Világbajnoki cím úszásban, kardban, vízilabdában: ez maga a magyar sport szentháromsága. Ha hozzáteszem, hogy mindez huszonnégy órán belül: hát ez valóban isteni! Mi, magyarok valahogy úgy gondoljuk, ezek az aranyak nekünk járnak, nálunk vannak jó helyen, ezek a kultúránk részei. A sport mint kultúra fontos igazodási pont.
Ráadásul itt és most szigorúan csak a világelsőségekről beszélek. Az olimpiák előtt számolgatás évtizedeken át úgy kezdődött, hogy „…a kard, az egy arany”. Vízilabdában Rajki Béla óta – aki 1952-ben és 1956-ban is olimpiai bajnok lett a válogatottal – kimondottan tudjuk, hogy magyar csapatnak „a második hely már kudarc”, a női válogatott szövetségi kapitánya egy világversenyen kiharcolt bronz után nem engedte, hogy bedobják a medencébe, és úgy fogalmazott: „magyar pólóedző bronzérem után nem úszik”. Pontosan tudjuk, hogy miről beszél.
A sport mint kultúra
A sport a kultúra szerves része. A sok locsogás között is biztos: „kultúrának az emberiség által létrehozott értékek (anyagi és szellemi) összességét nevezzük. Szimbolikus rendszereivel együtt tanítható, tanulható, áthagyományozható egyik generációról a másikra.” Anyagi érték, szellemi érték, szimbolikus rendszerek, tanítható, tanulható, áthagyományozható.
Kós Hubert a Fukuokában 200 háton szerzett aranyérmével a tizenharmadik a magyar úszósport világbajnokai sorában. Ime, a névsor: Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Szabó József, Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Rózsa Norbert, Kovács Ágnes, Cseh László, Gyurta Dániel, Hosszú Katinka, Milák Kristóf, Kapás Boglárka… és most Kós Hubert. „Tanítható, tanulható, áthagyományozható” – pipa.
Az értékek… hát, ez igazán könnyű kérdés, szinte találomra lehet választani, én most Varga Dánielt idézem a tanításról. „A korábbi bevett gyakorlat az volt, hogy csináljuk. Csináljuk, majd az edző megmondja, a játékos pedig vagy megcsinálja, vagy nem. Én sokkal nagyobb teret adok a játékosoknak, sokkal inkább azt szeretném, hogy ők döntsék el. Nem dönteném el a helyükben, hogy mit csináljanak, úgyis ők fognak ott állni 1:20-szal a vége előtt, és vagy le kell adni, vagy be kell lőni. Én azt szeretném, hogy ezt a döntést meg tudják hozni. Azt, hogy ehhez a döntéshez mi kell, milyen háttér, lelki működés, milyen szakmai döntés, milyen edzés, azt én megbeszélem velük, megpróbálom alájuk tenni. Ezen az úton, ahol tulajdonképpen én tanítom őket, én tanulom a legtöbbet, hiszen tizennégyszer annyit kapok vissza, mint amit egy-egy játékosnak adok. Ez az a tudás, tulajdonképpen egy organikus fejlődés…” Olyan beszéd ez, amiben csak rendszer van és semmi őrület, igazi szellemi érték.
Kellenek a szimbólumok
Szimbólumok? Biztos, hogy kellenek? Szilágyi Áron mindmáig minden nagy versenye előtt vagy után kimegy mestere, Gerevich György sírjához. „Nemcsak taktikáról beszélgettünk vele, hanem az életről, a világról, mindenről. Mentorom volt, talán azt is mondhatom, hogy az edző-tanítvány kapcsolatból apa-fiú viszony alakult ki közöttünk.”
De, hogy nem csak arról van szó, Áron egy kivételesen klasszikus jellem, álljanak itt a világbajnok pólóválogatott „tejfölösszájú újoncának”, egy nyáron belül junior és felnőtt világbajnok Vigvári Vincének a gondolatai, akit még 16 éves korában Benedek Tibor dobott, szó szerint, a mély vízbe. „Remélem, hogy ha lát minket, akkor büszke ránk, és örömmel nézi, hogy abból a csapatból hárman is itt vagyunk most. Itt van velünk, én személy szerint sokat gondoltam rá a junior vb-n és most is, úgy érzem, sok erőt ad nekünk. Ha arra gondolok, hogy büszke ránk, az jó érzéssel tölt el.”
Minden világos. A sport maga a kultúra, és nem én bizonyítottam, hanem a magyar sport évszázados műhelyei, szakemberei, mesteredzői, tejfelesszájújai, világsztárjai és értő, de egyben elvarázsolt szerelmesei.
Borítókép: Győzelmi öröm a fukuokai világbajnokságon Fotó: Adam Pretty
