Világbajnoki cím úszásban, kardban, vízilabdában: ez maga a magyar sport szentháromsága. Ha hozzáteszem, hogy mindez huszonnégy órán belül: hát ez valóban isteni! Mi, magyarok valahogy úgy gondoljuk, ezek az aranyak nekünk járnak, nálunk vannak jó helyen, ezek a kultúránk részei. A sport mint kultúra fontos igazodási pont.
Ráadásul itt és most szigorúan csak a világelsőségekről beszélek. Az olimpiák előtt számolgatás évtizedeken át úgy kezdődött, hogy „…a kard, az egy arany”. Vízilabdában Rajki Béla óta – aki 1952-ben és 1956-ban is olimpiai bajnok lett a válogatottal – kimondottan tudjuk, hogy magyar csapatnak „a második hely már kudarc”, a női válogatott szövetségi kapitánya egy világversenyen kiharcolt bronz után nem engedte, hogy bedobják a medencébe, és úgy fogalmazott: „magyar pólóedző bronzérem után nem úszik”. Pontosan tudjuk, hogy miről beszél.
A sport mint kultúra
A sport a kultúra szerves része. A sok locsogás között is biztos: „kultúrának az emberiség által létrehozott értékek (anyagi és szellemi) összességét nevezzük. Szimbolikus rendszereivel együtt tanítható, tanulható, áthagyományozható egyik generációról a másikra.” Anyagi érték, szellemi érték, szimbolikus rendszerek, tanítható, tanulható, áthagyományozható.
a Fukuokában 200 háton szerzett aranyérmével a tizenharmadik a magyar úszósport világbajnokai sorában. Ime, a névsor: Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Szabó József, Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Rózsa Norbert, Kovács Ágnes, Gyurta Dániel, Kapás Boglárka… és most Kós Hubert. „Tanítható, tanulható, áthagyományozható” – pipa.
Az értékek… hát, ez igazán könnyű kérdés, szinte találomra lehet választani, én most Varga Dánielt idézem a tanításról. „A korábbi bevett gyakorlat az volt, hogy csináljuk. Csináljuk, majd az edző megmondja, a játékos pedig vagy megcsinálja, vagy nem. Én sokkal nagyobb teret adok a játékosoknak, sokkal inkább azt szeretném, hogy ők döntsék el. Nem dönteném el a helyükben, hogy mit csináljanak, úgyis ők fognak ott állni 1:20-szal a vége előtt, és vagy le kell adni, vagy be kell lőni. Én azt szeretném, hogy ezt a döntést meg tudják hozni. Azt, hogy ehhez a döntéshez mi kell, milyen háttér, lelki működés, milyen szakmai döntés, milyen edzés, azt én megbeszélem velük, megpróbálom alájuk tenni. Ezen az úton, ahol tulajdonképpen én tanítom őket, én tanulom a legtöbbet, hiszen tizennégyszer annyit kapok vissza, mint amit egy-egy játékosnak adok. Ez az a tudás, tulajdonképpen egy organikus fejlődés…” Olyan beszéd ez, amiben csak rendszer van és semmi őrület, igazi szellemi érték.
Kellenek a szimbólumok
Szimbólumok? Biztos, hogy kellenek? Szilágyi Áron mindmáig minden nagy versenye előtt vagy után kimegy mestere, Gerevich György sírjához. „Nemcsak taktikáról beszélgettünk vele, hanem az életről, a világról, mindenről. Mentorom volt, talán azt is mondhatom, hogy az edző-tanítvány kapcsolatból apa-fiú viszony alakult ki közöttünk.”
De, hogy nem csak arról van szó, Áron egy kivételesen klasszikus jellem, álljanak itt a világbajnok pólóválogatott „tejfölösszájú újoncának”, egy nyáron belül junior és felnőtt világbajnok Vigvári Vincének a gondolatai, akit még 16 éves korában Benedek Tibor dobott, szó szerint, a mély vízbe. „Remélem, hogy ha lát minket, akkor büszke ránk, és örömmel nézi, hogy abból a csapatból hárman is itt vagyunk most. Itt van velünk, én személy szerint sokat gondoltam rá a junior vb-n és most is, úgy érzem, sok erőt ad nekünk. Ha arra gondolok, hogy büszke ránk, az jó érzéssel tölt el.”
Minden világos. A sport maga a kultúra, és nem én bizonyítottam, hanem a magyar sport évszázados műhelyei, szakemberei, mesteredzői, tejfelesszájújai, világsztárjai és értő, de egyben elvarázsolt szerelmesei.
Borítókép: Győzelmi öröm a fukuokai világbajnokságon Fotó: Adam Pretty
