Pedig élvezet viszonylag csekély erőfeszítéssel eredetiben olvasni az orosz irodalom remekeit. Én örülnék, ha eredetiben olvashatnám a Háború és békét.
